„António de Oliveira Salazar” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Legobot (vitalap | szerkesztései)
a Bot: 51 interwiki link migrálva a Wikidata d:q151394 adatába
30. sor: 30. sor:
A világháború után Salazar látszólag demokratizálta rendszerét, de az egyetlen ellenzéki egységszervezettel, a Demokratikus Egységmozgalommal ''(Movimento de Unidade Democrática)'' szemben végig megmaradt a kormány fölénye. Mindössze az 1958-as elnökválasztásokon forgott veszélyben a salazari fölény, amikor a leváltását kilátásba helyező [[Humberto Delgado]] tábornok 25%-ot ért el a népszavazáson. Ekkor új rendeletekkel erősítették meg a miniszterelnök jelöltje, Américo Tomás fölényét. A korábbi elnök, Lopes a honvédelmi miniszterrel, [[Júlio Botelho Moniz]]zal és más elégedetlen katonatisztekkel puccsot kísérelt meg a miniszterelnök ellen 1961-ben, de a rosszul előkészített szervezkedést idejekorán felszámolták. Az egyházzal ápolt jó kapcsolatok a hatvanas évekre megromlottak, mivel Salazar is csak mérsékelt engedményeket tett a katolikusoknak.
A világháború után Salazar látszólag demokratizálta rendszerét, de az egyetlen ellenzéki egységszervezettel, a Demokratikus Egységmozgalommal ''(Movimento de Unidade Democrática)'' szemben végig megmaradt a kormány fölénye. Mindössze az 1958-as elnökválasztásokon forgott veszélyben a salazari fölény, amikor a leváltását kilátásba helyező [[Humberto Delgado]] tábornok 25%-ot ért el a népszavazáson. Ekkor új rendeletekkel erősítették meg a miniszterelnök jelöltje, Américo Tomás fölényét. A korábbi elnök, Lopes a honvédelmi miniszterrel, [[Júlio Botelho Moniz]]zal és más elégedetlen katonatisztekkel puccsot kísérelt meg a miniszterelnök ellen 1961-ben, de a rosszul előkészített szervezkedést idejekorán felszámolták. Az egyházzal ápolt jó kapcsolatok a hatvanas évekre megromlottak, mivel Salazar is csak mérsékelt engedményeket tett a katolikusoknak.


Salazar országlásának kétségtelen eredménye volt, hogy sikerült rendeznie a portugál állam pénzügyi helyzetét, ugyanakkor ennek az volt az ára, hogy az ország lakói rendkívüli szegénységben éltek. A szigorú gazdasági intézkedések elsősorban a parasztságot és a munkásokat terhelték, a nagytőkések viszont meggazdagodtak. Az munkaerő olcsóságát kihasználva jelentős mennyiségű külföldi tőke települt az országba.
Salazar országlásának kétségtelen eredménye volt, hogy sikerült rendeznie a portugál állam pénzügyi helyzetét, ugyanakkor ennek az volt az ára, hogy az ország lakói rendkívüli szegénységben éltek. A szigorú gazdasági intézkedések elsősorban a parasztságot és a munkásokat terhelték, a nagytőkések viszont meggazdagodtak. A munkaerő olcsóságát kihasználva jelentős mennyiségű külföldi tőke települt az országba.


== Salazar külpolitikája ==
== Salazar külpolitikája ==

A lap 2013. május 16., 12:50-kori változata

Fájl:Antonio de Oliveira Salazar.jpg
António de Oliveira Salazar
António de Oliveira Salazar

António de Oliveira Salazar (Vimiero, 1889. április 28.Lisszabon, 1970. július 27.) pénzügyi szakember, politikus, Portugália diktatorikus hatalmú miniszterelnöke volt 1932-től 1968-ig. Nevéhez fűződik országa gazdaságának konszolidálása, majd a gyarmatok megtartásáért vívott kétségbeesett háború, az ezt követő gazdasági válság, valamint az autoriter Estado Novo kialakítása.

