Sluysi csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Sluysi csata
Az ütközet korabeli ábrázolása
Az ütközet korabeli ábrázolása

Konfliktus Százéves háború
Időpont 1340. június 24.
Helyszín Sluys, Flandria
Eredmény Angol győzelem
Szemben álló felek
Royal Arms of England.svg AngliaArms of the Kings of France (France Ancien).svg Francia Királyság
Parancsnokok
Royal Arms of England (1340-1367).svg III. Eduárd angol királyBlason famille Quieret de Fransu.svg Hugues Quiéret
Nicolas Béhuchet
Szemben álló erők
140-150 hajó
213 hajó
Veszteségek
Ismeretlen
16-18 ezer
Térkép
Sluys (Hollandia)
Sluys
Sluys
Pozíció Hollandia térképén
é. sz. 51° 21′ 50″, k. h. 3° 21′ 12″Koordináták: é. sz. 51° 21′ 50″, k. h. 3° 21′ 12″
A Wikimédia Commons tartalmaz Sluysi csata témájú médiaállományokat.

A sluysi csatát 1340. június 24-én vívták meg az angolok és a franciák. A tengeri ütközet, amely hatalmas angol győzelmet hozott, a százéves háború nyitánya volt. A csata a Zwin-csatornában, Sluys kikötőjének közelében zajlott le. A terület ma a holland Zwin Nemzeti Parkhoz tartozik, a folyótorkolat, ahol a hajók megütköztek, ma szárazföld.

Előzmények[szerkesztés]

Anglia és Franciaország viszonya az 1330-as években folyamatosan romlott. 1337-ben VI. Fülöp francia király elkobozta III. Eduárd angol király franciaországi birtokait, mondván, megszegte vazallusi kötelezettségeit. Fülöp ezen kívül a skót függetlenségi háborúba is beavatkozott, majd menedéket nyújtott az angolok elől menekülő II. Dávid skót királynak.[1][2]

Eduárd, miután elég erősnek érezte angliai helyzetét, francia királynak nyilvánította magát. Erre az adott jogalapot, hogy ő is, akárcsak VI. Fülöp, III. Fülöp francia király leszármazottja volt, és csak egy kétes jogszabály, a száli törvény alapján zárták ki az öröklésből. A király úgy döntött, hogy erővel indul a koronáért.[1][2]

Francia győzelmek[szerkesztés]

A háború rosszul kezdődött az angoloknak a tengeren. 1338-ban a franciák sikerrel támadták az angol hajókat és a part menti településeket. Márciusban felgyújtották Portsmouth-t. A franciák szövetségese, a Kasztíliai Királyság és a Genovai Köztársaság is küldött gályákat. Augusztusban a kasztíliaiak a Vizcayai-öbölben megtámadtak egy angol konvojt, és elfoglaltak két hajót.[3][4]

Szeptemberben a genovaiak elfoglalták Guernseyt. Elfogtak öt angol hajót is, köztük a flotta két nagy egységét, a Christophert és az Edwardot. Október 5-én egy francia–genovai egység rajtaütött Southamptonon, és lángba borította. Az év végéig más parti városok is hasonló sorsra jutottak. Az angol kikötőkben pánik uralkodott, és a királynak nem állt rendelkezésére olyan flotta, amely fel tudott volna lépni a gályákkal szemben. Eduárd felszólította a part menti városokat, hogy készüljenek fel a támadásokra.[3][4]

1339. márciusban Carlo Grimaldi 17 gályával, 35 normann bárkával és a Christopher koggéval, fedélzetükön nyolcezer katonával, támadások sorozatát hajtotta végre a La Manche-on. Grimaldi megtámadta Jerseyt, amely az angol utánpótlás szempontjából kulcsfontosságú volt, de nem sikerült elfoglalnia. Ezután katonákat vitt Guernseyre, majd a francia szárazföldön elfoglalta Bourg és Blaye erődítményeit a Garonne partján. Ayton Doria genovai parancsnok Harwich városát és a Bristol-csatorna forgalmát támadta. Később teljesen megsemmisítette Hastingset, és megpróbálta elfoglalni Plymouth-t is, de visszaverték.[4]

