„Itália uralkodóinak listája” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
link |
|||
1. sor: | 1. sor: | ||
'''Itália''' területe, amely többé-kevésbé a mai '''Olaszország''' államterületével esik egybe, a [[Nyugatrómai Birodalom]] [[476]]-os bukása után megközelítőleg 1400 éven át kisebb-nagyobb államokra és városállamokra tagolódott. Ilyen volt például [[Velencei Köztársaság|Velence]], amely fölött a [[Velencei dózse|dózsék]] [[Velencei dózsék listája|egész sora]] uralkodott, vagy a [[reneszánsz]] kori gazdag városállam, a [[Medici-család]] által uralt [[Firenze]], vagy a [[Sforza-család|Sforzák]] [[milánó]]i fejedelemsége. Ilyen volt a [[Nápoly és Szicília uralkodói|Nápoly–Szicíliai kettős királyság]], amely fölött az [[Anjou-ház|Anjou-család]]nak azon ága uralkodott, ahonnan a [[Magyar Királyság|magyar]] Anjou-királyok is származtak. Ilyen volt a közel 1100 évig fennálló [[Pápai |
'''Itália''' területe, amely többé-kevésbé a mai '''Olaszország''' államterületével esik egybe, a [[Nyugatrómai Birodalom]] [[476]]-os bukása után megközelítőleg 1400 éven át kisebb-nagyobb államokra és városállamokra tagolódott. Ilyen volt például [[Velencei Köztársaság|Velence]], amely fölött a [[Velencei dózse|dózsék]] [[Velencei dózsék listája|egész sora]] uralkodott, vagy a [[reneszánsz]] kori gazdag városállam, a [[Medici-család]] által uralt [[Firenze]], vagy a [[Sforza-család|Sforzák]] [[milánó]]i fejedelemsége. Ilyen volt a [[Nápoly és Szicília uralkodói|Nápoly–Szicíliai kettős királyság]], amely fölött az [[Anjou-ház|Anjou-család]]nak azon ága uralkodott, ahonnan a [[Magyar Királyság|magyar]] Anjou-királyok is származtak. Ilyen volt a közel 1100 évig fennálló [[Pápai Állam]], amelyet [[II. István pápa]] és [[Kis Pippin]] francia király alapítottak a [[8. század]]ban. Ám egyes területek hosszabb-rövidebb ideig külső megszállásalatt álltak. [[I. (Nagy) Károly római császár]] például megszállta Észak-Itáliát, hogy biztosítsa a pápa biztonságát az ott tanyázó [[longobárdok]]tól. Ettől kezdve a [[Frank Birodalom]] széthullásáig a [[Róma|Rómától]] északra fekvő terület e hatalmas államalakulat része volt. |
||
Az egységes Frank Birodalom felbomlása után a németek szerezték meg az Itália feletti ellenőrzést. [[962]]-ben [[I. Ottó német-római császár|I. (Nagy) Ottó német király]] még a Pápai Államot is elfoglalta és ott „római császárrá” koronáztatta magát. Ezután Itália 900 éven át a [[Német-római Birodalom]] hatalmi övezetébe tartozott. A középkort végig kísérte a császár és a pápa közötti állandó hatalmi ellentét az egyházi vezetők beiktatásának jogáért („[[invesztitúraharc]]”). Bár az itáliai városállamok viszonylagos függetlenséget élveztek, valamennyien a [[német-római császár]] befolyása alatt maradtak. Itália gyakran vált a francia–német (és a francia–spanyol) nagyhatalmi háborúk hadszínterévé is. |
Az egységes Frank Birodalom felbomlása után a németek szerezték meg az Itália feletti ellenőrzést. [[962]]-ben [[I. Ottó német-római császár|I. (Nagy) Ottó német király]] még a Pápai Államot is elfoglalta és ott „római császárrá” koronáztatta magát. Ezután Itália 900 éven át a [[Német-római Birodalom]] hatalmi övezetébe tartozott. A középkort végig kísérte a császár és a pápa közötti állandó hatalmi ellentét az egyházi vezetők beiktatásának jogáért („[[invesztitúraharc]]”). Bár az itáliai városállamok viszonylagos függetlenséget élveztek, valamennyien a [[német-római császár]] befolyása alatt maradtak. Itália gyakran vált a francia–német (és a francia–spanyol) nagyhatalmi háborúk hadszínterévé is. |
||
A [[napóleoni háborúk]] nyomán [[1806]]-ban a [[Német-római Birodalom]] megszűnt, Észak-Itáliát a franciák szállták meg, és csatlós királyságokat (Itáliai Királyság, Nápolyi Királyság) hoztak létre, amelyek élére Napóleon saját rokonait és tábornokait állította. Napóleon veresége és a [[ |
A [[napóleoni háborúk]] nyomán [[1806]]-ban a [[Német-római Birodalom]] megszűnt, Észak-Itáliát a franciák szállták meg, és csatlós királyságokat (Itáliai Királyság, Nápolyi Királyság) hoztak létre, amelyek élére Napóleon saját rokonait és tábornokait állította. Napóleon veresége és a [[bécsi kongresszus]] ([[1815]]) után az [[Habsburg Birodalom|Osztrák Császárság]] vetette meg itt a lábát, amely létrehozta saját csatlós államait ([[Lombard–Velencei Királyság]], [[Modena és Reggio Hercegség]], Párma, Piacenza és Guastalla hercegsége). |
