SZU–152

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
SZU–152
Németek által zsákmányolt SZU–152
Németek által zsákmányolt SZU–152

Típus Önjáró löveg
Fejlesztő ország  Szovjetunió
Gyártási darabszám 670
Általános tulajdonságok
Személyzet 5 fő
Hosszúság8,95 m
Szélesség3,3 m
Magasság2,5 m
Tömeg 45,5 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 75 mm
Elsődleges fegyverzet 152,4 mm-es ML–20 tarackágyú
Másodlagos fegyverzet 12,7 mm-es géppuska
Műszaki adatok
Motor

V-2K

600 hp (450 kW)
Felfüggesztés torziós rugók
Sebesség43 km/h
Hatótávolság120–220 km
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz SZU–152 témájú médiaállományokat.

A SZU–152[1] (oroszul: Самоходная установка, magyar átírásban: szamohodnaja usztanovka) szovjet nehéz önjáró tüzérségi löveg, amely a KV–1 nehéz harckocsi alvázára épült. A második világháború idején használták.

Előzmények[szerkesztés]

A második világháború elején a szovjet T–34 és a KV–1 harckocsik még képesek voltak felvenni a harcot a német harckocsikkal. A német PzKpfw VI Tiger I harckocsi, majd a PzKpfw V Panther megjelenésével a szovjet 76 mm-es F–34 harckocsiágyúk elavulttá váltak, az új német tankok frontpáncéljának és az oldalpáncél átütésére csak 500 méternél kisebb távolságból voltak képesek.

Ezért a szovjet hadvezetés a német hadosztályok megállítása érdekében elrendelte egy új, erősebb löveggel felszerelt harcjármű kifejlesztését 1943-ban, amely könnyedén képes hatástalanítani akár a Tigrist és a Párducot is. A fejlesztéssel Zsozef Kotyint bízták meg a leningrádi Kirov Gyárban, ahol akkoriban a KV nehéz harckocsikat is gyártották.

Az új önjáró löveghez a KV–1 alvázát használták fel. A 152 mm-es ML–20 tarackágyú bizonyult a legmegfelelőbb választásnak a harctéri tesztelések alapján és elegendő mennyiségben rendelkezésre is állt. Az első prototípusa a tervezés kezdetétől 22 nap alatt elkészült, majd 1943. február 14-én már a csapatokhoz is került. A sorozatgyártást megkönnyítette, hogy más harckocsik alkatrészeit használták fel és ennek köszönhetően a költségek alacsonyak maradtak.

Előnyei és hátrányai[szerkesztés]

Mivel a SZU–152 könnyedén elbánt az ellenséges Tigrisekkel és Párducokkal, hamar felkeltette a németek figyelmét. A fő muníciója a robbanólövedék volt, melynek robbanása elég erős volt ahhoz, hogy ha nem is üti át az ellenséges harckocsi páncélját, a tank legénységét megölje.

A gépnek azonban megvoltak a hátrányai is – a lövedék nagyon lassú repülési sebessége (főleg a tömege miatt) és a kevés muníció (csak 20 darab töltény). Igaz, az elülső páncél erősebb volt, mint a T–34-eseknek, de még így is átütötték a PzKpfw VI-osok és PzKpfw V-ösök. Ráadásul a 152 mm-es tarack nagyon pontatlan volt nagy távolságra. Ezért a SZU-152-est inkább gyors letámadásra használták, nagyobb csoportokban, amivel megszüntették a német harckocsik előnyét – a nagyobb távolságban való jó használhatóságukat –, és egyidejűleg ki volt használva a SZU–152-es közelharca való alkalmazhatósága.

SZU–152 egy lengyel haditechnikai múzeumban

A fő hátrány az elégtelen ventiláció volt. A kipufogórendszer füstje bejutott a legénység kabinjába, ami problémát jelentett, főleg a hosszabb csatáknál. Ez volt a fő ok, amiért elkezdtek dolgozni a harcjármű feljavításán. Végül a KV–1 alváza ki lett cserélve az ISZ–2-ére, és az új modell az ISZU–152 nevet kapta. A SZU–152-eseket fokozatosan kicserélték az újabb verziójú ISZU–152-re, és 1954-re a legtöbb ilyen önjáró löveget kiselejtezték a szolgálatból.

Jegyzetek[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz SZU–152 témájú médiaállományokat.
  1. A 152-es szám a típus lövegének kaliberére utal.

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a SU-152 című szlovák Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés]

  • Steve Zaloga, James Grandsen: Soviet tanks and combat vehicles of World War Two. Harrisburg, Arms and Armour Press, 1984, ISBN 08-536-8606-8.
  • SU-152, panzernet.net (cseh nyelvű weboldal), hozzáférés ideje: 2013. május 20.