Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2013-5-2

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Barlangrajzok az európai pleisztocén állatvilágról
Barlangrajzok az európai pleisztocén állatvilágról

Pleisztocén megafaunának azokat a nagy testű emlős-, madár- és hüllőfajokat nevezzük, amelyek a pleisztocénben éltek, és nem érték meg a holocént (a jelenkort), vagy annak elején haltak ki. Minden földrésznek megvolt a maga jellegzetes megafaunája, de csak Afrikáé maradt fenn mindmáig. A pleisztocénben élt óriások eltűnése a nagy kihalások egyik legérdekesebb talánya. Három fő elmélettel próbálják magyarázni ezt a kihalási hullámot: a terjeszkedő ember túlzott vadászatával, az éghajlatváltozással és járványokkal.

Eurázsiában a következő óriások éltek: barlangi medve, barlangi oroszlán, gyapjas orrszarvú, gyapjas mamut, óriásszarvas, sztyeppei bölény — ez utóbbiak egy-egy eldugott helyen megérték a történelmi idők hajnalát. Nyugat-Szibériában az óriásszarvas i. e. 6. évezredre datált maradványait találták meg, az északkelet-szibériai Vrangel-szigeten pedig csak az i. e. 2. évezred közepe körül halt ki a gyapjas mamut helyileg kialakult törpe változata. Ma Európa legnagyobb állatai a barna medve és az európai bölény.

Az elefántfélék fejlődése a Duna-glaciális idején vált ketté, amikor a déli ágak kisebb termetűek lettek, míg az északiak hatalmasra nőttek. Ennek legvalószínűbb oka a fajlagos testfelület csökkentése volt: a nagyobb termetű emlősök könnyebben fenn tudják tartani testhőmérsékletüket.

Bizonyos értelemben a megafaunához számítható a mintegy 28 000 éve eltűnt neandervölgyi ember is, mivel egyes elképzelések szerint kihalásához aktívan járult hozzá a modern ember.