SMS Gneisenau

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
SMS Gneisenau
SMS Gneisenau.jpg
Hajótípus páncélos cirkáló
(Großer Kreuzer – nagycirkáló)
Névadó August Neidhardt von Gneisenau porosz tábornagy
Tulajdonos A Német Császári Haditengerészet zászlaja Kaiserliche Marine
Hajóosztály Scharnhorst-osztály
Pályafutása
Építő AG Weser, Bréma
Ára 19 243 000 Márka
Megrendelés 1904. június 4.
Építés kezdete 1904. december 28.
Vízre bocsátás 1906. június 14.
Szolgálatba állítás 1908. március 6.
Szolgálat vége 1914. december 8.
Sorsa A falklandi csatában harcképtelenné válva személyzete elsüllyesztette
(1914. december 8.)
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 11 616 t (konstrukciós)
12 985 (maximális)
Hossz 144,6 m (teljes);
143,8 (vízvonalon)
Szélesség 21,6 m
Merülés 8,37 m (max.)
Hajtómű 18 db Marine-típusú Schulz-Thornycroft széntüzelésű kazán
3 × 3-hengeres kompaundgép
1 db négyszárnyú ∅ 4,6 m és
2 db négyszárnyú, ∅ 4,8 m hajócsavar
Üzemanyag szén
Teljesítmény 28 783 LE (21 170 kW) (névleges)
Sebesség 22,7 csomó (névleges)
23,6 csomó (44 km/h – maximális)
Hatótávolság 12 200
Fegyverzet 8 db 21 cm-es löveg (L/40) (700 lövedék)
6 db 15 cm-es löveg (L/40) (1020 lövedék)
18 db 8,8 cm-es löveg (L/35) (2700 lövedék)
4 db 45 cm-es torpedóvető cső (11 torpedó)
Páncélzat páncélöv: 80–150 mm (50 mm-es tikfa felett)
citadella: 150 mm
kazamaták: 150
fedélzet: 35–60 mm
elülső parancsnoki híd: 30–200 mm
hátsó parancsnoki híd: 20–50 mm
Lövegtornyok: 30–170 mm
Lövegpajzsok (közepes tüzérség): 80 mm

Legénység 764–840 fő
(52 tiszt, 788 sorállományú)
A Wikimédia Commons tartalmaz SMS Gneisenau témájú médiaállományokat.

Az SMS Gneisenau[m 1] a Császári Haditengerészet egyik páncélos cirkálója, a kéttagú Scharnhorst-osztály második egysége volt. Nevét korábban egy csavaros korvett viselte. Gerincét 1904 december 28-án fektették le az AG Weser brémai hajógyárában és 1908 márciusában adták át a haditengerészetnek. Fegyverzetét 8 darab 21 cm-es ágyú alkotta, ami jelentős tűzerőbeli növekedést jelentett a korábbi német páncélos cirkálókhoz képest. Maximális sebessége 23,6 csomó (43,7 km/h) volt. A Gneisenau átadását követően a Nyílt-tengeri Flotta kötelékében teljesített szolgálatot az I. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe I) kötelékében, bár a használhatóságát jelentősen korlátozták az újonnan megjelenő csatacirkálók, melyekkel szemben a páncélos cirkálók már nem tudtak hatékonyan fellépni.

A Gneisenaut emiatt a Kelet-ázsiai Hajórajhoz helyezték át, ahol csatlakozott testvérhajójához, a Scharnhorsthoz. A két páncélos cirkáló képezte a hajóraj magját, melyhez több könnyűcirkáló is tartozott még. A következő négy év során a Gneisenau az ázsiai és csendes-óceáni német kolóniák vizein járőrözött, idegen vizeken képviselte Németországot és kísérte figyelemmel az 1911-es xinhai forradalom eseményeit. Az első világháború 1914 júliusi kitörését követően a hajórajjal átkelt a Csendes-óceánon Dél-Amerika nyugati partjaihoz. Miután a chilei partokhoz ért, a német hajóraj összetalálkozott egy brit hajórajjal és vereséget mért rá. A vereség hatására a brit admiralitás két csatacirkáló dél-amerikai vizekre való kiküldése mellett döntött, hogy segítségükkel megsemmisítse Spee tengernagy erőit. Spee tengernagy 1914. december 8-án a falkland-szigeteki Port Stanley ellen indított egy katonai akciót, épp az azt követő napon, hogy az elfogására küldött brit kötelék befutott oda. A hadműveletet megszakító és visszavonuló német cirkálókat a kifutó brit hajók üldözőbe vették és több órás küzdelem során nagy részüket megsemmisítették. A harcban a Gneisenau is elveszett. Hajótöröttei közül a brit hajók 187 főt tudtak kimenteni.

