„Giacomo Leopardi” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
[nem ellenőrzött változat][nem ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→‎Művei: teljes átszerkesztés
Tóth Tihi (vitalap | szerkesztései)
12. sor: 12. sor:


== Élete ==
== Élete ==
Giacomo Leopardi 1798. június 29-én született [[Recanati]]ban, Monaldo Leopardi gróf és Adelaide Antici első gyermekeként. Ősi, olasz nemesi famíliában látta meg a napvilágot, amelyet ennek megfelelő konzervatív és merev szokások jellemeztek. Az apa teljesen alkalmatlan volt a családi gazdaság vezetésére, és [[1803]]-tól kezdve már csak írói és közéleti tevékenységének szentelte magát. S bár az előbbi tekintetében igen dilettánsnak tartották, Recanatival foglalkozó helytörténeti tanulmányai mégis jelentősek voltak. Kétségtelen, hogy az apa oltotta be Giacomóba a tudomány és a művészetek iránti rajongást. Az anya sokkal talpraesettebb volt a családi gazdálkodás téren, de vallási bigottsága, komorsága és érzelem szegénysége, valamint túlzott szigorúsága a szeretet minden örömétől és biztonságától megfosztotta a gyermek Giacomót. Későbbi kísérleteit, hogy függetlenítse magát a családi háztól, az anya kíméletlenül letörte. Carlo, Giacomo Leopardi öccse később így írt: "Anyánk tekintetét mindig magunkon éreztük: ez volt benne az egyetlen gyengédség." Az elsőszülött Giacomót egyébként még 10 testvér követte, de közölük csak kevesen maradtak életben: Carlo Leopardi (1799-1878), Paolina Leopardi (1800-1869), Luigi Leopardi (1804-1828) és Pierfrancesco Leopardi (aki a családi vagyon örököse és a családi ág folytatója lett, 1813-ban született) voltak azok, akik megélték a felnőttkort. Két testvérével, Carlóval és Paolinával együtt kezdte meg [[1807]]-ben a tanulás hosszú időszakát. Ekkor már írogatott verseket. Egyedül tanult meg olyan nyelveket, mint a görög és a héber. Mondták róla, hogy görögül jobban tudott, mint anyanyelvén. Alig 15 évesen nehéz filológiai tanulmányokba fogott, amelyek precizitása és szigorúsága mindmáig csodálatot kelt. [[1809]]-től már komolyan foglalkozott a költészettel, "őrült és reményvesztett" tanulásba fog, amelynek köze lehetett későbbi testi bajainak kialakulásához is. Első szonettje még 1809-ből való, amelyet aztán folyamatosan követnek az újabb kísérletek. [[1812]]-ben tragédiát ír ''Pompeiusz Egyiptomban'' címmel. Még szinte serdülő gyermekként megírta a ''Csillagászat történetét ''(Storia dell'astronomia, 1813). Ekkor még atyja szélsőségesen legitimista politikai nézetét képviselte, de [[1818]]-tól kezdve egyre határozottabban lelkesedett a hazafias köztársasági és demokrata eszmékért. 1816-tól Leopardi érdeklődése mindinkább elhagyja a szigorú filológiai kutatások körét. Az [[Aeneis]] második könyvének fordítása (1816), amely a milánói Stella kiadó nyomtatásában meg is jelent, lehetővé tette, hogy kapcsolatba kerüljön [[Vincenzo Monti]]val és [[Pietro Giordani]]val, s az utóbbival intenzív levelezésbe fogott. 1817-ben éri az első szerelem élménye (unokatestvére Gertrude Lazzari iránt), amelyből rövid elbeszélést is készít ''(Diario d'amore)''. Ugyanebben az évben kezdte meg a ''[[Zibaldone]] (Jegyzetfüzet)'' írását, amely szellemi fejlődésének sajátos és eredeti naplója (1832-ig vezette). [[1819]]-től egészségi állapota rohamosan rosszabbodott, amely tanulmányai feladására kényszerítette. "Kezdtem reményemet veszíteni és mélyen elgondolkodni a dolgokon – írja egyik levelében –, s a költőből, aki voltam, hivatásos filozófussá válni és átérezni a világ nyilvánvaló boldogtalanságát, ahelyett, hogy megismertem volna." Alapélménye a magány és az unalom lett (szembetegsége miatt hosszú tétlenségre volt ítélve), melynek következtében erősödött meg addigi határozatlan pesszimizmusa. Az 1819-1821-es évek bőségesek költészetét illetően: sok verset ír, amelyeket mindig alapos és igényes előkészítő munka előzött meg. [[1822]]-ben nagy reményekkel [[Róma]] városába ment (első útja volt Recanatin túl), de csalódnia kellett. A város egésze taszította: egyetlen vigasza [[Tasso]] síremlékének megtekintése és a filológus [[Angelo Mai]] barátsága volt. Rómában egyébként számos kiváló filológussal és történésszel ismerkedett meg ([[Barthold Georg Niebuhr]], [[von Bunsen]], [[Jacoppsen]]).[[1823]]-ban visszatért Recanatiba. Ekkor már ismert költő. A következő évben fog neki az ''[[Operette morali]] (Rövid erkölcsi írások)'' megírásának. Mind témáival, mind hangvételével ([[Lucanus]] stílusában írt, szatirikus dialógusoknak nevezi őket) és komikus-ironikus hangjával a mű egyszerűen befogadhatatlan volt kora számára. 1825-ben Leopardi [[Milánó]]ba tart, majd [[Bologna]] a következő úti cél, hogy művei kiadásának szerezzen további pártfogókat. Irodalmi szalonokat (pl. Vieusseux) látogat, nyelvórákat ad. Bolognában egyébként különösen jól érzi magát. 