„Panteizmus” változatai közötti eltérés

[nem ellenőrzött változat]

[ellenőrzött változat]

← Régebbi szerkesztés Újabb szerkesztés →

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva

Sorban

A lap 2013. július 9., 22:50-kori változata

A panteizmus minden olyan tanítás, amely Istent s a világot azonosítja, ellentétben a dualisztikus felfogás minden formájával, amely Istent a világtól megkülönbözteti. A panteizmus görög eredetű szó.

A panteizmusnak sok formája lehetséges. A világnak Istennel való azonosítását sokféleképp gondolhatjuk. Csak névleg azonosítjuk a kettőt, ha akár az egyiket, akár a másikat tagadjuk. Sem az ateizmus, mely istent, sem az akozmizmus, mely a világot tagadja, nem nevezhető panteizmusnak, melynek jellemző vonása, hogy a világot isteni mivoltúnak tekinti, de ez isteni mivoltát is sokféleképp gondolhatjuk. A legfontosabb, hogy a világot egységesnek fogjuk fel.

Története

A panteizmus a nyugati filozófiában először az eleai iskolában jelentkezett, amelynek alapítója, Xenophanész kimondja, hogy egy az, amit mindennek nevezünk, míg Parmenidész élesebben kifejti, hogy csak az Egy létezik igazán, ez pedig változatlan, s minden ami ennek ellentmond, a sokaság, a változás, hiú látszat. Így keletkezett a filozófiai panteizmus, mely csak egy vonását, a logikai egységet, domborítja ki. Amikor a panteizmus fogalma feléledt az újplatonizmusban, az egység fogalma megmarad, de a panteizmus új vallási elemekkel bővült: a világ itt a keleti bölcseletből vett emanáció, az Egyből való kiáradás útján jön létre. A középkorban is jelentkezett a panteizmus, ugyancsak vallási felfogásokkal színezve. Az egy Isten fogalmában való elmélyedés, akár az elméletben tőle származtatjuk a világot, akár a vallási életben benne keressük üdvösségünket, mindig a világnak másodrendű fontosságú tényezővé való leszállításához vezet, a világot Isten mivoltának alárendelt nyilvánulásává teszi. Így fogja fel a világot az újplatonizmus, így az újplatonikus felfogásoktól általhatott keresztény gnózis, hasonlóan a középkor arab filozófusai, Alfarabi, «a tisztaság testvérei», s Averroës, akik mind a platonizmushoz hajolnak. De a skolasztikusok elseje, John Duns Scotus, is ahhoz a végső eredményhez jut, hogy Isten minden és minden Isten. Isten, úgymond, és a teremtmény nem kettő, hanem egy. Később is ráakadunk erre a felfogásra. Amalrich Benában a XII. században újra tanította; Deus est omnia, Isten minden, és tanítványa Dinánti Dávid ebben is követi. A misztikusok közül főleg Eckhart mester, ha nem is panteista, de misztikus föllendülésében közel jár hozzá. A középkorral véget ér a vallási színezetű panteizmus, és helyet enged egy naturalisztikus színűnek. Nicolaus Cusanus némileg átmeneti alak, a kor sokféle törekvése benne még zavaros egységben nyilatkozik, ő belőle merít később Giordano Bruno, a naturalisztikusok, és költői a panteizmus első modern képviselője.

A teológiai panteizmus Isten fénye mellett semmisnek, Istentől származottnak látja a világot; Bruno a természetet oly fényesnek látja, hogy fölmagasztosítja istenné. Az egész reneszánszon végigvonul ez a természetért való lelkesedés, mely azután Vaniniban, Telesiusban, Paracelsusban s másokban többé-kevésbé határozott panteisztikus felfogásokat szül.

Ismét más alakot öltött a panteizmus az újkorban. Spinoza adja meg neki legklasszikusabb formáját az újabb matematikai (geometriai) és mechanikai kutatások hatása alatt. A panteizmus valamennyi későbbi formája Spinozától indul, habár mindig a kor szelleme külön bélyeget nyom rá. Így Goethe és Schelling panteizmusa új jelleget mutat, a biológiai kutatás föllendülése vitalisztikus vonást ad neki; Spinoza istene, mely egy a természettel, nagy mechanisztikus egység; Goethe-é hatalmas élőlény, Schellingé művészi erő, Hegelé az eszme, Schopenhaueré a vak akarat, míg a Hegel-iskola baloldala inkább a naturalizmushoz szít. Hogy így folyton alakot vált és mégis a világ egységének fogalmában azonos vonást is mutat, eléggé bizonyítja, hogy a panteizmus ama nagy alapfelfogások egyike, melyekkel az emberi értelem a világot meg akarja értetni.

A panteizmust, mint fogalmat John Toland angol filozófus alkotta meg.

Fajtái

Klasszikus panteizmus
Bibliai panteizmus
Naturalisztikus panteizmus
Dualista panteizmus

Forrás

Bokor József (szerk.). Panteizmus, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 26.

