Savaria

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Savaria
Szombathely
Az Ízisz-szentély (Iseum) rekonstrukciója
Az Ízisz-szentély (Iseum) rekonstrukciója

Névváltozatok Sabaria
Alapítás 43
Alapító Claudius római császár
Megszűnés 805 (utolsó említése)
Oka A népvándorlás pusztításai
Lakói Kelták majd rómaiak
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 220 m
Elhelyezkedése
Savaria és Pannonia Prima területe a négy részre osztott Pannoniában
Savaria és Pannonia Prima területe a négy részre osztott Pannoniában
é. sz. 47° 13′ 47″, k. h. 16° 37′ 07″Koordináták: é. sz. 47° 13′ 47″, k. h. 16° 37′ 07″
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Savaria témájú médiaállományokat.
Savaria alaprajza és ismert lelőhelyei
Szent Quirinus püspök emléktáblája halálának 1700. évfordulójára az Óperint utcában
A város szülöttjének, Szent Mártonnak az emlékére emelt kút
Az Ízisz-szentélykerület és a Borostyánút helyreállított szakasza
A város polgárainak névjegyzéke - kőtábla a Városháza építése során került elő, látogatható a Városháza aulájában
A vízvezeték helyreállított darabja Bucsu közelében
A Romkert háttérben a Székesegyházzal

Savaria (későbbi nyelvhasználat szerint Sabaria) Szombathely római kori elődje, a borostyánút egyik állomása, a mai Magyarország területén lévő legkorábbi városi rangú római kori település volt. A 2. századtól Pannonia superior tartomány vallási központja, később Pannonia Prima tartomány székhelye lett. Szent Márton tours-i püspök szülővárosa. A népvándorlás idején pusztult el.

Nevének eredete[szerkesztés]

Nevét a Gyöngyös patak latin neve, a Sibaris után kapta. A császárkori névalak később Sabariára változott.

Története[szerkesztés]

Szombathely területe ősidők óta lakott, amit az itt előkerült kő- és csonteszközök is bizonyítanak. A város területének a Pannónián átvezető fő kereskedelmi útvonal, a Borostyánút melletti fekvése arra ösztönözte a rómaiakat, hogy itt előbb ló- és kocsiváltó helyet, majd várost építsenek. Az első épületek a tervezett várostól délre, a későbbi Iseum környékén álltak.[1] A település a katonák és kereskedők folyamatos letelepedése folytán egyre növekedett, de igazi várossá csak akkor fejlődött, amikor - Plinius leírása alapján - Kr. u. 43-ban Claudius császár colonia rangra emelte. Neve ettől kezdve Colonia Claudia Sabariensum (Savariaiak claudiusi kolóniája) lett.

A város lakói nem bennszülöttek, hanem főként a carnuntumi és aquincumi legiók, pl. a legio XV Apollinaris kiszolgált katonái voltak, ezt igazolja az idegen személynevek hiánya is. Mint római jogú város polgárai, Savaria lakói a római polgárok teljes körű jogait élvezték, a város fokozatos virágzása az egész környék fejlődésére jótékonyan hatott. Nerva előbb felmentette a polgárokat az adózás alól, Traianus pedig lándzsás légiót alapított az itteniekből. A város környékén lévő földet felosztották a veteránok között.[2]

A város Felső-Pannónia (Pannonia Superior) vallási központja lett (a helytartó továbbra is Carnuntumban volt), császári/helytartói palotája, fürdője, amfiteátruma épült. Savaria központi szerepének köszönhetően több római császárt is vendégül látott falai között, konkrét említés maradt fenn Domitianus (CIL III 4176 felirat), Constantinus és Valentinianus (Ammianus) látogatásáról. Sex. Aurelius Victor véleménye, miszerint Septimius Severust itt és nem Carnuntumban kiáltották ki császárrá,[3] valószínűtlen, ugyanis Savariában nem volt legio, aki császárrá kiáltsa ki.

