SMS Hindenburg
| SMS Hindenburg | |
 | |
| SMS Hindenburg Scapa Flow-ban | |
| Hajótípus | csatacirkáló, (Großer Kreuzer / Schlachtkreuzer) |
| Névadó | Paul von Hindenburg tábornagy |
| Tulajdonos | .svg){kind=small} Kaiserliche Marine |
| Hajóosztály | Derfflinger-osztály |
| Pályafutása | |
| Építő | Kaiserliche Werft, Wilhelmshaven |
| Ára | 59 000 000 Márka |
| Megrendelés | 1912 |
| Építés kezdete | 1913. október 1. |
| Vízre bocsátás | 1915. augusztus 1. |
| Szolgálatba állítás | 1917. május 10. |
| Szolgálat vége | 1919. június 21. |
| Sorsa | Scapa Flow-ban személyzete elsüllyesztette |
| Általános jellemzők | |
| Vízkiszorítás | 26 947 t; max.: 31 500 t |
| Hossz | 212,8 m teljes 210,0 m vízvonalon |
| Szélesség | 29 m |
| Merülés | 9,57 m |
| Hajtómű | 14 gőzkazán, 4 Parsons-gőzturbina – 4 db háromszárnyú hajócsavar (∅ 4,0 m) |
| Üzemanyag | szén |
| Teljesítmény | 75 585 LE (56 364 kW) (névleges) |
| Sebesség | 26,6 csomó (49,2 km/h) |
| Hatótávolság | 11 300 km 12 csomós sebesség mellett |
| Fegyverzet | 8 db 30,5 cm-es löveg (L/50) (720 lövedék) 14 db 15 cm-es löveg (L/45) (2240 lövedék) 4 db 8,8 cm-es löveg (L/45) (1800 lövedék) 4 db 50 cm-es torpedóvető cső (12 torpedó) |
| Páncélzat | vízvonal: 100-300 mm fedélzet: 30-80 mm lövegtornyok: 150-270 mm kazamaták: 150 mm parancsnoki híd: 130-300 mm hátsó híd: 50-200 mm citadella: 270 mm lövegpajzsok: 70 mm válaszfalak: 45 mm |
| Legénység | 1112 fő (ebből 44 tiszt) 1390 fő (háború idején) |
 A Wikimédia Commons tartalmaz SMS Hindenburg témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Az SMS Hindenburg a Császári Haditengerészet (Kaiserliche Marine) egyik csatacirkálója volt az első világháborúban, a Derfflinger-osztály harmadikként, kisebb módosításokkal elkészült egysége. Ugyanolyan 30,5 cm-es lövegekkel volt felszerelve, mint a testvérhajói, de a módosított lövegtornyoknak köszönhetően nagyobb volt a lőtávolsága. 2,5 méterrel volt náluk hosszabb és sebessége is valamivel nagyobb volt. Paul von Hindenburg tábornagy után nevezték el, annak Tannenbergnél és a Mazuri-tavaknál aratott győzelmei előtt tisztelegve.
A Hindenburg volt az utolsó befejezett német kapitális hadihajó az első világháború idején és késői szolgálatba állítása miatt nem vett részt komolyabb tengeri összecsapásokban. Az I. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe I) zászlóshajójaként 1917-18-ban több rövidebb hadműveletet vezetett. A Hindenburgot a Nyílt-tengeri Flotta (Hochseeflotte) legtöbb egységéhez hasonlóan Scapa Flow-ban internálták 1918 novemberében. Ludwig von Reuter ellentengernagy parancsára itt 1919. június 21-én a többi hajóval együtt a legénysége elsüllyesztette, hogy ne kerülhessen a britek kezére. A Hindenburg volt az utolsó hajó, mely elsüllyedt. 1930-ban kiemelték és a következő két év során lebontották.