1827 júniusában [[Firenze|Firenzébe]] költözik, ahol Giordani már várakozásteljes légkört teremtett személye iránt. Itt ismerkedett meg [[Alessandro Manzoni]]val, de eltérő személyiségük miatt nem értették egymást. Leoparditól nagyon messze állt Manzoni magabiztossága és sikeres irodalmi pályája. 1828-ban, rövid, de annál kellemesebb pisai kitérő után kénytelen volt visszatérni Recanatiba, ahol verseskötetének a [[Canti]]-nak újabb darabjait készítette el. Az itt töltött időszakkal kapcsolatban borzalmas hónapokról számolt be barátjának (''"tizenhat hónap éjszaka"''). 1830-ban ismét Firenzében találjuk, ahol egy irodalmi pályázaton részt vesz az ''Operette morali''-val. Az eredmény teljes kudarc. Leopardi előszeretettel túlozza el ezen évek magányosságát és kitaszítottságát, pedig barátaitól sok támogatást és tiszteletet kap: Bunsen például állást kínált neki a berlini egyetemen (görög filozófia tanára), ahol már rajongva várták a költő érkezését. Egészségi állapotára hivatkozva elutasította a felkérést. Később a vatikáni könyvtár élére szerették volna bejuttatni, de nyílt ateizmusa miatt nem nézték jó szemmel az egyházi körökben. Itt, Firenzében ismerkedett meg a [[Nápoly]]ból száműzött [[Antonio Ranieri]]vel, akivel mély barátság fűzi majd össze. Utolsó éveiben Ranieri és húga, Paolina gondos-kodott a költőről. 1831 áprilisában, a Piatti Kiadónál, megjelent a ''Canti''. Ezekben az években látása már rohamosan romlott: csaknem ál-landóan sötétségben volt kénytelen élni. 1833-ban Ranierivel együtt egy Nápoly melletti vidéki birtokra költözött, ahol rendkívül szerény körülmények között éltek, ráadásul Leopardi Nápoly kulturális világába sem tud beilleszkedni. Élete végére teljesen elszigetelődik. Apja rendszeresen küld anyagi támogatást neki: Leopardi mindvégig mély szeretet tanúsított iránta. Harmincnyolc évesen halt meg [[hydropsia]] következtében. A városban ekkor hatalmas kolerajárvány dúlt, de ennek következményeit sikerült a várostól távoli birtokon elkerülnie. Mindenesetre Ranierinek komoly erőfeszítésébe került, hogy a költő testét, a szigorú rendszabályok ellenére, ne egy jeltelen tömegsírba dobják be. Giacomo húga ezt jegyezte be a Leopardi család évkönyvébe: ''"1837. június 14-én Nápoly városában elhunyt drága bátyám, aki Európa legelső iro-dalmárainak egyike volt. A Pozzuoli utcában található San Vitale-templomban hantolták el. Isten veled drága Giacomo. Mikor látjuk viszont egymást a paradicsomban?"''
Giacomo Leopardi 1798. június 29-én született [[Recanati]]ban, Monaldo Leopardi gróf és Adelaide Antici első gyermekeként. Ősi, olasz nemesi famíliában látta meg a napvilágot, amelyet ennek megfelelő konzervatív és merev szokások jellemeztek. Az apa teljesen alkalmatlan volt a családi gazdaság vezetésére, és [[1803]]-tól kezdve már csak írói és közéleti tevékenységének szentelte magát. S bár az előbbi tekintetében igen dilettánsnak tartották, Recanatival foglalkozó helytörténeti tanulmányai mégis jelentősek voltak. Kétségtelen, hogy az apa oltotta be Giacomóba a tudomány és a művészetek iránti rajongást. Az anya sokkal talpraesettebb volt a családi gazdálkodás téren, de vallási bigottsága, komorsága és érzelem szegénysége, valamint túlzott szigorúsága a szeretet minden örömétől és biztonságától megfosztotta a gyermek Giacomót. Későbbi kísérleteit, hogy függetlenítse magát a családi háztól, az anya kíméletlenül letörte. Carlo, Giacomo Leopardi öccse később így írt: "Anyánk tekintetét mindig magunkon éreztük: ez volt benne az egyetlen gyengédség." Az elsőszülött Giacomót egyébként még 10 testvér követte, de közölük csak kevesen maradtak életben: Carlo Leopardi (1799-1878), Paolina Leopardi (1800-1869), Luigi Leopardi (1804-1828) és Pierfrancesco Leopardi (aki a családi vagyon örököse és a családi ág folytatója lett, 1813-ban született) voltak azok, akik megélték a felnőttkort. Két testvérével, Carlóval és Paolinával együtt kezdte meg [[1807]]-ben a tanulás hosszú időszakát. Ekkor már írogatott verseket. Egyedül tanult meg olyan nyelveket, mint a görög és a héber. Mondták róla, hogy görögül jobban tudott, mint anyanyelvén. Alig 15 évesen nehéz filológiai tanulmányokba fogott, amelyek precizitása és szigorúsága mindmáig csodálatot kelt. [[1809]]-től már komolyan foglalkozott a költészettel, "őrült és reményvesztett" tanulásba fog, amelynek köze lehetett későbbi testi bajainak kialakulásához is. Első szonettje még 1809-ből való, amelyet aztán folyamatosan követnek az újabb kísérletek. [[1812]]-ben tragédiát ír ''Pompeiusz Egyiptomban'' címmel. Még szinte serdülő gyermekként megírta a ''Csillagászat történetét ''(Storia dell'astronomia, 1813). Ekkor még atyja szélsőségesen legitimista politikai nézetét képviselte, de [[1818]]-tól kezdve egyre határozottabban lelkesedett a hazafias köztársasági és demokrata eszmékért. 