A kereszténység terjedése elérte Savariát is. Vélhetően az itteni keresztények elrettentését szolgálta 303-ban Szent Quirinus sisciai püspök kivégzése, akit itt dobtak a megáradt Sibaris-patakba, malomkővel a nyakában. Itt szenvedett vértanúhalált két társával Szent Rutilus, Szent Iréneusz és sok más keresztény is, akiknek nevét nem jegyezte fel a történelem. A keresztényüldözéseknek Nagy Konstantin császár hatalomra jutása vetett véget, aki a szarmaták elleni hadjárata során 356-ban hosszabb ideig időzött Savariában. Itt született az ókori Európa egyik nagy szentje, Szent Márton, aki később a galliai Tours püspöke lett.

Diocletianus császár uralkodása alatt átszervezte a provincia közigazgatását és Savariát Pannonia Prima tartomány székhelyévé tette. Ez az időszak a város ókori virágzásának tetőpontja, népessége jelentősen megnőtt, nagyszabású középületek, hivatali épületek, közfürdők, színházak, templomok, bazilikák épültek, melyek közül kiemelkedik a Szent Quirinus bazilika és a pompás császári palota.

Valentinianus császár halála után 377-ben a "barbárok" kezdték elözönleni Pannóniát, Macrinus, a tartomány prefektusa saját seregének feláldozásával sem tudta megakadályozni a hunok és a velük szövetséges népek hódítását, de a falakkal körülkerített város még ellenállt a népvándorlás özönének. A várost a hagyomány szerint csak Attila hun király tudta elfoglalni 441-445 között. A hunok pusztítását a 456-ban bekövetkezett földrengés[4] tetőzte be, amely nagy károkat okozott a városban. Lakói a helyőrség feladását követően valószínűleg Itáliába menekültek. Neve utoljára 791-ben és 805-ben tűnik fel.

Leírása[szerkesztés]

A város falai a mai Ady tér-Romkert, Thököly út, Király utca, Petőfi Sándor utca vonalának közelében húzódtak. A derékszögű utcahálózatot a Borostyánútból nyugat felé leágazó utca törte meg, ennek egy szakasza a Romkertben ma is látható. A forum a város közepén helyezkedhetett el, eddig nem sikerült feltárni.

A falakon kívül sűrűn lakott elővárosok terültek el. Itt állt délen az Isis-szentély (Iseum), amely a forum és a palota után a város legnagyobb épülete volt, méretében vetekedett a római Ízisz-szentéllyel. Legkorábbi feltárt építési fázisa a Kr. u. 70-80 körül épült vályogépület, ekkor az épület és a főút között még műhelyek álltak. A szentélyt a 2. században lebontották, ezután nyerte el végleges méretét és formáját. A templom építése messze meghaladta a város lehetőségeit, valószínűleg központi segítséggel készülhetett el, erre utal a gránit oszlopok kis-ázsiai eredete is. A márvány főhomlokzat a 3. századi átépítéskor készült. Kiemelt jelentőségére utal nem csak impozáns mérete, hanem a kövek megmunkálása is, hiszen az akkoriban szokásos - olcsóbb - megoldás, a homlokzatra erősített dombormű helyett magukba az építőkövekbe faragták a domborműveket. A szentély melletti további szentélyek (a hozzáépült Magna Mater-Kybele, az út túloldalán álló Iupiter Dolichenus és még egy ismeretlen rendeltetésű szentély) Poetovióhoz és Carnuntumhoz hasonlóan kiterjedt szentélykörzetre utalnak. A 4. században aztán a kereszténység terjedésével a támogatóit vesztett szentélyt lebontották, anyagát elhordták, helyén keresztény temető létesült.[1][5]

Keleten a városfal előtt szintén ókeresztény temető jött létre (a mai Szent Márton-templom környéke).

A város gazdaságának alapját a kézművesség adta, termékei a provincia számos városából előkerültek. Több műhelyt (kőfaragóműhely, fazekasműhely) sikerült feltárni. A mezőgazdasági termelés alapját a város körül felparcellázott földek adták, amelyeket a leszerelt légiósok között osztottak fel.