Az angolok helyzetét nehezítette, hogy a skótok is támadásokat indítottak az északi angol várakba, helyőrségekbe tartó hajók ellen. Júliusban a skótok lezárták a Tay-folyót, és megadásra kényszerítették Cupar és Perth helyőrségét.[4]

Angol feltámadás[szerkesztés]

Lassan az angolok is összeszedték magukat. Áprilisban Lord Morley, az északi flotta admirálisa 63 hajóval Flandria felé indult. A part közelében megtámadtak egy ellenséges konvojt, amelyet genovai gályák kísértek. A hajókat egészen Sluys kikötőjéig üldözték, de közben semleges, flamand és spanyol bárkákat is elsüllyesztettek, megnehezítve III. Eduárd kísérletét arra, hogy erős franciaellenes szövetséget kovácsoljon össze. A hazafelé vezető úton az angolok összevesztek a zsákmányon, és több hajó elhagyta a flottát. Júliusban Morley elzavart az angol partok közeléből egy francia–genovai egységet, amely a délkeleti városok ellen indult. A flotta részt vett Eduárd 1393–1340-es németalföldi akciójában is.[4]

1339 nyár végén és ősz elején számos genovai hajó elhagyta a francia flottát, ugyanis a korona késlekedett a zsoldjuk kifizetésével. Szeptemberben a maradék francia flotta Sluyshoz hajózott, hogy megzavarja az angol heringhalászokat Yarmouth-nál, de az erős szél szétszórta őket. 1339 végén Grimaldi visszahajózott Marokkóba a gályákkal, ami lehetőséget adott Morleynak a vadászatra a part menti vizeken. 1340 januárjában angol tengerészek elfogtak egy francia hajót, és a foglyul ejtett kereskedők elárulták, hogy Boulogne kikötőjében 18 gálya várakozik. Január 14-én az angolok lecsaptak a kikötőreː kicsi hajókon érkeztek, amelyek a köd rejtekében észrevétlenül behatoltak a kikötőbe, majd felgyújtották a gályákat és a parti raktárakat. Boulogne mellett megtámadták Dieppe és Le Treport kikötőjét is. Februárban Eduárd visszatért Angliába Németalföldről.[4]

Készülődés a partraszállásra[szerkesztés]

Eduárd megkezdte flottája és katonái összegyűjtését, hogy partra szálljon a Csatorna másik oldalán. Ebben az időben az uralkodók általában nem rendelkeztek állandó flottával, a kereskedelmi hajókat sorozták be szükség esetén. A hajókat ezután védelmi berendezésekkel látták el, majd íjászokat, páncélos katonákat helyeztek el rajtuk. A kor fő kereskedelmi hajótípusa az egyárbócos kogge volt, ezek alkották az angol had gerincét is. Eduárd hajóinak jelentős részét a kenti városok bocsátották a király rendelkezésére, ezért kereskedelmi előjogokat élveztek az ilyen kölcsönzések ellentételezéseként.[3] Eduárd a Velencei Köztársaságtól akart gályákat bérelni a genovai és kasztíliai hajók ellen, de a városállam megtagadta kérését. Sikertelenül járt az avignoni pápai államnál is.[4]

Áprilisra indulásra készen állt a több kikötőben összegyűlő flotta, de a támadást elhalasztották. Májusban hírek érkeztek arról, hogy a franciák megtámadták Hainault-t, és a kontinensi szövetségesek angol segítséget kértek. Május 4-ére csak a flotta egy része érkezett meg a kijelölt helyszínre, Sandwich közelébe. Az indulást ismét lefújták. Május 16-án összeült a királyi tanács, és június 12-ét jelölte meg a hajók összegyűlése határidejének. Június 4-én Eduárd ismét találkozott tanácsadóival. Úgy látták, hogy a hajók erre az időpontra sem érkeznek meg, és úgy határoztak, kisebb flottát indítanak útnak szövetségeseik megsegítésére.[4]