||
A [[19. század]] közepén a független [[Szárd–Piemonti Királyság]] harcos uralkodói, [[Károly Albert szárd–piemonti király|Károly Albert]] és fia, [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel]] álltak az olasz egyesítési törekvések élére, amelynek érdekében több felkelés és háború folyt le ([[1848]], [[1859]]), ezekbe a [[Francia Császárság]] is beavatkozott. Ezek eredményeként [[1861]]-ben létrejött az egységes [[Olasz Királyság]]. Az új nemzeti állam a következő fél évszázad háborúiban további terüleket foglalt el: [[1866]]-ban, a [[porosz–osztrák–olasz háború|porosz–osztrák háború]] során [[Veneto|Venetó]]t, [[1870]]-ben a [[porosz–francia háború]]t kihasználva [[Róma|Rómát]] (a [[Pápai Állam]] maradékát), majd [[1918]]-ban az [[ |
A [[19. század]] közepén a független [[Szárd Királyság|Szárd–Piemonti Királyság]] harcos uralkodói, [[Károly Albert szárd–piemonti király|Károly Albert]] és fia, [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel]] álltak az olasz egyesítési törekvések élére, amelynek érdekében több felkelés és háború folyt le ([[1848]], [[1859]]), ezekbe a [[Francia Császárság]] is beavatkozott. Ezek eredményeként [[1861]]-ben létrejött az egységes [[Olasz Királyság]]. Az új nemzeti állam a következő fél évszázad háborúiban további terüleket foglalt el: [[1866]]-ban, a [[porosz–osztrák–olasz háború|porosz–osztrák háború]] során [[Veneto|Venetó]]t, [[1870]]-ben a [[porosz–francia háború]]t kihasználva [[Róma|Rómát]] (a [[Pápai Állam]] maradékát), majd [[1918]]-ban az [[első világháború]]ban [[Dél-Tirol]]t, [[Görz]] és [[Gradisca]] tartományokat, és [[Trieszt]] városát szerezte meg. Olaszország államformája [[1946]]-ig [[királyság]] volt, majd kikiáltották a [[köztársaság]]ot. |
||
== Osztrogót Királyság == |
== Osztrogót Királyság == |
||
87. sor: | 87. sor: | ||
!width =45% style=background:#dfdead;|Megjegyzés |
!width =45% style=background:#dfdead;|Megjegyzés |
||
|- |
|- |
||
| [[I. Napóleon|Bonaparte Napóleon]] |
| [[I. Napóleon francia császár|Bonaparte Napóleon]] |
||
| [[1805]]–[[1814]] |
| [[1805]]–[[1814]] |
||
| Bővebben lásd: [[Itáliai Királyság (1805–1814)]] |
| Bővebben lásd: [[Itáliai Királyság (1805–1814)]] |
A lap 2011. augusztus 21., 00:50-kori változata
Itália területe, amely többé-kevésbé a mai Olaszország államterületével esik egybe, a Nyugatrómai Birodalom 476-os bukása után megközelítőleg 1400 éven át kisebb-nagyobb államokra és városállamokra tagolódott. Ilyen volt például Velence, amely fölött a dózsék egész sora uralkodott, vagy a reneszánsz kori gazdag városállam, a Medici-család által uralt Firenze, vagy a Sforzák milánói fejedelemsége. Ilyen volt a Nápoly–Szicíliai kettős királyság, amely fölött az Anjou-családnak azon ága uralkodott, ahonnan a magyar Anjou-királyok is származtak. Ilyen volt a közel 1100 évig fennálló Pápai Állam, amelyet II. István pápa és Kis Pippin francia király alapítottak a 8. században. Ám egyes területek hosszabb-rövidebb ideig külső megszállásalatt álltak. I. (Nagy) Károly római császár például megszállta Észak-Itáliát, hogy biztosítsa a pápa biztonságát az ott tanyázó longobárdoktól. Ettől kezdve a Frank Birodalom széthullásáig a Rómától északra fekvő terület e hatalmas államalakulat része volt.
Az egységes Frank Birodalom felbomlása után a németek szerezték meg az Itália feletti ellenőrzést. 962-ben I. (Nagy) Ottó német király még a Pápai Államot is elfoglalta és ott „római császárrá” koronáztatta magát. Ezután Itália 900 éven át a Német-római Birodalom hatalmi övezetébe tartozott. A középkort végig kísérte a császár és a pápa közötti állandó hatalmi ellentét az egyházi vezetők beiktatásának jogáért („invesztitúraharc”). Bár az itáliai városállamok viszonylagos függetlenséget élveztek, valamennyien a német-római császár befolyása alatt maradtak. Itália gyakran vált a francia–német (és a francia–spanyol) nagyhatalmi háborúk hadszínterévé is.