Tervezés[szerkesztés]
A Hindenburg fő fegyverzetét nyolc darab 30,5 cm-es ágyú alkotta, melyeket négy Drh LC/1913 jelű duplatoronyban helyeztek el. Ezek a Derfflingerre és a Lützow-ra telepített Drh LC/1912 tornyok továbbfejlesztett változatai voltak ésezeknél az ágyúkat magasabb szögben lehetett megemelni (16° a 13,5° helyett).[1] Ennek köszönhetően a lőtávolsága 2000 méterrel nagyobb volt.[2] 1916-ban utólag a másik két csatacirkáló lövegtornyait is hasonlóan módosították. A Lützow-hoz hasonlóan 14 darab 15 cm-es 45-ös kaliberhosszúságú gyorstüzelőágyúval és négy 60 cm-es torpedóvetőcsővel volt felszerelve, szemben a Derfflinger 12 darab 15 cm-es ágyújával és négy 50 cm-es torpedóvetőcsövével.
Az első világháborús német hadihajók közül a Hindenburg meghajtása volt a legerősebb. A csúcssebességét illetően a szakirodalmak eltérő adatokat hoznak fel 26,6 és 27,0 csomó között, mely értékek meghaladják a testvérhajóinál mért 25,5 csomós értékeket. Itt figyelembe kell venni azt is, hogy a Hindenburg esetében a próbautakat a harci körülményekhez közeli terheléssel végezték, nem pedig a békeidőkben szokásos módon üresen az erre a célra kijelölt területen a Danzig melletti Neukrugnál. A sebességpróbákra a Kieli-öböl sekély vizében került sor, ami jelentősen befolyásolta a hajó sebességét. Közel teljes terhelés mellett a Hindenburg több mint 95 000 LE-s teljesítmény leadására volt képes, ami alapján feltételezik, hogy a valós végsebessége elérhette a 29 csomót – hasonlóan a Seydlitzhez, mely egységnek rosszabb volt a hosszúság-szélesség aránya és mely ezt a sebességet kisebb teljesítmény mellett érte el.
Építése[szerkesztés]
A Kaiserliche Werftnél Wilhelmshavenben épült Hindenburg volt az osztálya utolsó egysége. Az 1912-13-as költségvetésben határoztak a megépítéséről. A kiöregedett Hertha védett cirkáló pótlására szánt csatacirkáló gerincét 1913. június 30-án fektették le és 1915. augusztus 1-én bocsátották vízre, de a háború miatt megváltozott prioritások miatt az építése egészen 1917. május 10-ig elhúzódott. Emiatt a nagyobb tengeri összecsapásokban már nem vehetett részt. A brit hírszerzés tévesen a késői átadását annak tudta be, hogy egyes elemeit a skagerraki csatában megsérült Derfflinger javításához használták fel. Az építése valójában a fellépő munkaerőhiány miatt húzódott el ennyire.[3]
Szolgálat[szerkesztés]
Második helgolandi csata[szerkesztés]
A Hindenburgot 1917. október 20-án jelentették teljesen bevethetőnek. November 17-én a Moltkéval és a II. felderítőcsoport könnyűcirkálóival közösen aknamentesítést végző egységek távoli biztosítását látta el, mikor az aknaszedőket brit hadihajók támadták meg. A támadók között voltak a britek új csatacirkálói, a Repulse, a Courageous és a Glorious is. Mire azonban a két német csatacirkáló a helyszínre ért a britek már visszavonultak. November 23-án a Hindenburg váltotta a Seydlitzet az I. felderítőcsoport zászlóshajójaként.
1918. április 23-ai előretörés[szerkesztés]
1917 végén a Hochseeflotte könnyű egységei rajtaütéseket hajtottak végre a Nagy-Britannia és Norvégia között közlekedő konvojokon. Október 17-én a Brummer és a Bremse könnyűcirkálók kaptak el egy konvojt, melynek tizenkét teherhajójából kilencet, valamint az őket kísérő két brit rombolót elsüllyesztették. December 12-én négy német romboló ütött rajta egy öt teherhajóból és az őket biztosító két rombolóból álló konvojon. Az öt teherhajót és az egyik rombolót elsüllyesztették. A rajtaütéseket követően David Beatty tengernagy, a brit főerőket képező Grand Fleet parancsnoka csatacirkálókat rendelt a konvojok védelmére. A németek számára így ismét lehetőség adódott a Grand Fleet egy kisebb részének csatára kényszerítésére. A Franz von Hipper tengernagy által kitervelt hadművelet szerint az I. felderítőcsoport csatacirkálói könnyűcirkálók és rombolók kíséretében megtámadták volna az egyik nagyobb konvojt, míg a Hochseeflotte nagyobbik része a csatahajókkal a közelben biztosította volna őket.