Tervezése[szerkesztés]

A két Scharnhorst-osztályú cirkálót az 1900-ban elfogadott második flottatörvényben előirányzott építési program keretében rendelték meg, melyben tizennégy páncélos cirkáló megépítése szerepelt. A hajókat a tengerentúli szolgálat kritériumainak megfelelően tervezték meg, hogy a távoli német gyarmatokon használhassák őket. A hajók harci képességei jóval meghaladták az előttük megépített Roon-osztály egységeiét, azokénál erősebb volt a páncélzatuk és a tüzérségük. Ezek a változtatások az új igényeknek megfelelően képessé tették a Scharnhorst-ot és a Gneisenau-t a csatavonalba fejlődve vívott harc folytatására.

A Gneisenau teljes hosszúsága 144,6 m, legnagyobb szélessége 21,6 m, legnagyobb merülése 8,4 m, standard vízkiszorítása 11 616 t, teljes terhelés melletti vízkiszorítása 12 985 t volt. Személyzetéhez 38 tiszt és 726 sorállományú tartozott. Széntüzelésű kazánjai és háromszoros expanziójú gőzgépei által meghajtott három hajócsavarjával 23,6 csomós (43,7 km/h) maximális sebességet tudott elérni.

Fő tüzérségét nyolc 21 cm-es, 40-es kaliberhosszúságú gyorstüzelő ágyú (21 cm SK L/40)[m 2] alkotta, melyek közül a kettőt-kettőt helyeztek el a hajó középvonala mentén a felépítmények előtt és mögött lévő egy-egy lövegtoronyban, míg a többi négy külön kapott helyet a hajó oldalán szárnytornyokban. A másodlagos tüzérségéhez hat darab, külön kazamatákban elhelyezett 15 cm űrméretű, 40-es kaliberhosszúságú gyorstüzelőágyú (15 cm SK L/40) és 18 darab, szintén kazamatákban helyet kapó 8,8 cm-es gyorstüzelő ágyú tartozott.

A fegyverzetéhez tartozott négy vízalatti 45 cm-es torpedóvető cső is, melyek közül egy a hajóorrban, egy a tatban és egy-egy oldalra néző a hajó két oldalán kapott helyet.

A hajó páncélövét 15 cm vastagságú Krupp-acél alkotta, mely a központi citadella előtt és mögött 8 cm-esre csökkent. A fedélzetét 3,5–6 cm-es páncélzat borította. A vastagabb 6 cm-es lemezek a hajtóműveket és a lőszerraktárakat védték. A középvonal mentén elhelyezett két lövegtorony oldalát 18 cm vastag páncéllemezek képezték, míg a szárnytornyokét 15 cm vastagságúak. A másodlagos tüzérség kazamatáit 13 cm-es páncéllemezek védték.

Építése[szerkesztés]

A Gneisenau hosszmetszete

A Gneisenaut 1904. június 8-án az osztály elsőként megrendelt egysége volt. A gerincfektetésére az AG Weser Brémai hajógyárában ez év december 28-án került sor 144-es építési számmal. A hajógyári munkások hosszantartó sztrájkja miatt az építése sokáig elhúzódott, így a később építeni kezdett Scharnhorstot előbb bocsátották vízre és ezért ez az egység lett az osztály névadója. A hajó vízrebocsátására 1906. június 14-én került sor és ekkor kapta Alfred von Schlieffentől, a hadsereg vezérkarának vezetőjétől a Gneisenau nevet a korábban hasonló nevet viselő gőzkorvett után. A hajót ezután Wilhelmshavenbe vitték, ahol elvégezték a felszerelését és ami után 1908. március 6-án átadták a haditengerészetnek.