A franciák értesültek a készülő invázióról, és a hajóhadat, mivel sem angol vizeken, sem a francia partok közelében nem tudta volna megzavarni az angolokat, Flandriába küldték, hogy megakadályozza a partraszállást, és támogassa a szárazföldi erők támadását Németalföld ellen. Május 26-án a had kihajózott Harfleurből. A flotta 202 hajóból álltː hét királyi vitorlásból, hat gályából, 22 evezős bárkából és 167 besorozott kereskedelmi hajóból. Mire a kisebb angol flotta kifutott, a franciák már elhaladtak Calais mellett.[4] A hajóhadat Hugues Quiéret és Nicolas Béhuchet admirális irányította.[3]

Június 8-án a franciák elérték Sluyst. Elfoglalták Cadzand-szigetet, majd lehorgonyoztak a Zwin-folyón, szemben Sluys kikötőjével. A hír gyorsan terjedt és pánikot okozott a part menti városokban. Az angol kormány két nap múlva értesült a francia hajóhad felvonulásáról. A király több tanácsadója – köztük Stratford érseke, a kancellár – úgy vélte, hogy nincs esélyük egy ekkora flotta ellen. Az érsek soha nem támogatta Eduárd expedíciós terveit, mert féltette az angol partokat, a flottát, a kincstárt és magát a királyt. Eduárd azzal gyanúsította meg kormánya tagjait, hogy meg akarják rémiszteni.[4]

„Átszelem a tengert, és azok, akik félnek, itthon maradhatnak” – mondta az uralkodó, aki elhatározta, nem hagyja magára szövetségeseit. A kancellár lemondott, utódja fivére, Robert, Chichester püspöke lett. Sikerült Eduárdot rábeszélni az indulás néhány napos elhalasztására, hogy több hajóval bonthasson vitorlát. Úgy döntöttek, a hajók nem visznek magukkal lovakat, hogy több gyalogos férjen el rajtuk. A kikötőket arra utasították, hogy minden 40 tonnánál nehezebb hajót szolgáltassanak be.[4]

A csata[szerkesztés]

Az angol flotta terve az volt, hogy felhajózik egészen Brugge-ig, ahol a szárazföldi csapatok partra szállnak. A hajók egy része, köztük a király Thomas nevű koggéja június 20-án hajózott ki Ipswich-ből. Menet közben csatlakozott hozzá Sir Robert Morley, aki ötven hajót hozott Észak-Angliából. A flottát alkotó hajók száma 140-150 lehetett.[4] Június 22-én, kevéssel éjfél után megindultak Sluys felé. Nagy hajó csak kevés volt közöttük, túlnyomó többségük nagyjából 25 katonát és tengerészt szállító bárka volt.[3]

A franciák haditanácsot tartottak, amelyen a genovai Pietro Barbavera, a legtapasztaltabb tengerész aggodalmának adott hangot, hogy a torkolat nem hagy helyet a manőverezésre. Ezért azt javasolta, hogy a flotta a nyílt tengeren vegye fel a harcot. A többi parancsnok nem értett vele egyet, mivel úgy gondolták, hogy hajóik nagyobb száma biztosítja majd a győzelmet. A had a közben beérkező szövetségesek hajóival 213 egységre nőtt. Hugues Quiéret és Nicolas Béhuchet azért nem akarta a nyílt tengeren felvenni a harcot, mert tartott attól, hogy az angolok megkerülik őket, és partra teszik katonáikat.[4]

A csata korabeli ábrázolása

A franciák védelmi pozíciót vettek fel, és a hajók három sorba rendeződtek a torkolat szájánál. Az első sorban 19 nagyobb hajó, köztük az angoloktól elrabolt Christopher állt. A sorok hajóit láncokkal fűzték össze, hogy áttörhetetlen akadályként torlaszolják el az angolok útját. Az angol flotta június 23-án délután érte el a flamand tengerpartot, Blankenberghénél.[4][5] Szárazföldre tettek több veterán katonát, hogy derítsék fel a francia flotta helyzetét. A források nem egységesek abban, kik vettek részt a küldetésben. Négy nevet adnak megː Sir Robert Crawley, Sir John Crabbe, Sir Reginald Cobham és Sir John Chandos. A lovagokat egy flamand bárka vitte Sluyshoz, majd vissza a flottához.[3] Jelentésükben ugyanarra a hibára mutattak rá, mint Barbavera, és ennek alapján a haditanács úgy döntött, másnap megtámadják a franciákat.[4]