1816-tól Leopardi érdeklődése mindinkább elhagyja a szigorú filológiai kutatások körét. Az [[Aeneis]] második könyvének fordítása (1816), amely a milánói Stella kiadó nyomtatásában meg is jelent, lehetővé tette, hogy kapcsolatba kerüljön [[Vincenzo Monti]]val és [[Pietro Giordani]]val, s az utóbbival intenzív levelezésbe fogott. 1817-ben éri az első szerelem élménye (unokatestvére Gertrude Lazzari iránt), amelyből rövid elbeszélést is készít ''(Diario d'amore)''. Ugyanebben az évben kezdte meg a ''[[Zibaldone]] (Jegyzetfüzet)'' írását, amely szellemi fejlődésének sajátos és eredeti naplója (1832-ig vezette). [[1819]]-től egészségi állapota rohamosan rosszabbodott, amely tanulmányai feladására kényszerítette. "Kezdtem reményemet veszíteni és mélyen elgondolkodni a dolgokon – írja egyik levelében –, s a költőből, aki voltam, hivatásos filozófussá válni és átérezni a világ nyilvánvaló boldogtalanságát, ahelyett, hogy megismertem volna." Alapélménye a magány és az unalom lett (szembetegsége miatt hosszú tétlenségre volt ítélve), melynek következtében erősödött meg addigi határozatlan pesszimizmusa. Az 1819-1821-es évek bőségesek költészetét illetően: sok verset ír, amelyeket mindig alapos és igényes előkészítő munka előzött meg. [[1822]]-ben nagy reményekkel [[Róma]] városába ment (első útja volt Recanatin túl), de csalódnia kellett. A város egésze taszította: egyetlen vigasza [[Tasso]] síremlékének megtekintése és a filológus [[Angelo Mai]] barátsága volt. Rómában egyébként számos kiváló filológussal és történésszel ismerkedett meg ([[Barthold Georg Niebuhr]], [[von Bunsen]], [[Jacoppsen]]).[[1823]]-ban visszatért Recanatiba. Ekkor már ismert költő. A következő évben fog neki az ''[[Operette morali]] (Rövid erkölcsi írások)'' megírásának. Mind témáival, mind hangvételével ([[Lukianosz]] stílusában írt, szatirikus dialógusoknak nevezi őket) és komikus-ironikus hangjával a mű egyszerűen befogadhatatlan volt kora számára. 1825-ben Leopardi [[Milánó]]ba tart, majd [[Bologna]] a következő úti cél, hogy művei kiadásának szerezzen további pártfogókat. Irodalmi szalonokat (pl. Vieusseux) látogat, nyelvórákat ad. Bolognában egyébként különösen jól érzi magát. 1827 júniusában [[Firenze|Firenzébe]] költözik, ahol Giordani már várakozásteljes légkört teremtett személye iránt. Itt ismerkedett meg [[Alessandro Manzoni]]val, de eltérő személyiségük miatt nem értették egymást. Leoparditól nagyon messze állt Manzoni magabiztossága és sikeres irodalmi pályája. 1828-ban, rövid, de annál kellemesebb pisai kitérő után kénytelen volt visszatérni Recanatiba, ahol verseskötetének a [[Canti]]-nak újabb darabjait készítette el. Az itt töltött időszakkal kapcsolatban borzalmas hónapokról számolt be barátjának (''"tizenhat hónap éjszaka"''). 1830-ban ismét Firenzében találjuk, ahol egy irodalmi pályázaton részt vesz az ''Operette morali''-val. Az eredmény teljes kudarc. Leopardi előszeretettel túlozza el ezen évek magányosságát és kitaszítottságát, pedig barátaitól sok támogatást és tiszteletet kap: Bunsen például állást kínált neki a berlini egyetemen (görög filozófia tanára), ahol már rajongva várták a költő érkezését. Egészségi állapotára hivatkozva elutasította a felkérést. Később a vatikáni könyvtár élére szerették volna bejuttatni, de nyílt ateizmusa miatt nem nézték jó szemmel az egyházi körökben. Itt, Firenzében ismerkedett meg a [[Nápoly]]ból száműzött [[Antonio Ranieri]]vel, akivel mély barátság fűzi majd össze. Utolsó éveiben Ranieri és húga, Paolina gondos-kodott a költőről. 1831 áprilisában, a Piatti Kiadónál, megjelent a ''Canti''. Ezekben az években látása már rohamosan romlott: csaknem ál-landóan sötétségben volt kénytelen élni. 1833-ban Ranierivel együtt egy Nápoly melletti vidéki birtokra költözött, ahol rendkívül szerény körülmények között éltek, ráadásul Leopardi Nápoly kulturális világába sem tud beilleszkedni. Élete végére teljesen elszigetelődik. Apja rendszeresen küld anyagi támogatást neki: Leopardi mindvégig mély szeretet tanúsított iránta. Harmincnyolc évesen halt meg [[hydropsia]] következtében. A városban ekkor hatalmas kolerajárvány dúlt, de ennek következményeit sikerült a várostól távoli birtokon elkerülnie. Mindenesetre Ranierinek komoly erőfeszítésébe került, hogy a költő testét, a szigorú rendszabályok ellenére, ne egy jeltelen tömegsírba dobják be. Giacomo húga ezt jegyezte be a Leopardi család évkönyvébe: ''"1837. június 14-én Nápoly városában elhunyt drága bátyám, aki Európa legelső iro-dalmárainak egyike volt. A Pozzuoli utcában található San Vitale-templomban hantolták el. Isten veled drága Giacomo. Mikor látjuk viszont egymást a paradicsomban?"''