Elkészültekor a Gneisenau a Scharnhorsthoz hasonlóan 98-as mintájú külhoni festésmintázatot (Auslandsanstrich 98) kapott: a hajótest fehér, a felépítmények, az árbócok és a kémények pedig okkersárga festést kaptak. Ezt a festést ekkor még azért kapta, mert ezt alkalmazták európai vizeken a császárt kísérő hadihajók esetében is. Ennek a mintázatnak a megszüntetésével 1910-ben a cirkáló hajóteste középszürke, a felépítményei, árbócai és kéményei világosszürke festést kaptak és már ilyen kinézettel indult útnak Kelet-Ázsiába.

Szolgálata[szerkesztés]

A próbajáratai március 26-tól július közepéig tartottak, ami után a hajó az I. felderítőcsoporthoz, a Nyílt-tengeri Flotta felderítőrajához került július 12-én. A hajó első parancsnoka Franz Hipper volt, aki a próbajáratokat is levezette.[1][2]

A Gneisenau egy 1909 körül készült fényképen

Az I. felderítőcsoportban szolgálva a Gneisenau részt vett a békeidőkben szokásos flottamanővereken. Rögtön a próbajáratai végeztével részt vett egy Atlanti-óceánra tett cirkálóúton a Hochseeflotte csatahajórajaival közösen. Henrik herceg szorgalmazta az ilyen utakat az előző év során azzal érvelve, hogy a flottát így fel lehet készíteni a tengerentúli bevetésekre és ezzel megtörhetik a német vizeken végrehajtott gyakorlatok egyhangúságát, habár Nagy-Britanniával a fegyverkezési verseny miatt feszült volt a helyzet.

A flotta július 17-én hagyta el Kielt, a Vilmos császár-csatornán áthaladva kihajózott az Északi-tengerre, majd innen az Atlanti-óceán felé folytatta az útját, ahonnan augusztus 13-án ért vissza. Az őszi hadgyakorlatok augusztus 27-től szeptember 12-ig tartottak, melyek után Konrad Trummler sorhajókapitány vette át a hajó irányítását.[2][3]

Az 1909-es év is hasonló módon telt két újabb atlanti úttal, melyek közül az elsőre február-márciusban, a másodikra július-augusztusban került sor. Utóbbi út során látogatást tettek Spanyolországba. Az év későbbi szakaszában a Gneisenau és a Hamburg könnyűcirkáló a Hohenzollern yacht fedélzetén utazó Vilmos császárt kísérte el a Miklós cárral való találkozóra. A Gneisenau nyerte el kategóriájában az 1908-1909-es kiképzési év tüzérségi versenyének (Kaiserschießpreis) első díját. A következő év viszonylag eseménytelenül telt a cirkáló számára, leszámítva a flotta Norvégiába tett júliusi útját.

Szeptember 8-án a Gneisenaut áthelyezték Kelet-ázsiai Hajórajhoz és ekkor új parancsnoka Ludolf von Uslar sorhajókapitány lett. A brit haditengerészetnél ekkortájt adták át az új csatacirkálókat, melyek a Gneisenauhoz hasonló páncélos cirkálókat jelentősen felülmúlták, de a német vezetés úgy ítélte meg, hogy ezek az egységek még jelentősen erősíthetik Németország külhoni cirkálóraját.[2]

Az Ostasiengeschwader kötelékében[szerkesztés]

