Gyenesdiás

Gyenesdiás
Gyenesdiás légifotója
Gyenesdiás címere Gyenesdiás zászlaja
Közigazgatás
Ország	Magyarország
Régió	Nyugat-Dunántúl
Vármegye	Zala
Kistérség	Keszthelyi
Jogállás	nagyközség
Polgármester	Gál Lajos
Irányítószám	8315
Körzethívószám	83
Népesség
Teljes népesség	3920 fő (2023. jan. 1.)
Népsűrűség	198,97 fő/km²
Földrajzi adatok
Terület	18,50 km²
Időzóna	CET, UTC+1
Elhelyezkedése
é. sz. 46° 46′ 15″, k. h. 17° 17′ 35″46.770730555556, 17.293019444444
Gyenesdiás Pozíció Zala vármegye térképén
Gyenesdiás weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Gyenesdiás témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Gyenesdiás Zala megyei nagyközség a Keszthelyi kistérségben.

Fekvése

A Keszthelyi-öböl északi partján fekszik

Közlekedés

Vasút

A település két vasúti megállóval (Gyenesdiás és Alsógyenes) kapcsolódik a Balatonszentgyörgy–Keszthely–Tapolca vasútvonalhoz. A Tapolca és Keszthely között közlekedő személyvonatokon kívül több távolsági járat is megáll a két megállóhelyen, így összeköttetésben áll Celldömölkkel, Nagyatáddal, Szombathellyel, Kaposvárral és Péccsel is.

Közút

A települést kelet-nyugati irányban a Balaton északi partján végigfutó 71-es másodrendű főút szeli át. Autóbuszközlekedése sűrű, mivel több Keszthely felől induló elővárosi, helyközi és távolsági járat érinti a települést, de emellett a keszthelyi 1-es jelzésű helyi járat is kitér a község felé.

Története

Gyenesdiás területén a legkorábbi leletek az újkőkorból valók. Az 1. századtól fontos római szálláshellyé vált, majd avarok költöztek ide. Az itt megtalált középavar sír volt az első ilyen régészeti lelet az egész Kárpát-medencében.

Gyenesdiás légifotója

A középkorban az első, a mai Gyenesdiás területén létrejött település Falud volt, amely valószínűleg már a 11. században is állt a mai Gyenesdiás északnyugati határában. Első temploma 1333-ból való, amely egyben az első írásos említését is jelentette a falunak. 1408-tól a Rezi vár tulajdonát képezte, majd 1427-ben a Pethő családhoz került, amely egyben a település Keszthelyhez való erős kötődését is maga után vonta.

1548-ban a török felégette a települést, majd 1564-től folyamatosan adóztatta, így a lakosság száma megcsappant, 1686-ra teljesen elnéptelenedett.

1696-ban Falud szőlőhegyén egy új település tűnt fel: Gyenes. A 18. század során Falud és Gyenes a Festetics család birtokába került. A század végére Gyenes már jelentős községgé alakult, majd az 1820-as években már működő hegyközség volt, amely a ma is megfigyelhető Alsó- és Felsőgyenesre oszlott. 1826-ban épült a településen a volt faludi templom köveiből a ma műemlék Szent Ilona kápolna.

Gyenesdiás keleti részén a középkorban Diás falu feküdt, amely első említése 1341-ből való. A település az 1530-as évekre már csak nemesi telkekből áll, területének nagy része szőlős. A 17. században már hegyközség, elsősorban keszthelyi gazdák művelték itt a szőlőt.

Gyenes és Diás 1840-ben egyesült, így létrejött az önálló önkormányzattal bíró Gyenesdiás, amely 1871-ben kapott önálló iskolát. A település lakossága még a 20. század elején is szinte kizárólag mezőgazdaságból élt.

A község modernizációja 1945 után zajlott le, melynek egyik legfontosabb lépése 1954-ben a Strandfürdő megépítése volt. Azóta az idegenforgalom vált a település fő jövedelemforrásává.