== Leopardi gondolkodói fejlődése ==
== Leopardi gondolkodói fejlődése ==

A lap 2013. december 27., 20:03-kori változata

Giacomo Leopardi
Giacomo Leopardi
Giacomo Leopardi
SzületettGiacomo Taldegardo Francesco di Sales Saverio Pietro Leopardi
1798. június 29.
Recanati
Elhunyt1837. június 14. (38 évesen)
Nápoly
ÁlneveCosimo Papareschi
ÁllampolgárságaPápai Állam
SzüleiAdelaide Antici Leopardi
Monaldo Leopardi
Foglalkozása
  • író
  • költő
  • filozófus
  • filológus
  • fordító
  • esszéíró
  • irodalomkritikus
Halál okakolera

Giacomo Leopardi aláírása
Giacomo Leopardi aláírása

A Wikimédia Commons tartalmaz Giacomo Leopardi témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Giacomo Leopardi (Olaszország, Recanati, 1798. június 29.Nápoly, 1837. június 14.) az egyik legnagyobb olasz költő és gondolkodó.

Élete

Giacomo Leopardi 1798. június 29-én született Recanatiban, Monaldo Leopardi gróf és Adelaide Antici első gyermekeként. Ősi, olasz nemesi famíliában látta meg a napvilágot, amelyet ennek megfelelő konzervatív és merev szokások jellemeztek. Az apa teljesen alkalmatlan volt a családi gazdaság vezetésére, és 1803-tól kezdve már csak írói és közéleti tevékenységének szentelte magát. S bár az előbbi tekintetében igen dilettánsnak tartották, Recanatival foglalkozó helytörténeti tanulmányai mégis jelentősek voltak. Kétségtelen, hogy az apa oltotta be Giacomóba a tudomány és a művészetek iránti rajongást. Az anya sokkal talpraesettebb volt a családi gazdálkodás téren, de vallási bigottsága, komorsága és érzelem szegénysége, valamint túlzott szigorúsága a szeretet minden örömétől és biztonságától megfosztotta a gyermek Giacomót. Későbbi kísérleteit, hogy függetlenítse magát a családi háztól, az anya kíméletlenül letörte. Carlo, Giacomo Leopardi öccse később így írt: "Anyánk tekintetét mindig magunkon éreztük: ez volt benne az egyetlen gyengédség." Az elsőszülött Giacomót egyébként még 10 testvér követte, de közölük csak kevesen maradtak életben: Carlo Leopardi (1799-1878), Paolina Leopardi (1800-1869), Luigi Leopardi (1804-1828) és Pierfrancesco Leopardi (aki a családi vagyon örököse és a családi ág folytatója lett, 1813-ban született) voltak azok, akik megélték a felnőttkort. Két testvérével, Carlóval és Paolinával együtt kezdte meg 1807-ben a tanulás hosszú időszakát. Ekkor már írogatott verseket. Egyedül tanult meg olyan nyelveket, mint a görög és a héber. Mondták róla, hogy görögül jobban tudott, mint anyanyelvén. Alig 15 évesen nehéz filológiai tanulmányokba fogott, amelyek precizitása és szigorúsága mindmáig csodálatot kelt. 1809-től már komolyan foglalkozott a költészettel, "őrült és reményvesztett" tanulásba fog, amelynek köze lehetett későbbi testi bajainak kialakulásához is. Első szonettje még 1809-ből való, amelyet aztán folyamatosan követnek az újabb kísérletek. 1812-ben tragédiát ír Pompeiusz Egyiptomban címmel. Még szinte serdülő gyermekként megírta a Csillagászat történetét (Storia dell'astronomia, 1813). Ekkor még atyja szélsőségesen legitimista politikai nézetét képviselte, de 1818-tól kezdve egyre határozottabban lelkesedett a hazafias köztársasági és demokrata eszmékért. 1816-tól Leopardi érdeklődése mindinkább elhagyja a szigorú filológiai kutatások körét. Az Aeneis második könyvének fordítása (1816), amely a milánói Stella kiadó nyomtatásában meg is jelent, lehetővé tette, hogy kapcsolatba kerüljön Vincenzo Montival és Pietro Giordanival, s az utóbbival intenzív levelezésbe fogott. 1817-ben éri az első szerelem élménye (unokatestvére Gertrude Lazzari iránt), amelyből rövid elbeszélést is készít (Diario d'amore). Ugyanebben az évben kezdte meg a Zibaldone (Jegyzetfüzet) írását, amely szellemi fejlődésének sajátos és eredeti naplója (1832-ig vezette). 1819-től egészségi állapota rohamosan rosszabbodott, amely tanulmányai feladására kényszerítette. "Kezdtem reményemet veszíteni és mélyen elgondolkodni a dolgokon – írja egyik levelében –, s a költőből, aki voltam, hivatásos filozófussá válni és átérezni a világ nyilvánvaló boldogtalanságát, ahelyett, hogy megismertem volna." Alapélménye a magány és az unalom lett (szembetegsége miatt hosszú tétlenségre volt ítélve), melynek következtében erősödött meg addigi határozatlan pesszimizmusa. Az 1819-1821-es évek bőségesek költészetét illetően: sok verset ír, amelyeket mindig alapos és igényes előkészítő munka előzött meg. 1822-ben nagy reményekkel Róma városába ment (első útja volt Recanatin túl), de csalódnia kellett. A város egésze taszította: egyetlen vigasza Tasso síremlékének megtekintése és a filológus Angelo Mai barátsága volt. Rómában egyébként számos kiváló filológussal és történésszel ismerkedett meg (Barthold Georg Niebuhr, von Bunsen, Jacoppsen).1823-ban visszatért Recanatiba. Ekkor már ismert költő. A következő évben fog neki az Operette morali (Rövid erkölcsi írások) megírásának. Mind témáival, mind hangvételével (Lukianosz stílusában írt, szatirikus dialógusoknak nevezi őket) és komikus-ironikus hangjával a mű egyszerűen befogadhatatlan volt kora számára. 1825-ben Leopardi Milánóba tart, majd Bologna a következő úti cél, hogy művei kiadásának szerezzen további pártfogókat. Irodalmi szalonokat (pl. Vieusseux) látogat, nyelvórákat ad. Bolognában egyébként különösen jól érzi magát. 1827 júniusában Firenzébe költözik, ahol Giordani már várakozásteljes légkört teremtett személye iránt. Itt ismerkedett meg Alessandro Manzonival, de eltérő személyiségük miatt nem értették egymást. Leoparditól nagyon messze állt Manzoni magabiztossága és sikeres irodalmi pályája. 1828-ban, rövid, de annál kellemesebb pisai kitérő után kénytelen volt visszatérni Recanatiba, ahol verseskötetének a Canti-nak újabb darabjait készítette el. Az itt töltött időszakkal kapcsolatban borzalmas hónapokról számolt be barátjának ("tizenhat hónap éjszaka"). 1830-ban ismét Firenzében találjuk, ahol egy irodalmi pályázaton részt vesz az Operette morali-val. Az eredmény teljes kudarc. Leopardi előszeretettel túlozza el ezen évek magányosságát és kitaszítottságát, pedig barátaitól sok támogatást és tiszteletet kap: Bunsen például állást kínált neki a berlini egyetemen (görög filozófia tanára), ahol már rajongva várták a költő érkezését. Egészségi állapotára hivatkozva elutasította a felkérést. Később a vatikáni könyvtár élére szerették volna bejuttatni, de nyílt ateizmusa miatt nem nézték jó szemmel az egyházi körökben. Itt, Firenzében ismerkedett meg a Nápolyból száműzött Antonio Ranierivel, akivel mély barátság fűzi majd össze. Utolsó éveiben Ranieri és húga, Paolina gondos-kodott a költőről. 1831 áprilisában, a Piatti Kiadónál, megjelent a Canti. Ezekben az években látása már rohamosan romlott: csaknem ál-landóan sötétségben volt kénytelen élni. 1833-ban Ranierivel együtt egy Nápoly melletti vidéki birtokra költözött, ahol rendkívül szerény körülmények között éltek, ráadásul Leopardi Nápoly kulturális világába sem tud beilleszkedni. Élete végére teljesen elszigetelődik. Apja rendszeresen küld anyagi támogatást neki: Leopardi mindvégig mély szeretet tanúsított iránta. Harmincnyolc évesen halt meg hydropsia következtében. A városban ekkor hatalmas kolerajárvány dúlt, de ennek következményeit sikerült a várostól távoli birtokon elkerülnie. Mindenesetre Ranierinek komoly erőfeszítésébe került, hogy a költő testét, a szigorú rendszabályok ellenére, ne egy jeltelen tömegsírba dobják be. Giacomo húga ezt jegyezte be a Leopardi család évkönyvébe: "1837. június 14-én Nápoly városában elhunyt drága bátyám, aki Európa legelső iro-dalmárainak egyike volt. A Pozzuoli utcában található San Vitale-templomban hantolták el. Isten veled drága Giacomo. Mikor látjuk viszont egymást a paradicsomban?"