A cirkáló november 10-én indult el Kínába Wilhelmshavenből, amit egy máig fennmaradt fekete-fehér filmfelvételen is megörökítettek. Út közben megállt Málaga kikötőjében, hogy megemlékezzenek a korábbi Gneisenau korvettnek az 1900. december 16-ai áldozatairól, akik egy tragédiában itt veszítették életüket. Ezután a Földközi-tengeren, a Szuezi-csatornán és a Vörös-tengeren át jutott ki az Indiai-óceánra. December 11-én Colombóban, Ceylon szigetén a fedélzetére szállt Vilmos koronaherceg, aki ekkor Brit Indiában tett körutat. A Gneisenau fedélzetén utazott Bombayig, ahol elhagyta a hajót. A Kelet-Ázsiába tartó útja során találkozott az Emden könnyűcirkálóval (kiscirkálóval) és Szingapúrban, Hongkongban, Amoyban álltak még meg Csingtao, a német hajóraj támaszpontjának 1914. március 14-ei elérése előtt. Itt találkozott testvérhajójával, a hajóraj zászlóshajójaként szolgáló Scharnhorst-tal. Április 7-én a Gneisenau fedélzetén utazott a Japánba delegált új német nagykövet, Arthur von Rex gróf Tiencsin melletti Takuból Jokohamába, ahol már ott volt a Scharnhorst. A hajóraj parancsnokát Günther von Krosigk ellentengernagyot, Uslart és a Scharnhorst parancsnokát fogadta Meidzsi japán császár. A Gneisenau ezt követően japán és szibériai kikötőkbe tett látogatást, de a második marokkói válság idején visszaküldték Csingtaóba, hogy tegye meg egy esetleges konfliktus esetére a szükséges intézkedéseket.[4]

A hajóraj parancsnoka a Gneisenau-n vonta fel a tengernagyi lobogóját amíg a Scharnhorst az időszakos karbantartások elvégzésére szárazdokkba került. Október 10-én a Csing-dinasztia uralma ellen kitört xinhai forradalom nagy riadalmat keltett az európaiak között, akik attól tartottak, hogy az 1900–1901-es bokszerlázadás idején tapasztalt idegenellenes fellépésekre kerülhet sor. A hajórajt a német érdekeltségek védelmére készültségbe helyezték és további katonaságot küldtek a német konzulátus védelmére. A támadások azonban elmaradtak és nem volt szükség közbeavatkozásra. November végén a Scharnhorst ismét szolgálatba állt és Krosigk tengernagy is visszatért rá.[5] A Kaiserschießpreist az 1910–1911-es szezonban ismét a Gneisenau hódította el a kategóriájában.[4]

A Gneisenau 1912 első negyedében került szárazdokkba Csingtaóban az éves karbantartások elvégzéséhez. Ezt követően április 13-án egy hónapos utat tett a japán vizekre, ahonnan május 13-án ért vissza Csingtaóba. Júniusban Willi Brünninghaus sorhajókapitány váltotta Uslart a hajó parancsnoki tisztségében. Augusztus 1–4. között a Gneisenau a koreai Puszanba hajózott, hogy a HAPAG hajótársaság zátonyra futott Silesia nevű gőzhajóját levontassa, majd elkísérje Nagaszakiba. Az év végén a Gneisenau Sanghajban időzött. December elején Krosigk tengernagyot gróf Maximilian von Spee ellentengernagy váltotta a hajóraj élén, aki a Scharnhorsttal és a Gneisenauval a délnyugat-csendes-óceáni térségbe tett körutat, megállva többek között Amoyban, Szingapúrban és Batáviában. Az utazás 1913 elejéig tartott és a két cirkáló 1913. március 2-án érkezett vissza Csingtaóba. A Gneisenau az 1912–1913-as szezonban is elnyerte a Kaiserschießpreis-t.[6]

1913 áprilisában a két páncélos cirkáló Japánba hajózott, ahol a hajóparancsnokok és Spee tengernagy találkoztak az új japán uralkodóval, Taisó császárral. A hajók ezt követően visszatértek Csingtaóba, ahol hét hétig maradtak. Június végén a két cirkáló a Csendes-óceán középső részén lévő német kolóniák felkeresésére indult. Spee július 21-én Rabaulban értesült az újabb kínai zavargásokról, aminek hírére visszatért a Sanghaj előtti Wusong révjéhez július 30-ikára. A Gneisenau ezt követően a Sárga-tengeren járőrözött és meglátogatta Port Arthurt októberben. A feszült helyzet lanyhulása után Spee a hajóit egy rövid japán útra vitte, amire november 11-én futottak ki. A Scharnhorst és a raj többi része november 29-én tért vissza Sanghajba, mielőtt újabb délnyugat-ázsiai útra indult volna. Az útvonaluk érintette Sziámot, Szumátrát, Észak-Borneót és a Fülöp-szigeteket.[6][7]