Címer

Álló, kerek talpú pajzs. A vörös pajzsfőt sátorosan osztja a kék pajzsmező, melyben (felső vágásában háromszor ívelt) zöld alsó pólya helyezkedik el. Mindkét vörös mezőben egy-egy arany rózsás kereszt lebeg. A kék pajzsmezőben pedig, a pólya felett, két hatágú ezüst csillag között aranyló, leveles szőlőfürt lebeg. A pajzstalp közepében, benyúlva a pólya felső ívéig, háromágú, arany szigony növekszik. A pajzsot jobbról aranyló ermésű tölgyfalomb, balról arany virágú viruló mandulaág övezi.

A címer jelképrendszere

Az élet vörös színében a két arany rózsás kereszt az egykori – a római kortól adatolható – és a mai eleven hitéletre mutat. A két kereszt egyben jelképezi az egykor két települést ( és templomait), Gyenest és Diást, melyek 1840-ben történt egyesítésével jött létre Gyenesdiás.

A zöld, felső vágásában háromszor ívelt pólya utal e jellegzetes balatonfelvidéki terület domborzati viszonyaira, az egyes halmok felidézik Gyenesdiás település-elődeit (Falud, Gyenes és Diás falvakat), de közvetve - a magyar címer egy elemének, a hármashalomnak beemelésével - kifejezi a lakosság identitástudatát, nemzeti érzületét is.

Az aranyló szőlőfürt megjeleníti a neves - kétezer évre visszanyúló szőlőkultúrát, idézi a hajdani hegyközségi életet csakúgy, mint a borászat mai eredményeit.

A csillagok, a magyar néphit szerint felhívják a figyelmet a neves ősökre („akiknek csillaga van”). Gondolhatunk akár a 660 körül itt elhantolt avar vezérre, akár az egykori birtokos Gersei Pető család tagjaira. akik vagy félszázadig a vármegye (akkor Zala) főispánjai voltak, akár a Festetics grófokra, akik közül három is (Kristóf, György, László) jelentős szerepet játszott a falvak életében, vagy a község kiváló szülötteire.

Az aranyos szigony Neptunusz tengeristent és vele a klasszikus hagyományokat idézi fel, szimbolizálja az itt nagy múltra és eleven hagyományokra tekintő halászatot és az aranyló nyári verőfényben az „isteni” vízi életet, strandolást, vitorlázást, pihentető kikapcsolódást a „magyar tenger” kékjében.

A tölgyfalomb a természeti táj őshonos növényének részlete, amely emlékeztet a település lakóinak évezredes helytállására, hősi halottaira és áldozataira, a virágzó mandulaág jelzi az itt honos mandulafát, egyben – Janus Pannonius kedvelt költői témája – pedig az élet teljességét, a szorgalom gyümölcseként dús termést ígérő munkálkodást jelképezi.

Nevezetességei

A falutól északra mintegy két kilométernyire, a Büdöskúti-völgy és a Pajta-völgy találkozásánál áll az ország legnagyobb bükkfája. [1]

A faluban található a Magyarországi Evangélikus Egyház Kapernaum nevű intézménye, amelyben egy konferenciaközpont és egy idősek otthona működik. Az intézményt belmissziói otthonként alapították, majd nyugdíjas lelkészek otthonává, később idősek otthonává alakult. A rendszerváltás óta az intézmény emellett számos evangélikus ifjúsági tábornak, lelkészi és diakóniai konferenciának is otthont ad.[2]