A város vízellátását a Kőszegi-hegységből érkező, 25 km hosszú vízvezetékkel oldották meg, amely nagyjából a mai Bozsok területéről indult és az Arany-patak völgyében futott le a városig. A régész Türr Ervin 1953-as írásában a végpontot, a vízelosztó castellumot, a mai Bagolyvár (Nárai út-Brenner körút sarok) területére tette, ahol az 1920-as években olyan széles ”alagutat” találtak, hogy "két szekér is elfér benne egymás mellett". Tekintettel a 15-20 méteres szintkülönbségre, a víz a domboktól már föld feletti vezetéken juthatott a városba.[6] Egy helyreállított szakasza látható a régi bucsui vasútállomás mellett, a 89-es főút kereszteződésénél.

Feltárása[szerkesztés]

1791-ben Schönvisner István írta meg elsőként a város történetét a tárgyi emlékek és írások alapján. Az első komolyabb ásatásokra csak az 1930-as években került sor, amikor Járdányi Paulovics István feltárta a mai Romkert területét.

Az Iseum létét – korábbi adatok alapján – Wessetzky Vilmos már 1953-ban felvetette egy előadásában, gránit oszlopai pedig ördögkövek néven régóta ismertek voltak,[1] A lelet azonosítására az 1955-ben a Vas Megyei Tatarozó Vállalat raktár építésekor került sor, amikor a Thököly és Rákóczi utca sarkán egy faragott márványtömbre bukkantak. Pálinkás György felismerve a lelet jelentőségét a főmérnökkel egyetemben leállíttatta az építkezést. Ezt követően kezdődött a szentélykörzet 1955-61. között végzett részletes feltárása. Szentléleky Tihamér és Hajnóczi Gyula az ásatások után rekonstrukció keretében a fellelt maradványokat egy beton építményben a helyszínen felállították és az Iseum első rekonstrukciójaként azt 1963. szeptember 8-án át is adták. A négyoszlopos építmény a város jelképévé vált, amit négy évtized alatt az idő jelentősen kikezdett. A helyszínen 2001-ben indult újra a kutatás. 2010-ben a város az Iseum felépítése mellett döntött, a korábbi jelképes építmény lebontásával eredeti helyén felépítették a templom feltételezett mását.

A városfalon belül általában 5-6 méter, a déli városkapun kívül helyenként 12 méter széles utakat a Ság hegy bazaltjával borították. A házak utcai frontját gyakran porticus alkotta. Egy ilyen porticus előtt állt a Fő téren feltárt mérföldkő, amely felirata miatt a rendkívül ritka leletek közé tartozik Italián kívül.

A vízvezeték egyes részeit fokozatosan találták meg az elmúlt száz évben. Bozsokon, Bucsun és Toronyban építkezések közben találták meg - és részben pusztították el - a részeit, Rohonc, Torony és Szombathely határában régészeti feltárások igazolták a már több évszázaddal korábban tudott tényt, hogy a várost boltozatos föld alatti vezetéken látták el vízzel. A városi elosztó gyűjtőmedencéjét 1851-ben építették be a Bagolyvár épületébe. A városban valószínűleg az utcákat szegélyező pillérsorok tetején folyt tovább. A szennyvízcsatorna egy szakaszát Sosztarits Ottó tárta fel a Fő téri OTP banképület építésekor.[6]

A város körüli birtokok elrendezését először Mócsy András és Soproni Sándor, később Tóth Endre próbálta rekonstruálni. Nagyobb szabású eredményeket azonban csak a térinformatika alkalmazása hozott az 1990-es évektől: a kisebb maradványokat sikerült összefüggésbe hozni egymással, illetve igazolni azt is, hogy a mai, természetesnek tűnő folyómedrek - például a Gyöngyös-patak mai medre - hosszú szakaszokon egybeesnek a centuria-határokkal, egyes szakaszok mesterséges római csatornák.[2]

További kutatások során igazolták, hogy a város eredeti faépületeit fokozatosan építették át kőépületekre, illetve a város környékén feltártak több villát.

