Pigmeusok

pigmeusok

Pigmeus férfi Kamerunban

Teljes lélekszám

250-600 ezer fő

Régiók

Közép-Afrika

Nyelvek

Ubangian bantu nyelvek

A Wikimédia Commons tartalmaz pigmeusok témájú médiaállományokat.

A pigmeus alcsoportok Közép-Afrika területén

Őserdei pigmeusok és egy európai felfedező a Kongó-medencében a 20. század elején

Pigmeusoknak Közép-Afrika régiójának őserdeiben élő különösen alacsony népeit nevezzük. Ők soha nem alkottak egységet és mindig különböző törzsekhez tartoztak. Csoportjaik Ruanda, Burundi, Tanzánia, Uganda, a Demokratikus Kongói Köztársaság, Közép-afrikai Köztársaság, Kamerun, Egyenlítői-Guinea, Gabon, a Kongói Köztársaság, Angola területén élnek. A környezetükben élő négerekhez képest számuk elenyésző. Becslések szerint 250 - 600 ezer pigmeus él a kongói esőerdők peremén. .

Jellemzőik és csoportjaik

• A "klasszikus pigmeusok" (mbuti, efe, cva törzsek) akik a Föld legkisebb termetű népcsoportjait alkotják a Kivu-tó környékén és az Ituri-esőerdőben élnek. Az átlagos testalkatukat 142,5 cm-nek határozták meg, csak nagyon kevesen haladják meg a 150 cm-t. Testi jellegeik között alig található negrid elem. Bőrük a negridekénél világosabb, azoktól testarányaik, arcuk is különbözik. A földműves élethez nehezen tudnak alkalmazkodni.

• A Gabonban, Kamerunban és a Kongói Köztársaságban élő (binga, mbenga) pigmeusok átlagos termete 152-154 cm közötti. Elterjedési területük elér az Atlanti-óceáni partokig. A pigmeusok és a négerek közötti keveredés olyan csoportot eredményezett, amely közelebb került negridekhez, mint a pigmeusokhoz.

• A Burundi, Ruanda területén élő (geszera, zigaba) pigmeusok egy része sok negrid elemet visel. Közülük sokan letelepedett életmódot folytatnak és az edénykészítés a jellemző foglalkozásuk (az 1980-as években).

• A jelli pigmeusok a Kongó-medence északi részén élnek. Kizárólag vadásznak és gyűjtögetnek. Mérgezett hegyű nyílvesszőket használnak.

• A Kongó-medence középső részén élő twa csoport szintén sok negrid elemet visel.

A pigmeusoknak valaha saját nyelvük volt. Ma viszont a közelben élők nyelvét beszélik (bantu, keleti-negrid stb.) Általában 20-100 fős csoportokban élnek. A legtöbb pigmeus közösség részben vadászó-gyűjtögető életmódon él. Ügyesen közlekednek az őserdőben, hallásuk, szaglásuk kitűnő. Ugyanakkor a szomszédos területek földműveseivel is kereskednek a termesztett mezőgazdasági termékek és tárgyak beszerzése céljából. A binga (mbenga) és mbuti pigmeusok között a nők gyakran halásznak.

Délnyugat-Etiópiában, az Omo medencéjében is élnek törpe növésű emberek. Ők a legkeletibb, tágabb értelemben vett pigmeusok.

A korábbi afrikai etnikai térképeken sok pigmeus csoportot tüntettek fel, amelyek a helyi földművelő lakossággal keveredtek, ezért embertani értelemben már nem számíthatók a pigmeusok közé. Ilyen csoportok például a Sangha és Ubangi folyók mellett, illetve Ruandában élnek.

Történetük

Eredetüket nem ismerjük, mert a lakóterületükről kevés eszköz- és emberlelet származik.

Régebbi elterjedési területük a mainál lényegesen nagyobb volt. A kutatók szerint az elterjedésük északi határa az akkori trópusi őserdő határának felelt meg. Ez az ókorban a 15° északi szélességgel volt azonos.

Az ókori egyiptomi fáraók expedíciókat indítottak, hogy az erdők országában pigmeusokat fogjanak el, hogy azok az "isteni törpe táncosok" udvaraikban táncoljanak. Az egyiptomiak a pigmeusokat már az i. e. 3. évezredben ismerték.

Az ókori görögök a pigmeusokat Egyiptomon keresztül ismerték meg. Hérodotosz a pigmeusok hazáját a Felső-Nílus vidékére tette. Arisztotelész megemlíti, hogy ott, ahol a Nílus ered, pigmeusok élnek, és hozzáteszi, hogy mindez nem mítosz, hanem egy valóságos nép, amelynek tagjai igen kis emberek.

Sok olyan római mozaik ismert - mint pl. a mai Assisi környékén levő Cannarából előkerült Urbium Hortense - ahol egy pigmeus hatalmas vízilóval vagy krokodillal harcol.

1664-ben Isaac Vossius Párizsban kiadott egy könyvet, amelyben a (bakkebakke) népről, a "törpékről" ír, akik az erdőben élnek és elefántokra vadásznak. A portugálok a 16. században találkoztak velük, és legendaként adtak róluk tudósításokat.

A 19. században először G. Schweinfurth, F. Mianini és Henry Morton Stanley adtak hírt a pigmeusokról, mint valóságos kis emberekről. 1864-ben P. du Chaillu leírta az Egyenlítő menti pigmeusokat, majd amikor az akka pigmeusokkal találkozott, sikerült azokat a 17. században leírt bakkebakke néven leírtakkal azonosítania.

A 20. század eleji kutatások munkáját sokszor nehezítette, mert az európaiak korábban gyakran hurcolták el a pigmeusokat szolgáknak, ezért amikor a kutatók megjelentek, a pigmeusok azonnal elrejtőztek az őserdőben. A pigmeusok igen félénkeknek mutatkoztak az idegenekkel szemben, de később kiderült, hogy végtelenül jóindulatúak és készségesek.

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Pygmée című francia Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként. Ez a szócikk részben vagy egészben a Congo Pygmies című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

• Sebes Tibor: Afrika, 1973.
• Kiszely István: A föld népei, 1986.

Kapcsolódó szócikkek

• Ituri-esőerdő