1918. április 23-án 05:00-kor a német flotta a Hindenburggal az élen kihajózott a hadművelet végrehajtására Wilhelmshavenből. Hipper minimális rádióforgalmat engedélyezett csak, hogy a britek ne tudják bemérni a helyzetüket. A csatacirkálók 06:10-re Bergentől délnyugatra jártak már 60 km-re, mikor a Moltke elveszítette jobboldali belső hajócsavarját. A víz ellenállása hiányában a tengelyrúd egyre gyorsabban forgott, mígnem a hajtómű szét robbant. A szétrepülő darabok több kazánt megrongáltak és lyukat ütöttek a hajótesten. A legénység által elvégzett gyors javítások révén bár képes volt 4 csomós sebességgel való haladásra, az Oldenburg csatahajót a vontatására rendelték. A történtek ellenére Hipper folytatta az északi irányú előretörést és többször is keresztezték a konvojok által használt útvonalat. Miután nem akadtak egyetlen hajóra sem, 14:00-kor Hipper elrendelte a visszavonulást és 18:37-re elérték a bázisaikat védő aknamezőket. Később megállapították, hogy az elkapni kívánt konvoj egy nappal korábban hajózott ki, mint számították.[4]
Tervezett hadműveletek[szerkesztés]
1918. augusztus 11-én Hippert tengernaggyá léptették elő és kinevezték a Hochseeflotte parancsnokává. Helyét az I. felderítőcsoport élén Ludwig von Reuter ellentengernagy vette át és másnap a Hindenburgon húzatta fel a zászlóját.
A Hindenburg részt vett volna a háború utolsó napjaira tervezett hadműveletben, mellyel a Grand Fleetet tervezték egy utolsó nagy csatára bírni és a lehető legnagyobb veszteséget okozni a antantnak, hogy így érjenek el kedvezőbb pozíciót Németország számára a béketárgyalások során. A terv szerint egy időben két támadást hajtottak volna végre könnyűcirkálók és rombolók a La Manche csatornán illetve a Temze torkolatában. A Hindenburg és a másik négy csatacirkáló a Temze elleni támadást támogatta volna. A csapások után a holland partoknál vonták volna össze erőiket, ahol a Grand Fleet beérkező erőivel megmérkőztek volna. Míg a flotta Wilhelmshavenben gyülekezett, a háborútól megfáradt tengerészek tömegével kezdtek dezertálni. Mikor a Von der Tann és a Derfflinger csatacirkálók áthaladtak a belső kikötőből kivezető zsilipen, a fedélzetüket 300 tengerész hagyta el és tűnt el a parton.
Október 29-ének éjjelén több csatahajó fedélzetén zendülések törtek ki. A III. csatahajóraj (Geschwader III) három egysége megtagadta a horgony felhúzására kiadott parancsot és a Thüringen valamint a Helgoland csatahajók fedélzetén szabotázscselekményeket követtek el. A nyílt lázadás miatt az indulásra kiadott parancsot visszavonták és a hadműveletet lefújták. A hangulat lecsillapításának elősegítésére a Hochseeflotte rajait különböző bázisokra irányították.
A háború után[szerkesztés]
Az első világháborút záró fegyverszünet értelmében a német flotta nagy részét Scapa Flow-ban internálták, köztük a Hindenburgot és a többi csatacirkálót is. 1918. november 21-én az internálandó hajókat – 14 csatahajót és csatacirkálót, 7 könnyűcirkálót és az 50 legmodernebb rombolót – útba indították Skóciába.