Ifjúkor, tanulmányok

Salazar a Coimbrától nem messze fekvő Santa Comba Dão nevű kisvároshoz tartozó Vimieróban született egy számadótiszt gyermekeként. Papnak készült, Viseuban egyházi iskolába járt, majd Coimbrában végezte el az egyetemet 1914-ben. Hamarosan ugyanitt politika-gazdasági előadó lett. Bár pappá nem szentelték, mindvégig aszkétikus életvitelt folytatott. Mély vallásossága révén kezdettől fogva az 1910-ben kikiáltott, szekularizációt és egyéb egyházellenes intézkedéseket foganatosító köztársaság ellenzői közé tartozott.

Politika keresztényszocialista alapokon

A tanárként is aktívan politizáló Salazart az 1921-es választásokon a Katolikus Centrumpárt színeiben beválasztották a Nemzetgyűlésbe (Assemblia Nacional), ám helyét nem foglalta el, ugyanis hasztalannak gondolta az ilyesféle politizálást. 1926-ban Gomes da Costa tábornok katonai puccsot hajtott végre, ám uralma nem volt tartós: magas rangú tisztek váltogatták egymást az államfői poszton, és a királyságot sem restaurálták. Salazar 1926 júniusában az egyik ilyen tiszt, José Mendes Cabeçadas kormányának pénzügyminisztere volt, de mindössze öt napig viselte a tisztséget: látva, hogy milyen instabil a vezető körök helyzete, visszavonult Coimbrába és a Novidades című katolikus lap hasábjain 1927 decembere és 1928 januárja között cikksorozatban kritizálta a katonai kormányzat 12 millió fontnyi népszövetségi hitelkérelmét.

Salazar, a pénzügyi mágus

1928 márciusában Óscar Carmona tábornok lett az államfő, aki a republikánus José Vicente de Freitas őrnagyot nevezte ki kormányfővé, aki Salazart hívta meg a pénzügyminiszteri posztra. A tekintélyes szakember kemény feltételekkel volt hajlandó elfoglalni a tárcát: gyakorlatilag teljes felügyeletet gyakorolhatott minden minisztérium költségvetése felett. Centralizált monetáris politikájával, a bevételi források növelésével és a kiadások csökkentésével hamarosan sikereket ért el. Egyensúlyba hozta az államháztartást, sőt hosszú idő után először Portugália pozitív mérleggel zárhatta az évet intézkedéseinek köszönhetően.

Salazar a Freitas után kinevezett Artur Ivens Ferraz és az őt követő Domingos Oliveria kormányában is megőrizte a pénzügyminiszteri tárcát. Első sikeres évétől kezdve egyre inkább ő tűnt a káosz egyetlen lehetséges megoldójának. Salazar tekintélye nemsokára beárnyékolta a jelentéktelen katonai kormányokét is, és lassanként kiformálódott támogatóinak tábora. Az egyház benne látta a köztársasági antiklerikalizmus szétzúzóját, a nagytőkések rengeteg hasznot húztak a gazdasági stabilizációjából, az értelmiség és a katonaság egy része pedig azonosult antiliberális, antikommunista, autoriter nézeteivel.

Portugália diktátora

Salazar pénzügyminiszterként hosszú távú politikai terveket is kovácsolt, és elképzeléseit egy erős, tekintélyelvű államról már 1930-ban felvázolta beszédeiben. A hadsereg elfogadta, és Oliveira tábornok kormányának lemondásakor, 1932. július 5-én Carmona elnök Salazart tette meg kormányfőnek. Az új miniszterelnök 1933-ban új, korporativista szellemiségű alkotmányt adott ki, amivel megteremtette az „Új Államot” (Estado Novo), melynek 35 éven át maradt teljhatalmú ura.