Leopardi gondolkodói fejlődése

Mindmáig az egyik legnagyobb vitatéma, hogy Leopardi mennyiben tekinthető autentikus filozófusnak, miközben költői géniusza megkérdőjelezhetetlen, sőt az utóbbi időben filológiai munkásságának is egyre nagyobb figyelmet szentelnek. Tény, hogy számos írásában, mint filozófus nyilatkozott meg, amelyben olyan témák kerültek felszínre, mint a lélek vagy a természet mibenléte, a vallás problémái és az erkölcs szerepe, bár ezeket soha nem rendezte a korszak filozófiai elvárása szerinti szisztematikus művekké. Leopardi "rendszertelensége" azonban csak látszólagos: műveit precíz logika, de lagalább olyan mértékű költői érzékenység fogja át, amelyben egymásba folyik a képzelet és a rideg értelem világa, ahol egyszerűen elmosódik a tiszta és absztrakt filozófiai érvelés és a költészet közötti határvonal. Az értelem leleplezte végesség és a képzeletben otthonra lelő végtelen drámája adja Leopardi költő és gondolkodói mivoltának páratlan súlyát. Giorgio Ficara, Leopardi egyik modern kritikusa is éppen ezt a drámai szembenállást mutatja meg műveinek alapjában. Törekvése, hogy a filozófia és a költészet nyelve ismét egymásra találjon. Az olasz irodalmi kritikai hagyományban a Francesco De Sanctistól Benedetto Croceig terjedő vonal tagadta Leopardi filozófiai rangját, és megállapításainak – szerintük – alig van komoly, számba vehető jelentése, eredetisége és mélysége. Ezzel szemben Giovanni Gentile vagy Adriano Tilgher autentikus és nagy filozófusként értékelik, noha Leopardi önmagában nem vizsgál ismeretelméleti vagy metafizikai problémákat. Hasonló álláspontra jut Nicola Abbagnano is Leopardi filozófiai helyzetét illetően. Emanuele Severino, jelenkorunk egyik legnagyobb filozófusa így nyilatkozott ebben a kérdésben: "Személyes véleményem az, hogy a jelenkori filozófia legnagyobb alakjáról van szó. Leopardi voltaképpen előkészítette a nyugati hagyomány destrukciójának alapjait, amelyet korunk legmeghatározóbb gondolkodói, mint Nietzsche, Wittgenstein és Heidegger vittek és fejlesztettek – de nem radikalizáltak – tovább. Sajnos el kell ismerni, hogy az irodalmi kritika – s itt nem akarom alulértékelni ezt a kulturális tevékenységet – alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy Leopardi filozófiai jelentőségét árnyákba borítsa. A kritika anélkül mélyedt el Leopardi műveiben, hogy számot vetett volna azzal, hogy olyan szerzővel van dolga, aki a nyugat nagy filozófiai hagyományával, vagyis a görög gondolkodással folytatott párbeszédet."[1] A második világháború utáni kritika (Luperini, Binni, Timpanaro, Bosco stb.) főleg Leopardi „heroizmusára” és komor felszín mögötti értéktartalom feltárására koncentrált, amely olyan gondolkodást jelez, amely ugyan nem éri el a filozófiai rangot, de a morális cselekvés éltető és tápláló forrásává lesz. A legújabb kritika főleg stilisztikai kérdésekre irányul (Bigongiari, Getto stb.). Giovanni Ipavec szerint Leopardi filozófiai státuszának legnagyobb problémája, hogy alkalmaz ugyan filozófiai eszközöket, de ezt sohasem a racionális kritika részeként teszi, hanem éppenhogy saját negatív alapérzéseit erősítgeti meg vele. Általában soha nem azt vizsgálja, hogy egy kijelentésnek milyen érvényessége lehet, hanem azt, hogy mi minden igazolja: „az ítélet, ha analízis eredménye, akkor objektív és logikailag érvényes, ám ha megelőzi, akkor előítéletté változik, amely torzítja és eszközévé teszi amannak eredményeit.”[2]