A 3 szintes Festetics-kilátóból gyönyörű körpanoráma nyílik a Keszthelyi-öbölre, illetve a Keszthelyi-hegység völgyek szabdalta hullámos felszínére. A Festetics család után elnevezett, 235 méter magasan található kilátót 2000-be építették újjá, melyet az erdei kirándulóközpont, a Nagymező nyugati széléről induló gyalogösvényen érhetünk el. Gyalogtúrák, rövidebb séták úticélja a Vadlánlik, a Keszthelyi-hegység barlangja. Ritka természeti képződmény a szélvájta, szobányi méretű barlang, melyet a környékbeliek csak Vadlánliknak neveznek. A barlangnyílás tulajdonképpen egy széleróziós kőfülke, melyet mesterségesen tovább bővítettek. A századforduló idején nagy valószínűséggel titkos pálinkafőző helyként használták. A Ló-hegycsoport dombját, melynek oldalában megbújik a sziklaodú, több mint 80 éves fekete fenyves borítja. Az egykori kőbánya ma ámulatba ejtő, hatalmas katlan, mely ki tudja miért, de lenyűgözi az arra járót. A felhagyott bányagödör mindenképp megér egy kitérőt akár a Nagymezőről, akár a Vadlánlik barlanghoz tett séta során. A bányászati munkák befejezése óta a természet fantasztikusat alkotott: hatalmas vízmosások szabdalják. Az aljába lesétálva kipróbálhatjuk a hely akusztikáját is. Kerámiaház A közel 160 éves vályogból épült ház restaurációjára 1992-ben került sor. A régi falakra új tetőszerkezet került a régihez hasonlóan nádból. Külső megjelenésében a ház a balatonparti népi építészet emlékeit őrzi. A mai napig lakóházként és üzletként üzemel. Magyarország legjelentősebb fazekashagyományokkal rendelkező régióibó származó (mezőtúri, herendi, dombóvári) kerámia dísz- és használati tárgyakkal várják az érdeklődőket. Antikkályha magángyűjtemény A 400 darabos öntöttvas kályha gyűjtemény, mely az országban egyedülálló, darabjait eredeti katalógusok alapján a szenvedélyes gyűjtő, Vaszkó Ernő saját kezűleg újította fel. A kályhákat az 1800-as években Európa-szerte használtak. Koruk 100-200 év közötti, de jelen állapotukban a mai kor fűtési követelményeinek is megfelelnek. A gyűjteményben továbbá a kor egyéb használati tárgyai is megtalálhatóak, így akár egy szemléletes történelem óra megtartására is kiválóan alkalmas a kiállítás. Darnay-Dornyai Boronapince Településünk Európa egyik legöregebb boronapincéjével büszkélkedhet. A közel 365 éves, a XII. században épült boronapince a népi építészet eredeti, eklatáns darabja. Mestergerendájában az 1644-es évszám rajzolódik ki. A boronapince jelenleg felújítás alatt áll, és reményeink szerint 2015-re a több száz éves balaton-felvidéki szőlőgazdálkodást bemutató múzeumot alakítunk ki benne. A pince a Diási Havas-Boldogasszony templomtól induló, a Nagymezőn áthaladó és a Faludi síkra érkező kellemes túraútvonal szívében helyezkedik el. Pásztorház A korábban tipikus, népi építészeti emlék a XIX. század közepén épült, mint a község csordásának szolgálati lakása. Jelenleg közösségi kézművesházként működik. [3]

Hírességek

Talabér János (Gyenesdiás, 1825 – Nagykanizsa, 1899), költő

Felsőszopori Talabér János, a falu hetedik plébánosa 1825. január 4-én született (Gyenes) Diáson. Apja ott volt főmolnár. Fiatalon árván maradt. Pappá szentelték 1848-ban, Veszprémben. 1860. augusztus 26-tól szolgált egy évig Szentpéterúron.

Miután költő és irodalmár is volt, 1861 év végén cserélt Kákosi László zalaszentbalázsi plébánossal, hogy közelebb legyen Nagykanizsa városához, Zala megye irodalmi központjához. 1899-ben Nagykanizsán hunyt el, s nagy részvét mellett ott is temették el.

Gödörházy Antal (1830? – 1880?), vándortanító

A helyi kezdeményezés az oktatás megszervezésére 1848 után talán a legnagyobb mértékben Gödörházy Antal nevéhez kötődik.

Az ő nevét elsárgult jegyzőkönyvekben mint jegyző aláírással találjuk. Az első ilyen dokumentum 1852-től származik. Ezekben a feljegyzésekben különböző panaszos, illetve föld adásvételi ügyekkel foglalkoznak.

Hernád Tibor kutatásai szerint ő tanítással is foglalkozott. Ebben az időben még csak vándortanítók működéséről beszélhetünk.

Gödörházy Antal az 1848-as szabadságharc bukása után került a településre. Állítólag Táncsics Mihály barátja volt. Lakóházát 1962-ben Hernád Tibor még viszonylagosan épségben találta. 20 év múlva már csak a romok jelzik az első „tanító” lakóházát. Ebben a házban tanított, de a településen élő gyermekes családokat is felkereste és foglalkozott a gyermekekkel.