A Portugál Estado Novo

Az új alkotmány értelmében a miniszterelnök – Salazar – csak az államelnöknek volt felelős, noha valójában ő irányította az országot. (Egyébként miniszterelnöksége alatt hárman töltötték be a köztársasági elnöki hivatalt: Carmona 1951-ben bekövetkezett haláláig, az önállósodni kívánó Francisco Craveiro Lopes 1958-ig, majd Américo Tomás, aki 1974-ig, a rendszer bukásáig maradt hivatalban.) Miniszterelnöksége mellett a spanyol polgárháború és a második világháború idején ő viselte a kül- és hadügyminiszteri hivatalt is.

Csak egy párt, a Salazar vezette Nemzeti Unió (Uniăo Nacional) működését engedélyezték, bár ennek sem volt jelentős beleszólása az egyszemélyi uralomba. Rendszeresen tartottak ellenzék nélküli választásokat. Portugáliában a nők ekkor nyerték el a – valójában értéktelen – szavazati jogot. A parlament eljelentéktelenedett. Létrejött a Korporációk Kamarája, ami olasz fasiszta mintára a gazdaság különféle ágazatainak dolgozóit, munkaadóit és értelmiségijeit tömörítette a független szakszervezetek helyett. Az ellenzéket a politikai rendőrség (PIDE) felügyelte. Bár Salazar rezsimjét szokás fasisztának bélyegezni, ő maga soha nem tekintette magát ilyennek, és be is tiltotta a Benito Mussolini eszméivel rokonszenvező Nemzeti Szindikalizmust. A vezető politikai csoportnak nem volt egységes ideológiája, bár a világháború végéig használatban voltak különféle fasiszta-náci szimbólumok és gesztusok (például karlendítéses köszönés). Valójában az egész Új Állam irányítása egy személyben Salazar kezében összpontosult, az ő elképzelései alkották a hivatalos ideológiát.

A világháború után Salazar látszólag demokratizálta rendszerét, de az egyetlen ellenzéki egységszervezettel, a Demokratikus Egységmozgalommal (Movimento de Unidade Democrática) szemben végig megmaradt a kormány fölénye. Mindössze az 1958-as elnökválasztásokon forgott veszélyben a salazari fölény, amikor a leváltását kilátásba helyező Humberto Delgado tábornok 25%-ot ért el a népszavazáson. Ekkor új rendeletekkel erősítették meg a miniszterelnök jelöltje, Américo Tomás fölényét. A korábbi elnök, Lopes a honvédelmi miniszterrel, Júlio Botelho Monizzal és más elégedetlen katonatisztekkel puccsot kísérelt meg a miniszterelnök ellen 1961-ben, de a rosszul előkészített szervezkedést idejekorán felszámolták. Az egyházzal ápolt jó kapcsolatok a hatvanas évekre megromlottak, mivel Salazar is csak mérsékelt engedményeket tett a katolikusoknak.

Salazar országlásának kétségtelen eredménye volt, hogy sikerült rendeznie a portugál állam pénzügyi helyzetét, ugyanakkor ennek az volt az ára, hogy az ország lakói rendkívüli szegénységben éltek. A szigorú gazdasági intézkedések elsősorban a parasztságot és a munkásokat terhelték, a nagytőkések viszont meggazdagodtak. A munkaerő olcsóságát kihasználva jelentős mennyiségű külföldi tőke települt az országba.

Salazar külpolitikája

Nem utolsósorban gazdaságpolitikájának köszönhetően az Új Állam fennállása során jó kapcsolatokat ápolt minden nagyhatalommal, a kommunista Szovjetunió kivételével. A szomszédos Spanyolországban zajló polgárháború idején (1936–1939) a portugál kormányzat – bár aláírta a be nem avatkozási egyezményt – egyértelműen a nemzetiek mellé állt: nem csak megtagadta a független külföldi megfigyelők Portugáliába jövetelét, hanem német és olasz csapatokat, körülbelül 20 000 portugál önkéntest, illetve anyagi természetű utánpótlást szállított Franco seregének. A menekülő köztársaságiakat sem fogadta be.

