Kolozsvári gettó

A kolozsvári gettó a város és környéke zsidóságának elkülönítésére és deportálásuk előkészítésére létrehozott intézmény és kényszerlakhely volt 1944 május–júniusában az Írisznegyedben a téglagyár területén. A Kolozsvár lakosságának mintegy 15%-át kitevő zsidók gettóba gyűjtése május 3-án kezdődött, és egy hét alatt fejeződött be, majd május 18-án a szamosújvári gettó 1600 lakóját is ide szállították. A gettót két hét alatt, május 25 és június 6 között ürítették ki, hat vonattal összesen 16 148 embert szállítottak az auschwitzi koncentrációs táborba, ahol 80-90%-uk elpusztult. A gettóból 388 főnyi kiválasztottat Kasztner Rezső közbenjárására június 9-én vagy 10-én Budapestre, majd Svájcba menekítettek.

Előzmények

1944. március 27-én Kolozsvárt megszállták a német csapatok. Következő éjszaka a németek a magyar hatóságok elvi egyetértésével 150 zsidót tartóztattak le állambiztonsági okokra hivatkozva. A városban falragaszok jelentek meg dr. Hollóy-Kuthy Lajos, a kolozsvári rendőrkapitányság vezetőjének aláírásával, amelyben felszólították a zsidó lakosságot vagyonuk bevallására és beszolgáltatására. Április 4-én Budapestről olyan utasítás érkezett, hogy névjegyzéket kell összeállítani a zsidó lakosokról, lakhelyük feltüntetésével.

Egy április 13-án megjelent rendelet szerint a zsidó üzletek szombaton is kötelesek nyitva tartani, ezt április 22-én újabb rendelet követte, amely a zsidó üzletek bezárásáról intézkedett. Április 24-én bejelentették, hogy májustól csökkentik a zsidók élelmiszeradagját. A megszorító intézkedések és a más városokban felállított gettókról érkezett hírek ellenére a zsidó lakosság nem mérte fel a helyzet súlyosságát, és abban bíztak, hogy a magyar állam megvédi őket.

Május elsején Dieter Wisliceny, a budapesti Sonderkommando tagja Kolozsvárra utazott, hogy ellenőrizze a gettó felállításának előkészületeit. Május 2-án a város vezetői dr. Vásárhelyi László polgármester vezetésével tanácskozást tartottak, ahol a gettósítás részleteit dolgozták ki. A gettó helyszínéül a város északkeleti részén fekvő Írisznegyedben a téglagyárban jelölték ki. Aznap éjszaka falragaszokat helyeztek ki egy új rendelettel, amely este 6-tól délelőtt 11 óráig tartó kijárási tilalmat írt elő a zsidók számára. A május 3-i újságok szerint a belügyminiszter rendelete alapján a városi hatóságok a zsidó lakosság számára a téglagyárat jelölték ki kényszerlakhelyül; a rendelet végrehajtását ugyanazon napon hajnali 5 órakor el is kezdték.

A gettó felállítása

A zsidó lakosság összegyűjtését és gettóba szállítását alig egy hét alatt hajtották végre. Az akciót a vasútállomás környékén kezdték, a Ferenc József út jobb oldalán, és az óramutató járásával megegyezően körbe haladtak a városon. Az embereket – miután öt percet kaptak arra, hogy annyi holmit összeszedjenek, amennyit két kézben el tudtak vinni – teherautókon és városi szeméthordó szekereken szállították a gettóba. Ezzel párhuzamosan a megye többi településén is összegyűjtötték a zsidókat, és a kolozsvári gettóba szállították őket. Kivételt képezett Szamosújvár, ahol a előbb a helyi téglagyárban állítottak fel gettót a város és környékének mintegy 1600 főnyi zsidó lakossága részére, és csak nyolc nap után, május 18-án vitték át őket Kolozsvárra.

A gettóba első délelőtt 1700 személyt gyűjtöttek be, délután további 480-at. Május 10-ére a gettóban már 12 000-en, május 16-án már 14 300-an voltak. Miután a szamosújvári gettót is ide irányították át, a létszám 18 000 körülire nőtt.

A gettóba érkezéskor az embereket motozásnak vetették alá, minden pénzüket és értéktárgyukat nyugta ellenében elvették.

Életkörülmények a gettóban

Noha a hivatalos közlemény szerint „a hatóság minden intézkedést megtett arra, hogy a zsidó lakosság befogadására alkalmas épületeket bocsásson rendelkezésre,” ez a gyakorlatban a hatóság által 16 750 fősre becsült kolozsvári zsidóság számára 19 600 négyzetméternyi, oldalról nyitott épületet jelentett, azaz fejenként 1,17 négyzetmétert. Az eső és a szél ellen takarók és lepedők felaggatásával védekeztek. Az első héten összesen egy vécé állt rendelkezésre, utána négy latrinát ásattak. Tisztálkodásra és főzésre egy kút állt rendelkezésre tizenöt csappal, amelyek azonban gyakran működésképtelenné váltak.

A gettó lakói eleinte az otthonról hozott élelmiszereket fogyasztották, ezt követően a város főzetett ebédet, minden nap bablevest. A zsidó kórház valamennyi tejet be tudott juttatni a gettóba, de nem annyit, hogy elég lett volna a gyermekek és a betegek számára.

A gettó őrzését kezdetben a helyi rendőrség végezte, de utóbb magyarországi csendőrökkel váltották le őket. A csendőrök naponta 20-30 személyt hallgattak ki brutális módszerekkel, hogy tegyenek vallomást az esetleges elrejtett vagyonukról. A vallatások során többen meghaltak, de voltak olyanok is, akik öngyilkosságba menekültek. A halottakat éjjelente autóval elszállították a gettóból.