Tankönyv híján Vörös István keszthelyi tanítótól szerzett kathekizmust, amelyből bibliai történeteket olvasott fel. A számolást rovásírással tanította. Ezért a „foglalkozásokra” bicskát és botot kellett vinni a tanulóknak, és a botra írták a feladványt.

A szobájában egy kis ládikó állt, asztal sarokpaddal és a fal mellett hosszában egy vastag gerenda volt kövekre helyezve. Ezen ültek a tanítványok.

Hernád Tibor kutatásai szerint a község két különböző területén a téli estéken összegyűjtötte a gyermekeket és foglalkozott velük. Szalai Anna és Mária azt mesélték Hernád Tibornak, hogy szülei elbeszélése szerint Papp Tivadarék háza helyén álló présház falára volt felpingálva, hogy: „iskola ellős osztál”

Fodor Ferencné mesélte Hernád Tibornak, hogy édesapja elmondása szerint ő ágytul tanult. Számos olyan család volt a községben, ahol több gyermek született, de a nagy szegénység miatt csak két-három téli lábbelire futotta. Ezért a gyermekek a hideg téli napokon otthon maradtak. A tanító házhoz jött, letelepedett az ágy szélére, ahol a gyermekek az ágyban ülve tanultak, illetve figyeltek tanítójukra.

Az „első” tanító emlékét az utókor tisztelettel megőrizte. Az iskola mellett utcát neveztek el róla. Nevét őrizte az iskola úttörőcsapata is.

Tiszteletére 1965-ben szobrot emeltek. A stilizált alkotást Kincses Mária szobrászművész készítette.

Kárpáti János (1865. Cegléd – 1953. Gyenesdiás), kántortanító, a Fürdőegylet megalapítója

Kárpáti (eredeti nevén Vlaszák) János 1865. március 30-án született Cegléden.

1880-81-ben Kiskunfélegyházán tanítóképzőbe (képezde) járt, majd a további 2-4. tanévet már mint magántanuló végezte. 1881-től 15 és fél évesen segédtanító Zamárdiban, 17 évesen már tanító.

1884-től 1891-ig Balatonudvariban kántortanító, 1886-ban megnősült ( felesége Bárdossy Ilonka).

Egy ismerőse révén értesült a megüresedett gyenesdiási tanítói állásról, ahova négyen is pályáztak. A pályázatot megnyerte, 1891-től az egytanerős iskola kántortanítója lett.

Az itt töltött évek során több feladatot vállalt, részben tanítói megbízása, részben közösségi feladatként, részben egyéb jövedelmek megszerzése céljából. Keszthelyen 1893-tól 20 éven át úszómester, nyugdíjazásáig, ugyancsak 20 éven át feleségével közösen gyenesdiási postamester volt, Kesztehelyen is kántorizált, gazdálkodott, szőlészeti vándortanítóként vidéki községekben oktatta a szőlőművelést, borfelügyelő is volt, gyékényszövő tanfolyamot szervezett, selyemhernyó tenyésztéssel próbálkozott, hogy a helyiek részére egyéb jövedelemről is gondoskodjon. Élharcosa volt a keszthelyi Zámor városrész rossz minőségű legelői lakó és üdülőteleppé történő felosztásának. Községi képviselő volt, tagja volt a Balatoni Szövetségnek, majd annak választmányának. Sokat tett azért, hogy Gyenesdiásnak a Keszthely-Tapolca szárnyvonalon legszebb vasúti váróterme legyen. Cikkeket írt a keszthelyi Balatonvidék és a Keszthelyi Hírlap c. újságokba.