Az indulásuk előtt Adolf von Trotha tengernagy közölte Reuter ellentengernaggyal, az internálandó flotta parancsnokával, hogy a hajók semmilyen körülmények között nem kerülhetnek a britek kezére. Az Északi-tengeren találkoztak a Cardiff könnyűcirkálóval, mely az antant 370 hajóból álló flottájához vezette őket és ezek kíséretében közelítették meg Scapa Flow-t.
A Versailles-ben folytatott tárgyalások idején a német hajók fogságban maradtak. Reuter tengernagy a The Times-ból értesülhetett arról, hogy a fegyverszünet aláírásának határidejét 1919. június 21-ben határozták meg. Mivel úgy gondolta, hogy a britek ráteszik a kezüket a hajókra, közölte a hajók tisztjeivel, hogy a hajókat az első adandó alkalommal el kell süllyeszteni. A hadgyakorlatozó brit flotta június 21-én reggel elhagyta Scapa Flow-t és ezt követően 11:20-kor Reuter utasítást adott a hajók elsüllyesztésére. A 17:00-kor utolsóként a Hindenburg süllyedt el. Kapitánya rendelkezett úgy, hogy a hajót egyenletesen süllyesszék el, megkönnyítve így a legénységének a fedélzet elhagyását. Számos sikertelen próbálkozást követően 1930. július 23-án sikerült kiemelni és a következő két év során lebontották Rosythban. A harangját 1936-ban,[5] majd a második világháború után 1959. május 28-án ismét visszaszolgáltatták a Németországnak.
Kapitányok[szerkesztés]
| Név | Rang | Parancsnokságának ideje |
|---|---|---|
| Johannes von Karpf | sorhajókapitány | 1917. május 10. – 1917. december 1. |
| Hans Eberius | sorhajókapitány | 1917. december 1. – 1918. január 31. |
| Walter Hildebrand | sorhajókapitány | 1918. február 2. – 1918. december 3. |
| Erich Heyden | korvettkapitány | 1919. június 21-ig |
Irodalom[szerkesztés]
- Bennett, Geoffrey. Naval Battles of the First World War. London: Pen & Sword Military Classics (2005). ISBN 978-1-84415-300-8. OCLC 57750267
- Campbell, N. J. M.. Battle Cruisers: The Design and Development of British and German Battlecruisers of the First World War Era, Warship Special. Greenwich, England: Conway Maritime Press (1978). ISBN 978-0-85177-130-4. OCLC 5991550
- Conway's All the World's Fighting Ships: 1906–1921. Annapolis: Naval Institute Press (1985). ISBN 978-0-87021-907-8. OCLC 12119866
- Gröner, Erich. German Warships: 1815–1945. Annapolis: Naval Institute Press (1990). ISBN 978-0-87021-790-6. OCLC 22101769
- Herwig, Holger. "Luxury" Fleet: The Imperial German Navy 1888–1918. Amherst, New York: Humanity Books [1980] (1998). ISBN 978-1-57392-286-9. OCLC 57239454
- Massie, Robert K.. Castles of Steel. New York City: Ballantine Books (2003). ISBN 978-0-345-40878-5. OCLC 57134223
- Staff, Gary. German Battlecruisers: 1914–1918. Oxford: Osprey Books (2006). ISBN 978-1-84603-009-3. OCLC 64555761
- Tarrant, V. E.. Jutland: The German Perspective. London: Cassell Military Paperbacks [1995] (2001). ISBN 978-0-304-35848-9. OCLC 48131785
- Van der Vat, Dan. The Grand Scuttle: The Sinking of the German Fleet at Scapa Flow in 1919. Annapolis: Naval Institute Press (1986). ISBN 978-0-87021-225-3. OCLC 13104807
Linkek[szerkesztés]
- Filmfelvételek a Hindenburgról, közte a sikertelen 1926-os kiemelési kísérletről
- Filmfelvétel a kiemelt Hindenburgról (1930) Archiválva 2011. június 11-i dátummal a Wayback Machine-ben
- képek a Hindenburgról
- két vázlat a Hindenburgról
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a SMS Hindenburg című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben a SMS Hindenburg című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.