Pillanatragasztó

Pillanatragasztó tubusban

A pillanatragasztó (vagy cián-akrilát, cianoakrilát) egy erős, gyorsan kötő ragasztó, mely kémiai úton, a nedvesség hatására polimerizálódva alakít ki kötést a ragasztandó felületek között.

Története

A második világháború alatt, 1942-ben, miközben célzókészülékek készítésére alkalmas műanyagot próbáltak előállítani, a Dr. Harry Coover által vezetett kutatócsoport fedezte fel véletlenül a vegyületet. Dr. Harry Coover – már a Kodak Research Labs kutatójaként – 1951-ben kollégájával, Fred Joynerrel „újra felfedezte” a ragasztóanyagot, melyet 1958-ban hoztak először forgalomba.

Működése

Kémiailag a pillanatragasztó egy akrilgyanta, melyben a a környező nedvességben levő hidroxidionok polimerizációt idéznek elő. Az úgynevezett anionos polimerizációs folyamat során a cianoakrilát monomerek a víz hatására egymáshoz kötődnek. A kötődő láncok addig kötődnek tovább, ameddig a polimerszálak csak bírják, így tartós műanyaghálót alkotnak, amely különlegesen erős kötést hoz létre.

Használata

A pillanatragasztót a mindennapokban törött tárgyak javítására alkalmazzák, de használják a törvényszéki orvostanban is ujjlenyomatok rögzítésére, továbbá sebeket is össze lehet ragasztani vele. A ragasztó kötéséhez szükséges víz a felületek vagy a környező levegő nedvességtartalmából származhat.

A ragasztó kötésekor a polimerizációs folyamat olyan gyorsan megy végbe, hogy a bőrön található nedvesség miatt pillanatok alatt ráragadhat a bőrre. Ezért óvatosan kell kezelni, például ha a szembe kerül, akkor összeragaszthatja a szempillákat. Az akrilmonomerből távozó pára ingerli az orrot, a torkot és a tüdőt. A folyékony ragasztó pamuttal, gyapjúval, bőrrel exoterm reakcióra lép, hőt fejleszt, a ruházatra csöppenő pillanatragasztó fájdalmas égési sérülést okozhat.

Források

• John Toedt, Darrell Koza and Kathleen Van Cleef-Toedt, Chemical composition of everyday products, GREENWOOD PRESS, London, 2005