Legnagyobb jelentőségű tette – a kántortanítói mellett – a Gyenesdiási Fürdőegylet és a balatoni fürdő létrehozása volt. A Festetics uradalomtól kért 13 m széles lejárót (területet) a Balatont körbevevő 320 m széles nádas átvágására, felkereste a gyenesdiási birtokkal rendelkező keszthelyieket, a módosabb keszthelyieket és 20 koronás részes jegyeket jegyeztetett velük, majd ezek birtokában a helyieket, akiktől nem pénzt, hanem napszámot és fuvart kért a részes jegyekért. 60 fő „részvényessel” megkezdte a nádason átvezető sánc, móló, a móló végén félsziget és a 16 fürdőkabin építését. 1906 májusában megalakult a Fürdőegylet, 1906 júniusában pedig felavatták a fürdőt és Farkas Márton budapesti szőlőbirtokos és vendéglős beruházásában készült Tulipán vendéglőt. A fürdő létrehozásával népszerű üdülőhely és kirándulóhely lett Gyenesdiás, villák, nyaralók épültek, ehhez a helyiektől a telkeket vásároltak, megnőttek az ingatlanárak. Az ide látogató nyaralóvendégek igénybe vették a helyiek szolgáltatásait, megvásárolták az itt termelt árukat, terményeket. Gyenesdiáson kialakult egy „úri” nyaralóközönség, jellemzően köztisztviselőkből, katonatisztekből. A nyaralóközönség törzshelye az egyre bővített Tulipán vendéglő és fogadó, jelentős kulturális események színhelye lett.

60 éves korában, 1925-ben vonult nyugdíjba, 44 évi – ebből 34 évi gyenesdiási – szolgálat után. Tanítói pályát olyannak tekintette, amely „hasonlít a mezőhöz, melyen tipor ember és marha sereg, de nyomában virág kél”. Állására 30 pályázó jelentkezett.

1923 tavaszán kezdte meg – a mai Darnay utcában álló tornyos – háza építését, amelyet aratásra be is fejeztek.

Kárpáti János gyakorlatias, szorgalmas, sportos ember volt. Sokszor közlekedett a befagyott Balatonon korcsolyával, hosszabb utakat tett meg csónakon, gyalog. Keszthelyre sokszor gyalog járt be. Jó borivó, társaságot kedvelő ember volt.

Takarékossága, ésszerű gazdálkodása jellemezte a közéletben és a magánéletben is.

Darnay (Dornyay) Béla dr. (Keszthely, 1887 – Budapest, 1965) tanár, honismereti kutató.

Keszthelyi halászcsalád leszármazottja. 9 éves korában édesanyja halálával – teljes árvaságra jutott. Három nagynénjénél Tatán nevelkedett, ahol az algimnáziumot is végezte. A főgimnáziumot Kecskeméten végezte, ahol 1905-ben érettségizett. 1901-ben Vácott belépett a piarista rendbe. 1910-ben pappá szentelték. A rend budapesti tanárképzőjében teológiát, földrajzot, és történelmet tanult (1906–09), majd történelem-földrajz szakos tanári (1910), geológiából bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1913). Pályáját geológusként kezdte, a triászt kutatta a Rózsahegy (ma Szlovákia) környéki hegyekben.

A piarista rend rózsahegyi (1909–12), veszprémi osztályán (1912–18), majd Magyaróváron múzeumi őr (1918–21). Kilépett a piarista rendből (1921). Budapesten az Ampeológiai Intézetben, majd az Állami Gombászati Állomáson kapott kutatói állást (1921–23).

A keszthelyi balatoni Múzeum munkatársa 1940-től), igazgatója (1941–48). Miután nyugdíját is megvonták (1949), a Magyar Állami Földtani Intézetben geológusként dolgozott (1952–54).

1963-ban rehabilitálták. Széles körű érdeklődése tudományos publikációiban, valamint múzeumalapító lelkesedésében nyilvánult meg. Mint pedagógus a szemléltető oktatás lelkes szorgalmazója volt, s ez a szemlélet vezette múzeumalapítási tevékenységében is.

Polihisztor hajlamú kutatóként foglalkozott geológiával, hidrológiával, barlangkutatással, botanikával, műemlékkutatással és védelemmel. Széles körű ismeretterjesztő munkát folytatott, helytörténeti tanulmányokat írt. Kiemelkednek ezek közül a bakonyi, Balaton-felvidéki tájakról írt munkák, amelyekben a természeti és történeti emlékek összhangjának megteremtésére törekedett. A keszthelyi múzeum igazgatójaként múzeumi értesítőt jelentetett meg, rövid közlemények közzétételére megindította a Balatoni Múzeum Füzetek c. sorozatot.

