Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2018-10-1
_by_Fran%C3%A7ois_Boucher.jpg)
A kínai kert tájképkertészeti stílusa a kínai kultúra ősi ága, ami három évezredes fejlődésen ment keresztül. Nagy hatással volt a japán és koreai kertkultúra kialakulására is. Az uralkodói családok palotáihoz csatlakozó kerteken kívül magába foglalta a tudósok, költők, művészek, kormánytisztviselők otthonai melletti kerteket is. Ezek a fallal körülvett, a házak belső terét kiszélesítő lakóterületek lehetőséget nyújtottak a szemlélődésre, a külvilágtól való elzárkózásra. A tipikus kínai kertben dombok, sziklák, tavak adják a növényzet környezetét, miniatűr, idealizáltan romantikus tájat alkotva, és kisebb épületek szolgálják a pihenést és szemlélődést.
A kínai kertek alkotói nagyon ügyeltek a növények természetes vagy ahhoz hasonló megjelenésére. A sárgabarack a mandarinok, a császári hivatalnokok jelképe volt. A Tang-dinasztia idején a sikeres császári vizsga utáni bankettet a sárgabarackfák kertjében illett megrendezni. A gránátalma az ifjú párok számára a sok fiúgyermeket jelképezte. A fűzfa a barátságot és az élet örömeit idézte meg. A vendégeknek a barátság jeléül fűzfaágakat ajándékoztak. A virágok közül a legnagyobbra az orchideát, a bazsarózsát és a lótuszt értékelték. A Tang-dinasztia idején a bazsarózsa, a bőség jelképe volt a kert legünnepeltebb virága. Az orchidea a nemesség és a beteljesülhetetlen szerelem jelképe volt.
A kertművészet Kínában szoros összefüggésben fejlődött más művészeti ágazatokkal, elsősorban a tájképfestészettel, a kalligráfiával és a költészettel. A kertkultúra egyik csúcspontját Szucsou ()ban érte el, ahol csaknem egy évezreden át, a 11. és a 19. század közötti virágzott ez a művészeti ágazat. A máig megmaradt 69 ottani kertből kilencet a világörökség részévé nyilvánítottak Szucsou klasszikus kertjei néven.