A korai évek (1798-1816)

Leopardi lelki fejlődését a személyes-családi kapcsolatok és az adott kor történeti-kulturális viszonyainak összessége, egymásra hatása alapozta meg. Ezek az ő esetében úgy alakultak és formálódtak, hogy szinte kivétel nélkül valamennyi saját boldogtalanságának tudatát erősítette, igazolta. Szinte minden idejét tanulással tölti, amelyről ő maga is tudja, hogy milyen káros akkor, ha megakadályozza a természetes fizikai állapot adta lehetőségek kibontakozását. Talán ezért is alapvető témája marad az antik és a modern ember közötti fizikai különbség hangsúlyozása, hogy torz testben sem a szépség, sem az erkölcs iránti tisztelet nem fejlődhet ki ("Virtù non luce in disadorno ammanto", v.54 – énekli Szapphó-Leopardi). A túlzásba vitt tanulás és az ezzel járó mozgásszegény élet krónikus betegségeket és fizikai deformitást okozott nála. Leopardi korában sem lelhetett sok vigaszra. A Szent Szövetség Európája és annak rendje (a kíméletlen hatalmi logika) és az emberiség „csodás sorsa és haladása” ("magnifiche sorti e progressive") Leopardit keseríti, mert a racionalizmus diadala mögött az emberi gondolkodás és képzelet rohamos elszegényedését látja meg. Sajátos materializmusa korának gondolkodásában megjelenő hamis idealizmussal szembeni álláspontot jelent. Ebbe tartozik bele a romantikával és a klasszicizmussal kapcsolatos felfogása is. A romantikát az antik művészetet teremtő szemlélettől való eltávolodással vádolja, így az a képzelet hamis forrásává lesz, akárcsak korának naiv hite az emberiség haladásáról. Személyes rosszérzése így előbb az emberiség történelmére, majd - Luigi Blasucci szerint - a Szapphó-énektől kezdődően az egész létezésre vonatkozó pesszimizmussá alakul át.

A történeti pesszimizmus korszaka (1816 - 1820)

Leopardi valódi filológusként kezdte tevékenységét (sokáig így is ismerték el). A filológia a múltat a jelen számára olyan értékként mutatja fel, amellyel az versenyre nem kelhet, következésképpen értéktelenebb, tehát létrejön az első ellentétpár a modernitás és az antikvitás (moderno – antico) között. Leopardinál ez az ellentétpár a képzelet ereje és minősége, valamint a hideg racionális értelem között további szempontokkal egészül ki. A történelmi hanyatlás kezdetét Brutus politikai és katonai vereségéhez köti, amikor a nyers hatalmi logika végérvényesen szétzúzta a régi köztársaság rendjét, amelynek szemléletes képét nyújtja a Bruto minore című versében. A képzelet és az értelem viszonya teremti meg a többi ellentétpárt is, mint az önszeretetnek az altruizmus (pozitív) és az egoizmus (negatív) esetében. A történelmi folyamatban kibontakozó értelem (ragione), fejlődése révén (az egyéni különbségeket hangsúlyozva) éppen ezt a negatív hatást készíti elő, részben azáltal, hogy elpusztítja és tönkreteszi az ember ősi illúzióit, a vágyainak enyhülést adó forrást. A fejlődés valódi iránya ezért nem az ész tökéletességében és az igazság megismerésében áll. „Következésképpen nagyot tévednek, akik azt mondják és azt prédikálják, hogy az ember tökéletessége az igazság megismerésében keresendő, és minden baja a hamis nézetekből meg a tudatlanságból származik, s hogy az emberiség akkor lesz boldog, ha mindenki vagy legalábbis az emberek többsége megismeri az igazságot, s eszerint szervezi meg és éli le az életét.” (Timandrosz és Eleandrosz párbeszéde, in: G.L. Rövid erkölcsi írások, Bp. 1998. Ördögh Éva fordítása) Leopardi történelmi pesszimizmusa tehát az antik és modern ellentétpár mentén formálódik, amelynek alapja a képzelet világának elgyengülése. A képzelet korának hanyatlása egyben az erős interakciókat hordozó társadalmak (societá stretta) lassú bomlásának is a kezdetét jelentik. A végpont a túlbúrjánzó civilizáció (civiltá eccessa), amelyben minden a gazdaságosság és a rideg számítás alá esik. Leopardi világossá teszi, hogy az ember számára nincs élet a modern társadalmon túl, ha a modern kizárólag a számító ész diadalával azonos.