A napóleoni háborúk nyomán 1806-ban a Német-római Birodalom megszűnt, Észak-Itáliát a franciák szállták meg, és csatlós királyságokat (Itáliai Királyság, Nápolyi Királyság) hoztak létre, amelyek élére Napóleon saját rokonait és tábornokait állította. Napóleon veresége és a bécsi kongresszus (1815) után az Osztrák Császárság vetette meg itt a lábát, amely létrehozta saját csatlós államait (Lombard–Velencei Királyság, Modena és Reggio Hercegség, Párma, Piacenza és Guastalla hercegsége).
A 19. század közepén a független Szárd–Piemonti Királyság harcos uralkodói, Károly Albert és fia, II. Viktor Emánuel álltak az olasz egyesítési törekvések élére, amelynek érdekében több felkelés és háború folyt le (1848, 1859), ezekbe a Francia Császárság is beavatkozott. Ezek eredményeként 1861-ben létrejött az egységes Olasz Királyság. Az új nemzeti állam a következő fél évszázad háborúiban további terüleket foglalt el: 1866-ban, a porosz–osztrák háború során Venetót, 1870-ben a porosz–francia háborút kihasználva Rómát (a Pápai Állam maradékát), majd 1918-ban az első világháborúban Dél-Tirolt, Görz és Gradisca tartományokat, és Trieszt városát szerezte meg. Olaszország államformája 1946-ig királyság volt, majd kikiáltották a köztársaságot.
Osztrogót Királyság
Lombard Királyság
Frank Birodalom
Nagy Károly hódítása után 774-ben megkoronáztatta magát Paviában a lombard vaskoronával és perszonálunióban egyesítette a Frank Királyságot az Itáliai Királysággal. Miután 800-ban császárrá koronázták, a császár elsőbbsége mellett a frank és itáliai királyi címet a birodalom megosztása miatt többnyire nem ugyanaz a személy viselte. Ez a lista az itáliai királyok listája.
Itáliai Királyság
Német-római Birodalom
I. Ottótól kezdve Itália északi része, mint Itáliai Királyság a birodalom része lett. Ezután a német királyokat koronázták meg itáliai királyokká, addig interregnum volt. Ehhez Itáliába kellett utazniuk. Ezután jöhetett a harmadik koronázás, a császári.
Uralkodó | Uralkodott | Megjegyzés |
---|---|---|
I. (Nagy) Ottó | 962–973 | |
II. Ottó | 962–983 | |
III. Ottó | 983–1002 | |
Arduin | 1002–1014 | |
II. Henrik | 1004–1024 | |
II. Konrád | 1026–1039 | |
III. Henrik | 1039–1056 | |
IV. Henrik | 1056–1093 | |
Konrád | 1093–1098 | |
V. Henrik | 1099–1125 | |
III. Lothár | 1128–1137 |
III. Lothár halála után Észak-Itália városai saját kormányzatot nyertek a Német-Római Birodalmon belűl.
Francia megszállás
Uralkodó | Uralkodott | Megjegyzés |
---|---|---|
Bonaparte Napóleon | 1805–1814 | Bővebben lásd: Itáliai Királyság (1805–1814) |
Az egységes Olasz Királyság (1861 – 1946)
A 19. század folyamán a szárd–piemonti seregek, francia segítségre támaszkodva több egymást követő háborúban (1848, 1859, 1860, 1870) meghódították Itália összes államát. Garibaldi csapatai parta szálltak Szicíliában és délről észak felé vonulva foglalták el a jövendő nemzeti állam tartományait. Az Olasz Királyságot 1861-ben kiáltották ki.
II. Viktor Emánuel *1820. március 14. †1878. január 9. |
A Savoyai-családból származó II. Viktor Emánuel eredetileg (1849-től) szárd–piemonti király volt, majd ő lett az első királya az egységes Olasz Királyságnak. | ||
I. Umbertó *1844. március 14. †1900. július 29. |
II. Viktor Emánuel fia. Egy anarchista végzett vele. | ||
III. Viktor Emánuel *1869. november 11. †1947. december 28. |
I. Umbertó fia. Uralma alatt meggyengült a királyi hatalom. Nagy nyomásra kénytelen volt kinevezni Mussolinit miniszterelnökké. A II. világháború után lemondásra kényszerült. | ||
II. Umbertó *1904. szeptember 15. †1983. március 18. |
III. Viktor Emánuel fia. Kiskorúként lépett trónra apja lemondása után. Rövid ideig uralkodott. Miután kikiáltották a köztársaságot, az uralkodó családot száműzték Olaszországból. |
Források
- Klaus-Jürgen Matz: Ki mikor uralkodott, kormányzott?: Uralkodói táblák a világtörténelemhez : császárok, királyok, államfők, miniszterelnökök és pártvezérek. Átdolgozott, felújított kiadás. Budapest: Magyar Könyvklub. 2003. ISBN 963 547 849 6