Az angolok június 24-én kora délután érték el a torkolatot. A hajók három sorban haladtak, a szél és a dagály segítette őket. A Nap mögöttük volt, így a franciák szemébe sütött. A francia sorok a várakozás ideje alatt elmozdultak, és egyes helyeken a hajók összetorlódtak. A láncok ebben a helyzetben több kárt okoztak, mint hasznot, ezért a francia admirálisok parancsot adtak a hajók elválasztására. A franciák megpróbálták rendezni a soraikat. A Riche de Leure kivált az első sorból, és csatába bocsátkozott az angol előőrssel, majd nem sokkal ezután az angol hajók nekirohantak a franciáknak.[4] Az angolok egyik első vesztesége a királyné udvarhölgyeit vitte fedélzetén.[6]

Az első két sorban mindkét oldalon a legnagyobb hajók harcoltak, köztük Eduárd zászlóshajója, a Thomas. A kor tengeri hadviselésének megfelelően a felek íjászai nyilakkal árasztották el az ellenséget, előkészítve így a terepet a másik hajó fedélzetére özönlő gyalogosoknak. A hajók némelyike löveggel, kővetővel és nagy méretű nyílvetővel volt felszerelve, de ezek harci haszna csekély volt. Az angol hosszúíjászok messzebbről, pontosabban és gyorsabban tüzeltek, mint a francia számszeríjászok, és nagy pusztítást végeztek az ellenség soraiban. A beszámolók egyetértenek abban, hogy elkeseredett harc folyt hajóról hajóra, és a mészárlás rettenetes volt. A franciák hiába voltak számbeli fölényben, elhelyezkedésük az angoloknak kedvezett, mivel a hátsó sorok tétlenül nézték, míg az angolok levágják bajtársaikat a frontvonalban.[4]

Estére az angolok áttörték a francia első vonalat, és nehezebb, magasabb koggéik a második francia sor kisebb hajói fölé tornyosultak. Az angolok így a magasból támadták a kisebb hajók fedélzetét. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az angolok megnyerik az ütközetet, Sluysból és más közeli kikötőkből flamandok érkeztek a torkolathoz, segíteni a támadókat. Amikor besötétedett, a harmadik francia sor hajói elkezdték elhagyni a csatateret. Két hajó kivételével este tíz órára befejeződött a küzdelem.[4] Ezek egyikén, a dieppe-i Saint-Jacques fedélzetén 400 halottat számoltak meg az angolok másnap reggel.[7]

A francia veszteség emberéletben és hajóban egyaránt hatalmas volt. Az angolok a 213 francia hajóból 190-et elfoglaltak, köztük az Edwardot és a Christophert. A többi hajó, köztük Barbavera hat gályája, megszökött. A halottak száma nagyon magas volt, ugyanis az angolok az elfoglalt hajók teljes legénységét legyilkolták. Azokat, akiknek sikerült a vízbe vetniük magukat, és távolabbra úszni, a flamandok kihalászták, és agyonverték. A francia veszteséget 16-18 ezerre teszik. Maga Eduárd is azt írta fiának, hogy a tenger minden hulláma több és több holttestet sodor magával.[4]

A csatában elesett Hugues Quiéret admirális, Nicolas Béhuchet pedig fogságba került. Őt Eduárd felakasztatta, mivel korábban angol tengerészeket mészároltatott le. Az ütközet eredményeként a francia flotta hosszú évekre megsemmisült, Eduárd pedig szinte ellenállás nélkül tehette partra katonáit.[3]

A csata emlékére Eduárd új aranyérméket veretett, amelyeken ő látható, ahogy fején koronában, karjában pajzsot és kardot tartva hajója fedélzetén áll. Az érme annyira lenyűgözte az embereket, hogy sokan úgy gondolták, alkimisták munkája.[7]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b Töriblog
  2. a b In The Footsteps
  3. a b c d e f g British Battles
  4. a b c d e f g h i j k l m n o p q r s Douglas Sterling
  5. Desmond Seward 43. oldal
  6. Desmond Seward 44. oldal
  7. a b Desmond Seward 46. oldal

Források[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikk[szerkesztés]