Ahriman igézetében (1820 - 1830)

Idővel Leopardi úgy gondolja, hogy az egyének antiszociális és egoista magatartása mindenekelőtt nem erkölcsi romlottságuk okán áll elő, hanem a természet és az értelem ellentéteként magát az egész létezést jellemzi. Eljut az egyéni boldogtalanság ontológiai magyarázatához, vagyis nem az egzisztálás van az egzisztenciáért, hanem éppen fordítva, az egzisztencia van a létezésért. Ez egy önfelemésztő folyamat, amely az egyedi teremtmények elpusztítása révén tartja fenn magát. A végeredmény, hogy mindennek az alapja a rossz, amely a pusztítás révén tartja fenn a létezést. A dolgok csak a fájdalom és az unalom (semmi) között mozoghatnak. A természettel kapcsolatban Leopardi álláspontja kettős: egyrészről ő maga minden illúziónak és szépségnek a forrása, másrészről ő a legfőbb gonosz megtestesülése. Élete vége felé mindinkább a természetet és nem az embert teszi felelőssé e gyötrelmes létezésért. „Filozófiám mindenben a természetet teszi felelőssé és teljesen felmenti az embereket, és a gyűlöletet vagy a könnyeket egy magasabb elv, a létezők valamennyi bajának okozója ellen fordítja.” (Zibaldone) Ez a „csúf és gonosz” hatalom a természet, amelyet a perzsák ősi vallása egyik istenének nevével Ahrimannak nevez el. Leopardi egy 1833-as vázlatában, amelyben a gonoszság istenéhez fordul, bevallja: „életemben én voltam a te legnagyobb prédikátorod, vallásodnak apostola.” (Ad Arimane, 1833).

Az utolsó évek üzenete (1830 - 1837)

Azonban nem véletlen, hogy Leopardi soha nem írta meg Ahriman dicséretét. Kritikusai arra figyelmeztetnek, hogy 1827-től gondolkodását egy sajátos kettősség jellemzi, amely a Plotinosz és Porfüriosz párbeszédének megírása után jelent meg. Ez a dialógus nyílt szakítást hozott a belenyugvást és a történelmi szükségszerűség elfogadását hirdető sztoikus etikával szemben (az öngyilkosságról elmélkedve a baráti kapcsolatok fontosságához jut el, vagy a kegyetlen természettel szemben az emberi összefogás és társas élet morális felmagasztalásához). S bár Leopardi generikus pesszimizmusán aligha változtat is valamit, mégis mindinkább egy konstruktív erkölcsi magatartás felvállalására törekszik. Ez lesz a szolidaritás etikája, amely a Ginestra központi témáját alkotva egyben Leopardi erkölcsi testamentumaként is felfogható. A végső üzenet az emberi közösség összefogásának vágya, amely ugyan a természettel szemben, de a természetért történik. Kétségtelen, hogy számára a természet még nem igazán a párbeszéd, hanem az emberrel folytatott (az ember részéről heroikus) küzdelem résztvevőjeként maradt meg, de tudatában van, hogy a felvilágosodás természetet leigázó programja is csődöt mondott. Mindenesetre Leopardi soha nem tagadta meg az univerzumtól annak örök jogát, hogy titok maradjon az ember számára. Arcano è tutto/ Fuor che il nostro dolor. ("Minden titokzatos, fájdalmunkat kivéve.") A "titok" költészetének egyik lényeges és szervező eleme marad mindvégig. Ennek is köszönhető, hogy ambivalensen beszél a természetről, hol úgy, mint az illúziók adományozójáról, hol mint gyermekeinek kegyetlen mostohájáról. Leopardi értékelése még ma sem teljesen egyértelmű: a betegsége inspirálta nihilizmusára való hivatkozással vagy gondolkodóként vagy költőként tették félre. Nicola Abbagnano is joggal észrevételezte, hogy Leopardi műveinek valójában nem volt túlságosan nagy sikere az olasz irodalmi kritikában. Indokolatlanul túlhangsúlyozott negatív vonásai éppen azt a szabadságot vették el tőle, amely "az ember számára lehetővé teszi a méltóságát alkotó heroikus erényeket, amelynek példáját az ókoriakban, hanyatlását pedig a modern emberben látja." (Abbagnano)

Költészetének néhány sajátossága

Leopardi költészete kettős: egyrészről tudatosan szakított a hagyományos verselési formákkal és elképzelésekkel (stilisztikai újdonság), másrészről nagyon is határozott nyelvi ortodoxia jellemzi, amelyet egyfajta akadémikus felfogásként is értékelhetünk. Ez más nyelvekre történő átültetését rendkívül megnehezíti. Nyelvi archaizmusa és latinizmusa azonban nem öncélú, hanem a szavak ősi értelmének, primitív jelentésének megőrzését szolgálja a jelenben. Ebbe a költői felfogásba illeszkedik be a költői térnek tudatos felbontása, a strófák belső felosztásának törlése, valamint a rímek fokozódó leépítése. A változásokkal az a célja, hogy a költemény szintaktikai mozgásai teljesen szabadon érvényesülhessenek. Ezt szolgálják verseiben a különféle verstani eszközök használata, a szemantikai többértelműség kijátszása. Mindez élesen szembeállította őt a Vincenzo Monti űzte költészettel és a romantikusokkal. Leopardi a meghatározatlanságra és a definiálatlanságra épít (az illúziók tudatos létrehozására), ezért hiányoznak verseiből az erős kontúrok és egyértelmű karakterek. Ez összefüggésben van Leopardi elméletével a szépről és az örömről, valamint a végtelen illúziójáról, amely a dolgok igaz szemléletének része. "Mondhatjuk (de csak megnevezés kérdése), hogy az én rendszerem nem rombolja le az abszolútumot, hanem megsokszorozza; azt rombolja le, ami abszolútnak tartja önmagát, s azt teszi abszolúttá, amit relatívnak neveznek. Lerombolja a mindentől független és mindent megelőző jónak és rossznak, igaznak és hamisnak, tökéletesnek és tökéletlennek az absztrakt ideáját; ám minden lehetséges létezőt tökéletessé tesz, önmagukban tökéletessé, amelyek önmagukban hordozzák ennek a tökéletességnek az okát, és éppen ebben a mivoltukban léteznek. Tökéletesség, függetlenül bármilyen értelemtől és külső szükségszerűségtől, bármilyen preegzisztenciától." (Zib. 1792-1793) Vagyis költészete a végesben, szubjektív élményekben és érzésekben mutatja meg és föl a végtelen lehetőségét. Célja a szöveg teljes metaforizálásával az absztrakt és elvont értelmek konkretizálása, valóságossá tétele, a jelentés radikalizálása abban az értelemben, hogy a szavak ősi tartalmát felszínre hozza. Ebben a költői felfogásában Horatius, Vergilius és Alfieri jelentették számára az előzményeket, s mindenekelőtt Petrarca költészete, akinél vers és olasz nyelv tökéletes formai egységét találta meg.