Fő kutatási területe, a néprajz mellett foglalkozott barlangkutatással, geológiával, hidrológiával és növénytannal. Salgótarjánban gyűjtésével jelentősen bővült a múzeum anyaga; Salgótarján történeti kutatásának megalapozója. A Bakonyt, a Balatont, valamint Salgótarjánt és környékét bemutató útikalauzai máig jelentősek.

Életének minden állomáshelyén foglalkozott múzeumszervezéssel, létesített gyűjteményeket.

Hernád Tibor (Nagytarcsa, 1921 – Veszprém, 2006) evangélikus lelkész.

Nagytarcsán született, Aszódon járt evangélikus gimnáziumba, Sopronban végzett evangélikus teológiát. Lelkészi pályája 1944-ben kezdődött. 1946-ig segédlelkész Fóton és Budapesten. 1946-tól 1955-ig lelkipásztor Eleken és Tályán. 1955 és 1975 között a Gyenesdiási Evangélikus Szeretetotthon igazgató lelkésze. 1975-től 1992-ig a veszprémi evangélikus gyülekezet lelkipásztora. 1992-től nyugdíjas lelkész.

Húsz éven át dolgozott Gyenesdiáson, ebből 16 évig tanácstag, élete nem csak a Kapernaummal, de Gyenesdiással is összeforrt. Jelentős szerepe volt a falu villamosításában, a 8 osztályos általános iskola megteremtésében, néprajzi gyűjtemény létrehozásában - az egykori malom épületében -, a település története kutatásában. Feldolgozta a Gyenesdiási fürdők történetét, mely könyv alakban 1995-ben jelent meg. Életem regénye c. könyvében (2001) sokat foglalkozik a gyenesdiási évekkel. A Kapernaum története c. könyve is sok helytörténeti adattal szolgál. Több kiadatlan, kéziratban meglévő munkája foglalkozik Gyenesdiás történetével (Gyenesdiás monográfiája, a Vasút története, stb.)

1975-ben – a gyenesi munkában megfáradva – kért újra gyülekezeti szolgálatot. Így lett a Veszprémi Evangélikus Egyházközség lelkésze 1992-ig. Veszprémi évei alatt finn evangélikus kapcsolatot épített ki. Nyugdíjas évei alatt is aktív, könyvei, cikkei jelentek meg, előadásokat tartott.

Kedvessége, humora miatt nemcsak az otthon lakói és dolgozói, vendégei szerették, ismerte őt szinte egész Keszthely, és tisztelte őt Gyenesdiás népe.

Gyenesdiás díszpolgárává választották 1999-ben.

Jánosy István (Besztercebánya, 1919 – Gyenesdiás, 2006), író, költő, műfordító, evangélikus lelkész.

Budapesten érettségizett 1937-ben, Sopronban evangélikus teológusi képesítést szerzett, a Pázmány Péter Tudományegyetemen görög-latin és pszichológiai tanulmányokat folytatott. 1944-től Budapesten segédlelkészi szolgálatot végzett, 1946-tól a Fasori Evangélikus Gimnáziumban, 1948-tól általános iskolában tanított. 1954-től szabadfoglalkozású íróként működött.

Első verseskötete 1944-ben jelent meg (Prometheus), azt további közel 20 önálló kötet követte; versek, műfordítások, tanulmányok, visszaemlékezések. Igen jelentősek óind eposz (szanszkrít nyelvből) és görög drámák fordításai. Utolsó kötetét – összegyűjtött verseit – 2004-ben, 85. születésnapjára adták ki.

Tevékenységét 1973-ban József Attila-díjjal, 1979-ben A Munka Érdemrend ezüst fokozatával, 1986-ban Déry Tibor-jutalommal, 1994-ban A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével, 1995-ben Literatúra-díjjal ismerték el.

Jánosy István kisgyermekkora óta nyarai kisebb-nagyobb részét Gyenesen töltötte. Eleinte szüleivel, helyiektől béreltek szobát, később az év nagyobb részét a Kapernaummal szemben maga építette házukban. Jánosy István 16-17 éves korában Gyenesről indult kerékpárral és járta be a Dunántúl nagy részét, győjtött népdalokat. Út közben egyszerű falusi emberektől kért és kapott szállást pajtákban, szénapadláson.

