Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2014-1-2
.jpg)
A magyarországi szecessziós építészet az Osztrák–Magyar Monarchia részeként létező Magyar Királyságban a 19–20. század fordulóján meghatározó, a szecessziós művészethez kötődő, elsősorban magyar építészek által művelt, többféle művészeti és stílusirányzatból összeálló épített örökség.
A magyarországi építészetben a szecesszió jegyei az 1890-es években tűntek fel először, és korszaka a századfordulós fénykor után az 1910-es évek végére, voltaképp az első világháborúval lezártnak tekinthető. A stílus legfontosabb hazai mestere Lechner Ödön. Az általa, követői és tanítványai által kifejlesztett és művelt magyaros szecesszió mellett, részben azzal párhuzamosan a stílusnak több más irányzata is létezett: egyes hazai épületeken megfigyelhető a francia és a belga Art Nouveau, a német Jugendstil, a bécsi kortársak vagy épp a korabeli skandináv és angol építészet hatása. Lechner elméleti és gyakorlati munkássága a korszak több meghatározó építésze, így Lajta Béla, vagy a Fiatalok csoportjának egyik alapítója, Kós Károly számára is fontos kiindulópont volt.
Budapesten sok a szecessziós műemlék. Itt állnak Lechner Ödön legfontosabb munkái: a Magyar Iparművészeti Múzeum, a Postatakarékpénztár és a Magyar Földtani Intézet székháza. A korszakra jellemző módon kiváló anyagokból, összművészeti alkotásként megformált épület a Gresham-palota, az egykori Parisiana Mulató, a Zeneakadémia, a Gellért Fürdő és Szálloda. A korszak magyar szecessziós építészetének számos emléke áll alföldi és dunántúli városokban, így Szegeden, Veszprémben, illetve a mai határainkon túli Szabadkán, Nagyváradon és Marosvásárhelyen.