Művei

A jelentősebb írásai, költői művei:

  • 1812 – Pompeio in Egitto (Pompeiusz Egyiptomban)
  • 1813 – Storia dell’astronomia (A csillagászat története)
  • 1815 – Saggio sopra gli errori popolari degli antichi (Tanulmány az ókoriak népszerű tévedéseiről)
  • 1816 – Appressamento della morte (A halál közeledése)
  • 1817 – Diario del primo amore (Napló az első szerelemről)
  • 1817-1832 – Zibaldone (Jegyzetfüzet)
  • 1818 – Discorso di un italiano intorno alla poesia romantica (Egy olasz vizsgálódásai a romantikus költészet tárgyában)
  • 1818 - 1837 – Canti (Énekek)
  • 1824 – Discorso sopra lo stato presente dei costumi degl’italiani (Vizsgálódás az olaszok erkölcseinek jelenlegi állapotáról)
  • 1824 – Operette morali (Rövid erkölcsi írások)
  • 1836 – Pensieri (Gondolatok)

STORIA DELL'ASTRONOMIA (A csillagászat története, 1813) Leopardi komoly érdeklődést mutatott kora természettudománya, mindenekelőtt a csillagászat iránt. Ez a kötet elképesztő tudásanyagot halmoz fel, amely nemcsak az európai, de az Európán kívüli (pl. maja) népek csillagászatával kapcsolatos nézeteket is tartalmazza. Jelentős részben más művek kompilációja ugyan, de az anyag elrendezése, értékelése rendkívüli képességeiről árulkodik.

SAGGIO SOPRA GLI ERRORI POPOLARI DEGLI ANTICHI (Tanulmány az ókoriak népszerű tévedéseiről, 1815)

APPRESSAMENTO DELLA MORTE (A halál közeledése, 1816) Leopardi legjelentősebb korai költői kísérlete ez a dantei tercinákban megírt költemény.

CANTI (1818-1837) Leopardi egész életében egyetlen összegző költői művön dolgozott, amely még életében meg is jelent, az Énekek (Canti). Különböző címek alatt összefoglalva, 1820-tól kezdve jelentek meg a művet alkotó költemények, amelynek magva egy 10 canzonéból álló ciklus. Közöttük a magyar költészetre is hatást gyakorló hazafias költeményeivel (Itáliához, Dante műemlékére) és mély, filozofikus verseivel (Angelo Maihoz, Szapphó utolsó éneke). Ehhez csatlakoznak később az idillek, köztük az egyik, talán a leghíresebb költeményével, a L'infinito-val (A végtelen). A mű utolsó nagy ciklusa (Aspasia-ciklus, amelyet a Fanny Targioni Tozzettihez fűzött reménytelen szerelem inspirált) költői elmélkedések a szerelemről, vagy inkább annak elvesztéséről, olyan híres költeményekkel, mint az Önmagamhoz, vagy a Holdnyugta. Emellett találunk hosszabb, rövidebb nosztalgikus, ironikus, filozofikus költeményeket (pisai-recanati dalok). Ez utóbbiak közül kiemelkedő Az ázsiai nomád pásztor éjjeli dala, amely mély faggatózás a létezés értelme körül. A gyűjtemény záró darabja a Rekettye, avagy a sivatag virága (La ginestra), amely rendkívüli irodalmi hatást gyakorolt a később jövőkre (magyarországi hatása kimutatható Babits Mihálynál, Szenteleky Kornélnál vagy éppen Tóth Árpádnál). A Canti teljes kiadásában 36 költeményt és 5 töredéket tartalmaz, amelyek elrendezése (I-XXXVI) megfelel a szerző akaratának.

Hivatkozások, jegyzetek

  • Giorgio Ficara, Il punto di vista della natura, introduzione a G.L. Canti, Mondadori, Milano 1987.
  • A. Tilgher, La filosofia di Leopardi, Religio, Roma, 1940.
  • N. Abbagnano, Con Leopardi tra i moderni, La Stampa, 18 gennaio 1974.
  • Emilio Peruzzi, Spazio geometrico e spazio poetico, in: Saggio di lettura leopardiana, Vox Romanica, XV, 1956, pp. 149–156.
  • Béla Hoffmann, Figure di transizione: vie della creazione dell'immagine poetica nelle liriche di Giacomo Leopardi, in: La parola poetica. Teoria letteraria e letteratura italiana, Udine-Szombathely, 2005.

További információk

Fájl:Wikisource-logo-hu.svg
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak
Giacomo Leopardi témában.
Commons:Category:Giacomo Leopardi
A Wikimédia Commons tartalmaz Giacomo Leopardi témájú médiaállományokat.