Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2017-50-1

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A Gudvangen-völgy Norvégiában
A Gudvangen-völgy Norvégiában
Éjféli Nap az Északi-fok szikláiról
Éjféli Nap az Északi-fok szikláiról

A Skandináv-hegység Európa második leghosszabb hegylánca. A Skandináv-félszigeten húzódik végig, kiterjed csaknem egész Norvégiára, Svédország északnyugati határvidékére és Finnország egy kis részére. Délnyugat–északkelet irányú hossza 1700 km, legnagyobb szélessége 300 km. Két magashegyi zónájából az egyik Norvégia déli részén terül el, ahol a hegység – és egyben Norvégia – legmagasabb csúcsa, a Galdhøpiggen (2469 m) található, a másik Svédország északi részén, ahol a Kebnekaise (2102 m), Svédország legmagasabb csúcsa emelkedik. Ehhez a hegységhez tartozik Finnország legmagasabb hegye, az 1324 méteres Halti is.

A Skandináv-hegység az ősi Kaledóniai-hegységrendszer maradványa, így folytatása a ma Skóciához tartozó Kaledónia területén emelkedik a tenger szintje fölé. Mintegy 400 millió éve gyűrte fel a (nagyjából a mai Észak-Amerikával azonos) Laurentia és a (többé-kevésbé a mai Skandináviának megfelelő) Baltica őskontinens ütközése. A hegylánc a mai Himalája méretével vetekedhetett, de az azóta eltelt idő alatt az erózió jelentősen lepusztította. Mintegy 60 millió éve, a paleogén és a neogén időszakban az Atlanti-óceán partvidéke újra jelentősen megemelkedett, völgyei bevágódtak. A mai felszínt a legutóbbi jégkorszak formálta, amikor gyakorlatilag az egész vonulat vastag jégtakaró alá került. E súlyos teher elolvadása után az egész Skandináv-félsziget újra emelkedni kezdett.

A hegylánc éghajlata erősen aszimmetrikus: nyugati oldalán a Golf-áramlat hatására óceáni jellegű, enyhe telekkel és esős nyarakkal. A keleti oldal éghajlata jóval kontinentálisabb. A nyugati oldal északi részén a sok csapadék miatt sok a gleccser — köztük Európa legnagyobbjai, mint a Jostedalsbreen. A két oldal vegetációja is eltérő: a nyugati oldalon sűrű lombhullató-, illetve fenyőerdőkkel, keleten tajgával, aminek jellegzetes növénye a molyhos nyír. Az erdők övezetét és a felettük elterülő alpesi tundrát számos nemzeti park, természetvédelmi terület óvja.

A hegység első lakói mintegy 10 000 éve, a jégtakaró visszahúzódása után betelepülő rénszarvasvadászok voltak. Délre földműveléssel is foglalkozó indoeurópai törzsek vándoroltak be, a hegyekben transzhumáló pásztorkodással foglalkoztak. Miután a skandináv etnikumok i. sz. 1000 körül elkülönültek, a hegyekben közlekedési útvonalak alakultak ki, bár sokáig veszélyesek maradtak. Az embereket a hegyekbe leginkább a különböző ércek lelőhelyei vonzották, a hegylánc teljes feltérképezése azonban a 1819. század fordulójáig váratott magára. Ezután indult meg a turizmus is. A 20. században kezdték kiaknázni a hegység óriási vízenergiáját, és ekkor kezdődött a téli turizmus is.