@@ 5. sor: / 5. sor: @@
 == Története ==
-A panteizmus a nyugati filozófiában először az [[eleai iskola|eleai iskolában]] jelentkezett, amelynek alapítója, [[Kolophóni Xenophanész|Xenophanész]] kimondja, hogy egy az, amit mindennek nevezünk, míg [[Parmenidész]] élesebben kifejti, hogy csak az Egy létezik igazán, ez pedig változatlan, s minden ami ennek ellentmond, a sokaság, a változás, hiú látszat. Így keletkezett a [[filozófiai panteizmus]], mely csak egy vonását, a logikai egységet, domborítja ki. Amikor a panteizmus fogalma feléledt az [[újplatonizmus]]ban, az egység fogalma megmarad, de a panteizmus új vallási elemekkel bővült: a világ itt a keleti bölcseletből vett emanáció, az Egyből való kiáradás útján jön létre. A középkorban is jelentkezett a panteizmus, ugyancsak vallási felfogásokkal színezve. Az egy Isten fogalmában való elmélyedés, akár az elméletben tőle származtatjuk a világot, akár a [[vallás]]i életben benne keressük üdvösségünket, mindig a világnak másodrendű fontosságú tényezővé való leszállításához vezet, a világot Isten mivoltának alárendelt nyilvánulásává teszi. Így fogja fel a világot az újplatonizmus, így az újplatonikus felfogásoktól általhatott keresztény gnózis, hasonlóan a középkor arab filozófusai, Alfarabi, «a tisztaság testvérei», s Averroës, akik mind a platonizmushoz hajolnak. De a [[skolasztika|skolasztikusok]] elseje, [[John Duns Scotus]], is ahhoz a végső eredményhez jut, hogy Isten minden és minden Isten. Isten, úgymond, és a teremtmény nem kettő, hanem egy. Később is ráakadunk erre a felfogásra. Amalrich Benában a XII. században újra tanította; Deus est omnia, Isten minden, és tanítványa [[David Dinantból]] ebben is követi. A [[misztika|misztikusok]] közül főleg [[Eckhart mester]], ha nem is panteista, de misztikus föllendülésében közel jár hozzá. A középkorral véget ér a vallási színezetű panteizmus, és helyet enged egy naturalisztikus színűnek. [[Nicolaus Cusanus]] némileg átmeneti alak, a kor sokféle törekvése benne még zavaros egységben nyilatkozik, ő belőle merít később [[Giordano Bruno]], a naturalisztikusok, és költői a panteizmus első modern képviselője.
+A panteizmus a nyugati filozófiában először az [[eleai iskola|eleai iskolában]] jelentkezett, amelynek alapítója, [[Kolophóni Xenophanész|Xenophanész]] kimondja, hogy egy az, amit mindennek nevezünk, míg [[Parmenidész]] élesebben kifejti, hogy csak az Egy létezik igazán, ez pedig változatlan, s minden ami ennek ellentmond, a sokaság, a változás, hiú látszat. Így keletkezett a [[filozófiai panteizmus]], mely csak egy vonását, a logikai egységet, domborítja ki. Amikor a panteizmus fogalma feléledt az [[újplatonizmus]]ban, az egység fogalma megmarad, de a panteizmus új vallási elemekkel bővült: a világ itt a keleti bölcseletből vett emanáció, az Egyből való kiáradás útján jön létre. A középkorban is jelentkezett a panteizmus, ugyancsak vallási felfogásokkal színezve. Az egy Isten fogalmában való elmélyedés, akár az elméletben tőle származtatjuk a világot, akár a [[vallás]]i életben benne keressük üdvösségünket, mindig a világnak másodrendű fontosságú tényezővé való leszállításához vezet, a világot Isten mivoltának alárendelt nyilvánulásává teszi. Így fogja fel a világot az újplatonizmus, így az újplatonikus felfogásoktól általhatott keresztény gnózis, hasonlóan a középkor arab filozófusai, Alfarabi, «a tisztaság testvérei», s Averroës, akik mind a platonizmushoz hajolnak. De a [[skolasztika|skolasztikusok]] elseje, [[John Duns Scotus]], is ahhoz a végső eredményhez jut, hogy Isten minden és minden Isten. Isten, úgymond, és a teremtmény nem kettő, hanem egy. Később is ráakadunk erre a felfogásra. Amalrich Benában a XII. században újra tanította; Deus est omnia, Isten minden, és tanítványa [[Dinánti Dávid]] ebben is követi. A [[misztika|misztikusok]] közül főleg [[Eckhart mester]], ha nem is panteista, de misztikus föllendülésében közel jár hozzá. A középkorral véget ér a vallási színezetű panteizmus, és helyet enged egy naturalisztikus színűnek. [[Nicolaus Cusanus]] némileg átmeneti alak, a kor sokféle törekvése benne még zavaros egységben nyilatkozik, ő belőle merít később [[Giordano Bruno]], a naturalisztikusok, és költői a panteizmus első modern képviselője.
 A teológiai panteizmus Isten fénye mellett semmisnek, Istentől származottnak látja a világot; Bruno a természetet oly fényesnek látja, hogy fölmagasztosítja istenné. Az egész [[reneszánsz]]on végigvonul ez a természetért való lelkesedés, mely azután [[Vanini]]ban, [[Telesius]]ban, [[Paracelsus]]ban s másokban többé-kevésbé határozott panteisztikus felfogásokat szül.