Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2014-27-1
A Magyar Királyság az első világháborúban a központi hatalmak oldalán, az Osztrák–Magyar Monarchia részeként és nem külügyeiben független hatalomként vett részt. 1914-től 1918-ig tartó háború frontvonala néhány alkalommal a történelmi Magyarország területét is elérte: először az 1914-es orosz offenzíva során, az év őszén egy rövid szerémségi szerb támadással, majd a román hadsereg 1916-os erdélyi betörésekor. Az antant országainál csekélyebb gazdasági potenciálú, több fronton lekötött, nemzetiségi problémákkal terhelt, a háború során egyre inkább a Német Birodalom alá rendelődő monarchia a háború végére szétesett, átadva helyét több (önmagát nemzetállamnak minősítő, de heterogén összetételű) utódállamnak.
A front és a hátország 1918 októberében omlott össze. Az osztrák–magyar küldöttség 1918. november 3-án írta alá a padovai fegyverszünetet, amely Magyarországról sem katonai, sem területi rendelkezéseket nem tartalmazott. Károlyi Mihály miniszterelnök Magyarország Ausztriától függetlenségét hangsúlyozandó magyar részről külön fegyverszünetet kötött; ez volt az ország déli és keleti határait rögzítő belgrádi katonai konvenció, aminek folytán a szerbek, a románok, majd az egyezményben nem említett csehek Magyarország területének nagy részén bevezették saját közigazgatásukat.
Az 1918 őszén létrejött polgári demokratikus rendszer és az azt felváltó, rövid életű kommün képtelen volt feltartóztatni az antant túlerejét. Magyarország teljes területét megszállták, és a megcsonkított Magyarországot a román erők 1920-ban, a szerb csapatok pedig csak 1921-ben hagyták el. A Párizs környéki békeszerződések (ezeken belül a Magyar Királyság számára súlyos feltételeket megfogalmazó trianoni diktátum) a második világháború kitöréséhez vezettek. Magyarország 1918–1920 közötti külpolitikai és védelmi lehetőségeiről, az egyes politikai erők felelősségéről a történészek és a politikusok mindmáig vitatkoznak.