1914 júniusában Maerker sorhajókapitány vette át a hajó parancsnokságát.[8] Röviddel ezután Spee Német Új-Guinea vizeire indult a hajórajjal. A Scharnhorst és a Gneisenau Nagaszakiban találkoztak, ahol teljesen feltöltötték a szénkészleteiket. Ezt követően délnek hajózva július elején érkeztek Trukhoz, ahol ismét szenet vételeztek. Út közben értesültek a szarajevói merényletről.[9] Július 17-én az Ostasiengeschwader a Karolina-szigetekhez tartozó Ponape szigetéhez érkezett. Itt Spee foghatta a német rádióhálózat jeleit, így tudomást szerzett Ausztria–Magyarország Szerbiának küldött hadüzenetéről és az orosz mozgósításról. Július 31-én érkezett a hír, hogy az Oroszországnak küldött, demobilizálást követelő ultimátum lejárt. Spee erre elrendelte a hajók háborús viszonyoknak való felkészítését. Augusztus 2-án Vilmos császár elrendelte a Franciaország és Oroszország elleni mozgósítást.[10]

Első világháború[szerkesztés]

Az Ostasiengeschwader és a hozzá csatlakozó egységek útvonala a világháború elején és az azt megelőző hetekben

Az első világháború kitörésekor az Ostasiengeschwader kötelékébe a Scharnhorst és a Gneisenau páncélos cirkálók mellett az Emden, a Nürnberg és a Leipzig könnyűcirkálók tartoztak még, mint távoli vizeken is bevethető hadihajók. Ebben az időben tért vissza a Nürnberg az Egyesült Államok nyugati partjáról, ahol a Leipzig épp felváltotta őt, míg az Emden Csingtaóban tartózkodott.[11]

1914. augusztus 6-án a két páncélos cirkáló a Titania ellátóhajóval és a japán Fukoku Maru szénszállítóval még mindig Ponape szigeténél tartózkodott.[12] Spee utasítást adott a csendes-óceán különböző pontjain található könnyűcirkálóinak a visszahívására.[13] A közelben tartózkodó Nürnberg már másnap csatlakozott Speehez, miután a tengernagy a hajóival a német gyarmat Észak-Mariana-szigetekhez tartozó Pagan szigethez hajózott.[11]

Az összes elérhető szénszállítót, ellátóhajót és utasszállítót Paganhoz rendelték, hogy itt csatlakozzanak a hajórajhoz. Az Emden és a Prinz Eitel Friedrich segédcirkáló augusztus 12-én érkeztek meg ide.[11][14] Az így összeállt kötelék a Csendes-óceán középső rész felé indult el, Chile irányába. Augusztus 13-án Karl von Müller sorhajókapitány, az Emden parancsnoka azt tanácsolta Speenek, hogy az egyik könnyűcirkálóját kereskedelmi háború folytatására – és az ellenséges erők megosztására – küldje el az Indiai-óceánra. A feladat végrehajtására saját hajóját ajánlotta a fel. Augusztus 14-én az Ostasiengeschwader elhagyta Pagant a Marshall-szigeteken lévő Eniwetok atoll irányába. A hajók augusztus 20-ai megérkezésük után ismét szenet vételeztek.[15]

A német hadvezetés értesítése érdekében Spee szeptember 8-án a Nürnberget a Hawaii szigetén lévő Honoluluba küldte, hogy a semleges országokon át kézbesítendő üzeneteket adjon fel Németországba. A könnyűcirkáló azzal a hírrel érkezett vissza, hogy Német Szamoát megszállták az antant csapatai augusztus 29-én. Spee Apiához hajózott abban a reményben, hogy meglepetésszerűen felbukkanva elkaphat egy vagy akár több brit hadihajót vagy szállítóhajót. Szeptember 14-ei odaérkezésekor azonban nem talált egyetlen ellenséges hadihajót. Csak a megszálló új-zélandiak sátrait szúrták ki a hely lakosok épületei között, melyekre tekintettel a lehetséges polgári veszteségekre nem nyitottak tüzet.