A második világháború kezdetén Salazar a semlegességet választotta, és 1939-ben ő terjesztette a Caudillo elé a kölcsönös védelemről és semlegességről szóló Ibériai Paktumot. Bár voltak radikális portugál csoportok, amelyek előnyösnek ítélték Portugália részvételét a tengelyhatalmak oldalán Nagy-Britannia ellen, és Salazar is a Tengely erőivel szimpatizált, hadba lépésre mégsem került sor. Ebben szerepe volt, hogy 19411945 között a japán haderő megszállva tartotta Makaó és Kelet-Timor portugál gyarmatokat. A német vereségeket látva, 1943-ban Salazar felajánlotta az Azori-szigeteket flotta-támaszpontul a szövetséges erőknek, és a portugál gyarmatokon kibányászott krómot és rezet is rendelkezésükre bocsátotta, de nem üzent hadat a tengelyhatalmaknak. A holokauszt idején körülbelül százezer zsidó lelt menedékre Portugáliában.

1949-ben Portugália a NATO tagja lett. Az ENSZ-be viszont csak 1955-ben léphetett be, addigi kísérleteit a Szovjetunió, mint állandó tag, megvétózta.

Gyarmati háborúk

Portugália semlegességét egyfelől a hagyományosan jó brit-portugál kapcsolatok, másfelől pedig Salazar gyarmatokra támaszkodó gazdaságpolitikája indokolta. Az 20. század közepéig portugál kézben voltak az Azori-szigetek, Madeira, a Zöld-foki-szigetek, São Tomé és Príncipe, Angola (és Cabinda), Portugál Guinea (ma Bissau-Guinea), Mozambik, Indiában Goa, Damão és Diu, illetve Makaó Kínában, és Kelet-Timor Indonéziában, azaz a kisebbik ibériai ország a világ harmadik legnagyobb gyarmattartója volt. Salazar igyekezett önellátásra ösztökélni a gyarmatokat, miközben nagy hasznot húzott az ott termelt árucikkek eladásából. Mivel létfontosságú volt az ország számára a gyarmatbirodalom, nem vette figyelembe az 1960-as ENSZ-határozatot a gyarmatok kiürítéséről, helyette tartományokká szervezte át a területeket.

1961-ben az indiai haderő elfoglalta a helyi portugál telepeket. Ezzel párhuzamosan az afrikai gyarmatokon is felélénkültek a függetlenségi mozgalmak, amiket a helyi, minimálisan ellátott adminisztráció nem tudott kezelni. Salazar úgy döntött, hogy az ENSZ és a NATO tiltakozása ellenére minden áron megakadályozza a gyarmatok felszabadulását, és rengeteg pénzt ölt abba, hogy a portugál haderő jelentős részét (1974-re mintegy 80%-át, kb. 140000 embert) Afrikába helyezve fenntartsa a rendet. Ez többé-kevésbé sikerült is, ám az államgazdaság igencsak megsínylette a kiadásokat. A gyarmati háborúk Salazar halála után, a hetvenes években értek véget a helyiek győzelmével.

Salazar halála, az Estado Novo vége

1968-ban a teljhatalmú miniszterelnök egy otthoni baleset következtében súlyos agykárosodást szenvedett, így Tomás köztársasági elnök kénytelen volt lemondatni. A helyére a Nemzeti Unió egy mérsékeltebb irányvonalat képviselő politikusát, a korporativista alkotmány egyik kidolgozóját, Marcello Caetanót nevezték ki kormányfőnek. Salazar nem tudott a kinevezésről, ugyanis kómás állapotban kórházban élte le élete utolsó másfél évét.

Elődje:
Júlio Domingos de Oliveira
Portugália miniszterelnöke
1932–1968
Utódja:
Marcello Caetano