„Kettőshangzó” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat]

← Régebbi szerkesztés Újabb szerkesztés →

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva

Sorban

A lap 2012. augusztus 31., 21:14-kori változata

Kettőshangzónak, kettős magánhangzónak vagy diftongusnak nevezzük két magánhangzó elemeire bonthatatlan, egy szótagban kiejtett kapcsolatát. A kiejtés szempontjából megkülönböztetünk valódi kettőshangzókat, illetve írásban egy hangot jelölő magánhangzó-kapcsolatokat. A kettőshangzók elemeire írásban sem bonthatók. A kettőshangzó ellentétje a hangrés (hiátus), vagyis amikor két egymás melletti magánhangzó két különböző szótaghoz tartozik.

A valódi kettőshangzók

Hagyományos értelemben

A valódi kettőshangzók mindig egy igen röviden ejtett zártabb magánhangzóból (ún. félhangzó, a leggyakrabban [j] vagy [w]), valamint egy valódi szótagalkotó nyíltabb magánhangzóból állnak. A diftongust alkotó magánhangzók sorrendje szerint megkülönböztetünk emelkedő, illetve ereszkedő kettőshangzót. Az emelkedő kettőshangzóban a félhangzót alkotó zártabb magánhangzó áll az első helyen, majd a szótagot alkotó nyíltabb magánhangzó; az ereszkedő kettőshangzó esetében a sorrend fordított.

Emelkedő kettőshangzók például: ea, ia, ie, ua, ue, uo stb.
Ereszkedő kettőshangzókra példa: ae, ai, au, ei, eu, oi stb.

A kettőshangzók sok indoeurópai nyelvre jellemzőek (mint a germán nyelvek, a latin és az újlatin nyelvek, vagy az ógörög), de számos más nyelvben is előfordulhatnak (például finn). A magyarban eredetileg nincsenek kettőshangzók, csupán az au és eu ejtődhet kettőshangzóként néhány görög-latin eredetű szavunkban (pl. autó, Európa), azonban a mai magyarban ez sem kötelező érvényű.

Modernebb – fonetikai – megközelítés

Egyes fonológusok úgy tartják, hogy valójában csak a magánhangzó + félhangzó jellegű kapcsolatok, azaz csupán az „ereszkedő kettőshangzók” valódi kettőshangzók. Ezen újító elmélet hívei abból indulnak ki, hogy az „emelkedő kettőshangzók”, vagyis a [w]/[j] + magánhangzó jellegű kapcsolatok első eleme fonetikailag mássalhangzó, ami viszont ellentétes a kettőshangzó azon meghatározásával, mely szerint „két magánhangzó egy szótagban ejtett kapcsolata”. A nyelvészek többsége ezt az elméletet ma még nem támogatja, mivel úgy tartják, hogy ennek eldöntése nem fonetikai, hanem fonológiai kérdés.

A történeti kettőshangzók

Hagyományosan szintén kettőshangzónak szokás hívni az írásban egy hangot jelölő magánhangzó-csoportokat. Ezek e jellemzőjük miatt írásban elválaszthatatlanok, ugyanakkor valójában nem kettőshangzók, mivel a kiejtésben egyetlen hangként valósulnak meg. Mindazonáltal ezek a diftongusok a legtöbb esetben nyelvtörténetileg valódi kettőshangzók voltak valamikor, amit az írásképük is tükröz. A latin nyelvben például az ae és oe csoportokat a modern kiejtés szerint e-nek illetve rövid é-nek olvassuk, amelyek már a kései latin kiejtést tükrözik, pedig – a restituált kiejtés szerint – egykor valódi kettőshangzókat (ai, oi) jelöltek.

A hármashangzó (triftongus)

Bizonyos nyelvekben hármashangzók vagy triftongusok is előfordulnak. Ezek a kettőshangzókhoz hasonló magánhangzó-kapcsolatok, tőlük mindössze annyiban térnek el, hogy képzésükben három magánhangzó – két zártabb (félhangzó) és egy szótagalkotó, ún. központi magánhangzó – vesz részt egy szótagot alkotva. Hármashangzót találunk például az Uruguay szóban, ahol a v-szerűen ejtett u és a j-nek ejtett y félhangzók, a szótagalkotó központi magánhangzó pedig az a.

Források

A világ nyelvei. Fodor István főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1999. ISBN 9630575973
Diptongo – DRAE
Triptongo – DRAE

Lásd még

Kettősbetű (a kiejtéstől függetlenül két betűjegy együttese)

@@ 2. sor: / 2. sor: @@
 == A valódi kettőshangzók ==
+=== Hagyományos értelemben ===
 A valódi kettőshangzók mindig egy igen röviden ejtett zártabb magánhangzóból (ún. ''félhangzó'', a leggyakrabban [j] vagy [w]), valamint egy valódi szótagalkotó nyíltabb magánhangzóból állnak. A diftongust alkotó magánhangzók sorrendje szerint megkülönböztetünk emelkedő, illetve ereszkedő kettőshangzót. Az emelkedő kettőshangzóban a félhangzót alkotó zártabb magánhangzó áll az első helyen, majd a szótagot alkotó nyíltabb magánhangzó; az ereszkedő kettőshangzó esetében a sorrend fordított.
 * Emelkedő kettőshangzók például: ''ea, ia, ie, ua, ue, uo'' stb.
 * Ereszkedő kettőshangzókra példa: ''ae, ai, au, ei, eu, oi'' stb.
-A kettőshangzók sok [[indoeurópai nyelv]]re jellemzőek (mint a [[germán nyelvek]], a [[Latin nyelv|latin]] és az [[újlatin nyelvek]], vagy az [[Görög nyelv|ógörög]]), de számos más nyelvben is előfordulhatnak (például [[Finn nyelv|finn]]). A [[Magyar nyelv|magyarban]] eredetileg nincsenek kettőshangzók, csupán az ''au'' és ''eu'' fordul elő ebben a minőségben, néhány görög–latin eredetű szavunkban ''(autó, Európa)''.
+A kettőshangzók sok [[indoeurópai nyelv]]re jellemzőek (mint a [[germán nyelvek]], a [[Latin nyelv|latin]] és az [[újlatin nyelvek]], vagy az [[Görög nyelv|ógörög]]), de számos más nyelvben is előfordulhatnak (például [[Finn nyelv|finn]]). A [[Magyar nyelv|magyarban]] eredetileg nincsenek kettőshangzók, csupán az ''au'' és ''eu'' ejtődhet kettőshangzóként néhány görög-latin eredetű szavunkban (pl. ''autó, Európa)'', azonban a mai magyarban ez sem kötelező érvényű.
+=== Modernebb – fonetikai – megközelítés ===
+Egyes fonológusok úgy tartják, hogy valójában csak a ''magánhangzó + félhangzó'' jellegű kapcsolatok, azaz csupán az „ereszkedő kettőshangzók” valódi kettőshangzók. Ezen újító elmélet hívei abból indulnak ki, hogy az „emelkedő kettőshangzók”, vagyis a ''[w]/[j] + magánhangzó'' jellegű kapcsolatok első eleme fonetikailag '''mássalhangzó''', ami viszont ellentétes a kettőshangzó azon meghatározásával, mely szerint „két ''magánhangzó'' egy szótagban ejtett kapcsolata”. A nyelvészek többsége ezt az elméletet ma még nem támogatja, mivel úgy tartják, hogy ennek eldöntése nem fonetikai, hanem fonológiai kérdés.
 == A történeti kettőshangzók ==