Papeete lövetése[szerkesztés]

Papeete a támadás után

Szeptember 22-én a Gneisenau és testvérhajója Francia Polinézia kormányzati központja, a Tahiti szigetén lévő Papeete elé érkezett, ahol szenet kívántak vételezni békés körülmények között. A francia helyőrség parancsnoka azonban nem kívánt tárgyalni a németekkel és a parti ütegekkel tűz alá vetette a német hajókat. Válaszul a páncélos cirkálók két rövid tűzcsapást mértek a katonai célpontokra, melynek eredményeképpen az ütegeket elnémították a kikötőben horgonyzó Zélée ágyúnaszádot pedig elsüllyesztették. Az ágyúnaszádra leadott lövések közül többnek a lövedéke a mögötte lévő kikötői raktárak közé csapódott be, aminek következtében az ott tárolt gyúlékony kopra lángra kapott és két háztömb leégett. Az előzetesen figyelmeztetett lakosság nagy része időben elhagyta a várost, így csak két halálos áldozatot követelt az ágyúzás. Attól tartva, hogy a kikötőben aknák lettek telepítve – és mivel a franciák a szénraktárakat korábban már felgyújtották –, Spee nem tett kísérletet a szénkészletek megszerzésére.

Október 12-én a hajóraj a Húsvét-szigethez érkezett. Itt csatlakozott hozzájuk a Dresden és a Leipzig, melyek október 12-én és 14-én érkeztek ide az amerikai vizekről. A Leipzig három szénszállítót hozott magával.[16] Egy hét után a hajók innen Chile felé haladtak tovább.[17] Október 26. estéjén hagyták el a szárazföldtől 700 km-re lévő Más a Fuera szigetet, ahonnan Valparaíso felé vették az irányt és október 30-án közelítették meg a kikötőjét. November 1-én Spee a Prinz Eitel Friedrichtől tudta meg, hogy a brit Glasgow könnyűcirkáló Coronelnél vetett horgonyt az előző nap. A német tengernagy Coronel felé vette az irányt, hogy a magányos cirkálót elkapja.[18][19]

Coroneli csata[szerkesztés]

A coroneli csata

Christopher Cradock ellentengernagy térségben lévő hajórajához a Good Hope és Monmouth páncélos cirkálók, a Glasgow könnyűcirkáló valamint az Otranto segédcirkáló tartozott. A rajt megerősítették még a Canopus (pre-dreadnought) csatahajóval és a Defence páncélos cirkálóval, de az utóbbi nem érkezett be időben, a Canopust pedig Cradock hátrahagyta a szénszállítók biztosítására, mivel úgy érezte, annak a sebessége túl alacsony ahhoz, hogy a kötelékében tartva a német hajókat csatára bírhassa.[18]

Az Ostasiengeschwader november 1-én délután ért Coronel elé, ahol meglepetésére a Glasgow mellett a Good Hope-pal, a Monmouth-szal és az Otrantóval is összetalálkozott. A szénszállítókat kísérő Canopus ekkor még 300 mérföldre le volt maradva.[20] 16:17-kor a Glasgow észlelte a német hajókat. Cradock a Good Hope vezetésével csatasorba rendezte a hajóit, mögötte a Monmouth, a Glasgow, majd az Otranto haladt. Spee úgy döntött, megvárja míg a Nap lejjebb ereszkedik, mikor annak sugarai még kiemelik a brit hajók sziluettjeit, a saját hajóit viszont nehezen kivehetővé teszi a mögötte lévő partvonal.