Emlékei[szerkesztés]

Kiállítások[szerkesztés]

  • A Savaria Múzeumban állandó kiállítás foglalkozik a város ókori történetével[7]
  • Az újjáépült Iseum: a templom épületén kívül kiállítótér is épült, illetve a Borostyánút templom előtti szakasza is látható[8][9]
  • A Járdányi Paulovics István Romkert (a székesegyház mögött): a császári palota, több utca, kézműves műhelyek, lakóházak és egy ókeresztény cella trichora[10][11]
  • Útkereszteződés a Fő téri OTP bankfiók alatt[12]
  • A vízvezeték egy szakasza a 89-es út bucsui leágazójánál.
  • A MÁV szombathelyi, Széll Kálmán utcai igazgatósága alatt több évtizede feltárt római út maradványa található a pincében. Jelenleg még nem látogatható.[13]

Egyéb emlékek[szerkesztés]

Savaria Történelmi Karnevál[szerkesztés]

A város 2000 éves történetét megidéző történelmi karnevált az 1960-as években tartották meg először. Az esemény aztán rövid szünetet követően a millennium évében került megújításra és a római Pannónia Provincia székhelyének lakói többnapos rendezvény keretében hatalmas, színes históriás játékkal emlékeznek meg minden év augusztusában a városuk történetéről díszes történelmi kosztümökbe öltözve a római kortól az államalapításig.[15] A karnevál a belváros mellett a Történelmi témapark, Iseum, romkert területére is kiterjed.

Névhasználat[szerkesztés]

A városban számos intézmény, rendezvény, sportegyesület és vállalkozás választotta nevéül a római név valamelyik alakját. Legfontosabbak: Sabaria Cipőgyár, Savaria Múzeum, Savaria TISZK, Savaria Szálló, Savaria Mozi, Savaria Közlekedési Szakképző Iskola és Kollégium, Savaria Történelmi Karnevál, Savaria Táncverseny, Savaria Szimfonikus Zenekar.

Fotók[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c Sosztarics Ottó, Anderkó Krisztián: Ízisz istennő szentélye Szombathelyen. Sírásók blog, 2010. július 27. (Hozzáférés: 2011. július 10.)
  2. ^ a b Bödőcs, András (2011. április 15.). „Földet a katonáknak”. Élet és tudomány 2011 (15), 460. o.  
  3. Epitome de Caesaribus (latin és angol nyelven). Digital Forum Romanum. (Hozzáférés: 2011. július 10.)
  4. 456. szeptember 7., Savaria. www.foldrenges.hu. (Hozzáférés: 2011. július 10.)
  5. Sosztarits, Ottó (2003. 04). „A savariai Iseum újraindított kutatásáról”. Ókor.  
  6. ^ a b Savaria vízvezetéke. romaikor.hu
  7. Szombathely - lapidarium (fényképek a Savaria Múzeum kőtárából). Bagyinszki Zoltán. (Hozzáférés: 2011. július 18.)
  8. Júniusban nyílhat meg Szombathely Rómája. Műemlékem.hu, 2011. február 13. (Hozzáférés: 2011. július 18.)
  9. Az Iseum a Műemlékem.hu adatbázisában. (Hozzáférés: 2011. július 18.)
  10. Hivatalos oldal a Savaria Múzeum honlapján. Savaria Múzeum. (Hozzáférés: 2011. július 18.)
  11. A Romkert a Műemlékem.hu adatbázisában. (Hozzáférés: 2011. július 18.)
  12. Római útkereszteződés a bankfiók alatt. Műemlékem.hu. (Hozzáférés: 2011. július 18.)
  13. Városi legenda: Római út vezet a légópincéhez. (Hozzáférés: 2012. március 13.)
  14. Kiss, Péter. „A római kori Szombathelyt bemutató kiállítóhelyek”. Ókor (2002/1).  
  15. Karneváltörténet. Savaria Történeti Karnevál honlapja. (Hozzáférés: 2012. augusztus 27.)

Források[szerkesztés]

  • Savaria. www.romaikor.hu. (Hozzáférés: 2011. július 10.)