A deportálás

A kolozsvári gettó összesen 16 148 lakóját hat vonattal az auschwitzi koncentrációs táborba szállították. A transzportok lebonyolítását 1944. május 25. és június 9. között végezték.

Indulás előtt az embereket újból motozásnak vetették alá, csomagjaikat elvették. A Dermata gyárnál levő felszállóhelyig gyalog tették meg az utat, csupán a nagyon öregeket szállították teherautóval. Egy-egy marhavagonba hetven-száz főt zsúfoltak be. A vagonok ajtaját és ablakát kívülről lezárták, vizet az utazás alatt ritkán adtak, egyes esetekben ékszereket kértek érte cserébe. A több napig tartó utazás során többen meghaltak, de az őrzéssel megbízott SS-katonák nem engedték meg a holttestek kirakását.

A lágerbe érkezéskor a foglyoknak mintegy 75 %-át egyenesen a gázkamrákba irányították. A továbbiakban is sokan pusztultak el éhezés vagy betegség következtében. A láger felszabadítása után Kolozsvárra csak a töredékük került vissza: 1945. júniusában a kolozsvári zsidók száma csupán mintegy ezer főt tett ki.

A nem zsidó lakosság szerepe

„Annál nagyobb a megdöbbenésünk, hogy bár meggyőződéses katolikus embernek ismertük Önt, most az intézkedéseiben nemcsak hogy nem keresztény, hanem az emberiesség színvonalát sem éri el. Tisztelettel, de a szónak minden súlyával kérem, hogy legutóbbi intézkedéseit azonnal vonja vissza, vagy ha ezt nem teheti, azonnal nyújtsa be a belügyminiszterségről való lemondását”
(Márton Áron katolikus püspök levele Jaross Andor belügyminiszterhez, 1944. május 22.)

A kolozsvári keresztény lakosság összességében passzívan viszonyult a zsidók gettósításához. A kivételek közé tartozott Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök, aki 1944. május 18-án, a Szent Mihály-templomban mondott prédikációjában arra intette a magyarságot, hogy akadályozzák meg zsidó testvéreik üldözését, majd a hatóságnak írt leveleiben a deportálások azonnali leállítását kérte. Járosi Andor evangélikus esperes hamis keresztleveleket állított ki, és lakásában is zsidókat bújtatott el. A református és unitárius felekezetek vezetői nem emeltek szót a zsidók érdekében.

Számos esetben a keresztények bújtatták és élelmezték a zsidókat, vagy segítséget nyújtottak a Dél-Erdélybe való átszökésben, ugyanakkor a kiürített zsidó lakások fosztogatásoknak estek áldozatul, és a zsidó üzletekre az igények benyújtása már a deportálások előtt elkezdődött.

A deportáltak emléke

A kolozsvári neológ zsinagóga a koncentrációs táborokban elpusztult észak-erdélyi zsidóság emléktemploma

A háború után az az utca, ahol a téglagyári gettó helyezkedett el, a Strada Deportaților Evrei (Zsidó deportáltak utcája) nevet kapta, de 1967-ben átnevezték Oașului (Avas) utcává. 1946-ban a Péter-Pál villa udvarán – ahol a német megszállást követően a Sicherheitsdienst székhelye volt, a háborút követően pedig a deportálásból visszatérő fiatalok otthona – emlékművet állítottak fel, a holokauszt-túlélő Lövith Marc Egon alkotását. Az emlékművet az 1970-es években „egyes szomszéd lakók” kérésére eltávolították, további sorsa ismeretlen.

Míg a város neológ zsinagógája az összes észak-erdélyi deportált emléktemploma, az egykori gettó közelében 1998-ben a város emléktáblát állíttatott. 2014-ben emlékmű felállítását tervezik a belvárosi Caragiale parkban, a ferences kolostor szomszédságában. Az emlékművet Lövith Marc Egon kolozsvári szobrászművész tervei alapján Kolozsi Tibor fogja készíteni.

Források

• Beke György: Márton Áron – európai püspök Erdélyben. Európai Utas, XII. évf. (2001–2) 43. sz.
• Randolph L. Braham: A népirtás politikája: A holocaust Magyarországon. Budapest: Belvárosi. 1997. 602–605. o. ISBN 963 7675 85 X  
• Andrea Ghiță: Martirii Holocaustului lipsesc din spațiul memorial public, al Clujului. Baabel, (2013. május 8.)
• Lőwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig: Kolozsvár zsidó lakosságának története. Kolozsvár: Koinónia. 2005. ISBN 973 7605 02 0  
• Tibori Szabó Zoltán: Zsidó mártírjaira emlékezik Kolozsvár. Szabadság, (2011. május 28.)
• Újra emlékművet állítanak az elhurcolt kolozsvári zsidóságnak. Népszabadság, (2014. január 28.)

További információk

• Cine îi recunoaste? Tudsz róluk? Missing 1944–2008. missingsince1944.ro. Tranzit Alapítvány. (Hozzáférés: 2014. február 16.)
• Gidó Attila – Sólyom Zsuzsa: Kolozsvár, Nagykároly és Nagyvárad zsidó túlélői: A Zsidó Világkongresszus 1946-os észak-erdélyi felmérése. Cluj-Napoca: Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităților Naționale. 2010.  
• Parászka Boróka: Talán nem hirtelen. Mozgó Világ, (2008. július)