HMS Monmouth

18:07-re a két hajóraj közötti távolság 13 500 méterre csökkent. 18:37-kor Spee immár 10 400 méteres távolságra az ellenségtől tűzparancsot adott ki a hajóinak. Mindegyik a sorban vele megegyező brit hajóra nyitott tüzet.[21] Gneisenaunak így a brit csatasorban második helyen haladó Monmouth-t lőtte és már a harmadik sortüzével találatot ért el rajta. Az első találat az elülső lövegtornyát találta telibe, lerobbantva annak tetejét és nagy tüzet okozva. A Gneisenau főként páncéltörő lövedékeket lőtt ki és számos találatot elért, kiiktatva a Monmouth több lövegét. 18:50-re a Monmouth már súlyosan sérüléseket szerzett és kivált a csatasorból. A Gneisenau ekkor áthelyezte a tüzét a Scharnhorst által támadott Good Hope-ra. Nagyjából ekkor a Gneisenau hátsó lövegtornyát találat érte, de a lövedék nem ütötte át a páncélzatát, hanem azon kívül felrobbanva a közelben tárolt mentőmellényeket gyújtotta lángra. A legénység a keletkezett tüzet hamar eloltotta.[22]

19:23-ra a Good Hope ágyúi egy nagy robbanás után elnémultak és a német páncélos cirkálók röviddel ezután beszüntették rá a tüzelést. A sötétségben hamarosan ezt a brit páncélos cirkálót is szem elől vesztették és Spee ekkor a könnyűcirkálóit utasította a megkeresésükre és torpedókkal való elsüllyesztésükre. Maga a hajójával és a Gneisenauval délebbre hajózott, hogy ne akadályozza a támadásra induló könnyebb egységeinek kikerüljön az útjából. A Glasgow a könnyűcirkálók közeledtét látva 19:20 után magára hagyta a Monmouth-t és déli irányba, a közeledő Canopus felé menekült el. A part irányába menekülni igyekvő Monmouth-ba a német raj leszakadt tagja, a Nürnberg botlott bele és ágyútűzzel elsüllyesztette azt. A csatában 1600 brit tengerész veszítette életét, köztük Cradock tengernagy. A német veszteségek elhanyagolhatók voltak. A Gneisenaut négy minimális kárt okozó találat érte és a legénységéből ketten sérültek meg könnyebben. A német hajókon egyedül őket érte sérülés az egész csatában. A csatában a Gneisenau – hasonlóan a testvérhajójához – mintegy 30-40 saját találatot észlelt a tűz alá vett célpontokon. Ehhez a két páncélos cirkáló a lőszerkészletének mintegy 40%-át elhasználta. Közülük a Gneisenau lőtte el a kevesebbet: 244 darabot a 21 cm-es páncéltörő gránátaiból (35%) és 198 darabot a 15 cm-es robbanógránátaiból (19,4%).[23] A találati aránya 6,7-9% volt, ami normális körülmények között is kimagaslónak számított, a rossz időjárási körülményeket figyelembe véve (erős hullámzás, 8-as erősségű szél) pedig egészen rendkívülinek volt mondható.

Falklandi csata[szerkesztés]

A páncélos cirkálók harca a csatacirkálókkal

Miután a vereség híre elérte Londont, a Royal Navy hozzálátott egy olyan haderő összeállításának, mely elfoghatta és megsemmisíthette az Ostasiengeschwadert. Ehhez az Invincible és Inflexible csatacirkálókat kivonták a Grand Fleet kötelékéből és Doveton Sturdee altengernagy parancsnoksága alá helyezték őket.[24] A két hajó november 10-én hagyta el a devonporti hajógyárat és a Falkland-szigetek felé vezető útjukon csatlakoztak hozzájuk a Carnarvon, Kent és Cornwall páncélos cirkálók, a Bristol és Glasgow könnyűcirkálók valamint a Macedonia segédcirkáló. A nyolc hajóból álló haderő december 7-én ért a Falkland-szigetekhez, ahol azonnal hozzákezdtek a szén vételezéséhez.[25]