Jánosy István hamvait itt a gyenesi ház falában – kívánsága szerint – helyezték el.

Szalóky Jenő (Adorjánháza, 1948. január 22. –) könyvtárvezető, ny. polgármester

1966-ban érettségizett a pápai Türr István Gimnáziumban; 1972-73-ban a csöglei művelődési ház és könyvtár vezetője; 1973-1990-ig a vonyarcvashegyi körzeti könyvtár igazgatója. 1990-től 2006-ig Gyenesdiás nagyközség polgármestere. 1990-98, majd 2002-2006 között a Zala Megyei Közgyűlés tagja. Ebben az időben a közgyűlés idegenforgalmi és turisztikai bizottság elnöke, közreműködött a West-Pannon EU Régió Tanácsban és a turizmus bizottságban, továbbá Zala megyét képviselte az Alpok-Adria Munkaközösség II. gazdasági, közlekedési és turizmus bizottságába.

1994-2004 között kezdeményezője volt a Keszthely-Hévíz Kistérségi Társulás létrehozásának, majd annak megalakulását követően 10 éven keresztül töltötte be az elnöki tisztet. 1994-től dolgozott a Balatoni Szövetség elnökségében; 1993-ban részt vett a Balatoni Regionális Fejlesztési Tanács létrehozásában.

Szalóky Jenő kistérségi elnöki tevékenységéhez tartozik a keszthelyi székhellyel létrejött Nyugat-Balaton Turisztikai Térségmarketing Kht. A szervezet megalakulása és működése egyúttal országosan is példaértékűvé vált, hiszen állami feladatokat vállalt át, közhasznú és köztestületi formában. A keszthelyi kistérségi irodában szervezett keretek között tevékenykedhetett a Kistérségi Társulat, a gazdasági kamarák, a Zala Megyei Vállalkozásfejlesztési Alapítvány, valamint a Balatoni Regionális Fejlesztési Részvénytársaság. Ez az iroda a későbbiekben a forrásközpont iroda szerepét vette át. Ennek az irodának a működése biztosítatta, hogy az önkormányzatok, a vállalkozók és vállalkozások, valamint a civil szervezetek egymás közötti párbeszéde szervezett keretek között történt.

Szalóky Jenő közvetlen és személyes munkatevékenységéhez kapcsolódik az országban Gyenesdiás nagyközségben először létrejött Gyenesdiási Turisztikai Egyesület megalakulása. A Turisztikai Egyesület észak-olaszországi és dél-ausztriai példák megismerését követően, teljesen alulról szerveződve vette át a turisztikai tevékenység irányítását a nagyközségben. Ez a civil szervezet egyrészt az államtól, másrészt az önkormányzattól odarendelt pénzeszközök felhasználásával szervezi a Balaton-parti település idegenforgalmi életét. A Gyenesdiási Turisztikai Egyesület példaértéke kitűnik abból is, hogy modelljét másolva, ma már számos településen jön létre hasonló civil szervezet, ill. az idegenforgalmi-turisztikai felsőoktatásban a turisztikai egyesület fogalmi rendszerét és működésének tulajdonságait tananyagként oktatják.

Szalóky Jenő munkássága hozzájárult Zala megye, a Nyugat-Balaton regionális térség, a keszthelyi kistérség együttműködésének kiépítéséhez, a megye kistérségeinek, településeinek harmonikus fejlesztéséhez, a gazdaság – ezen belül különösen a turizmus – fellendítéséhez. Jelenleg a Balaton Fejlesztési Tanácsban a közgyűlési elnök állandó helyetteseként vesz részt a BFT döntéshozó testületében.

Forrás

• Marosvári Miklós: Gyenesdiás nagyközség egészségügyi és szociográfiai térképe. Bába Kiadó, Szeged 1999. 150, [54] p. ISBN 963-9144-28-2

Külső hivatkozás

• Gyenesdiás nagyközség honlapja
• Térkép Kalauz – Gyenesdiás
• Gyenesdiás látnivalói
• Légifotók Gyenesdiásról
• Gyenesdiás a Balcsi.net-en
• Gyenesdiás turisztikai portálja