Eközben november 26-án Spee hajói elhagyták a St. Quentin-öblöt és december 2-án megkerülték a Horn-fokot. Elfogták a 2500 t jó minőségű Cardiff-szenet szállító kanadai Drummuir barkot. A Leipzig vontába vette a vitorlást és másnap megállt vele a Picton-szigetnél és a szénkészletét a hajóraj szénszállítóira hordták át. December 6-ának reggelén Spee konferenciát tartott a hajóparancsnokainak részvételével a Scharnhorst fedélzetén, hogy megbeszélje velük a továbbiakat. A németek számos töredékes és ellentmondásos jelentést kaptak a térségbe érkezett brit erőkről illetve azok távozásáról. Spee és két hajóparancsnoka abban a feltevésben, hogy a Falkland-szigeteken nem tartózkodnak ellenséges hadihajók, egy itteni támadást részesített volna előnyben, míg a három másik hajóparancsnok, köztük Maerker, inkább a szigeteket kikerülve az argentin partok menti brit hajóforgalom ellen lépett volna fel. Spee véleménye döntött és a hajóraj december 6-án 12:00-kor a Falkland-szigetek felé vette az irányt.[26]

A Gneisenau és a Nürnberg lett kijelölve a támadás végrehajtására, míg a többi hajó látótávolságon belül helyezkedve biztosította őket. Másnap reggel e két hajó megközelítette a Falkland-szigeteket azzal a szándékkal, hogy elpusztítják a rádióállomását. A Gneisenau őrszemei füstöt észleltek felszállni Port Stanley kikötőjéből, de előbb úgy vélték, a britek a szénkészleteiket gyújtották meg, hogy ne kerülhessen a kezükre.[27] Ahogy közelebb értek a kikötőhöz, az őrhajóként a sekély vízben a tengerfenékre ültetett Canopus által kilőtt lövedékek csapódtak be a közelükbe és több árbóccsúcsot is megpillantottak a gomolygó füstben, ami miatt Spee a támadás megszakítása mellett döntött.[25]

Miután 10:45-kor újrarendeződtek, a németek 22 csomós sebesség mellett délkeleti irányt vettek fel. A Gneisenau haladt az élen, mögötte a Nürnberg, majd középen a Scharnhorst, amely mögött a Dresden és a Leipzig zárták a sort.[28][29] A gyors csatacirkálók hamar felfűtötték a kazánjaikat és az Ostasiengeschwader lassabb hajóinak üldözésére indultak.[25]

Az Inflexible csatacirkáló, a Gneisenau fő ellenfele a falklandi csatában
HMS Carnarvon

13:20-ra a brit hajók beérték a németeket és 14 km távolságból tüzet nyitottak rájuk.[30] Spee felismerve, hogy a páncélos cirkálói nem tudnak elmenekülni a jóval gyorsabb csatacirkálók elől, a három könnyűcirkálójának utasítást adott az elszakadásra. Maga a Scharnhorsttal és a Gneisenauval a jóval erősebb fegyverzetű csatacirkálók felé fordult és felvállalta velük a küzdelmet. Sturdee a páncélos cirkálóit ekkor a német könnyűcirkálók után küldte.[31] Az Invincible a Scharnhorstra, az Inflexible a Gneisenaura nyitott tüzet és Spee is hasonlóan rendelte el a páncélos cirkálói számára a célkiosztást. Spee a szélfelőli oldalán tartotta a hajóit, így a szél a füstöt az ellenség felé eső oldalról elfújta és ez jobb kilátást biztosított a tüzérei számára. Sturdee ellenben a szélvédett oldalával volt a németek felé, ennek megfelelően a kilátása is rosszabb volt a célpontok irányába.

A Scharnhorst hamar elért két találatot az Invincible-n, amire reagálva Sturdee növelni igyekezett a távolságot egy északi irányba tett két pontos (22,5°) fordulóval. A cirkálót két találat érte a csatának ebben a szakaszában, az első a leghátsó kéményét találta el és a repeszei több ember halálát és sebesülését okozták. A második lövedék a cirkáló néhány kutterét rongálta meg és a hajó közepén lévő kabinokig hatolt át. Egy közelben a vízbe csapódó lövedék szilánkjai az egyik 8,8 cm-es löveg lőszerkamrájába hatoltak, amit el kellett árasztani vízzel, hogy megakadályozzák a tűz keletkezését.[32][33]

Spee a brit manőverre válaszul hirtelen délnek fordult, jelentősen növelve így a távolságot, növelve annak esélyét, hogy az éj beálltáig sikerüljön elszakadnia az üldözőitől. Sturdee ezt látva délnek kanyarodott és teljes sebességre kapcsolva igyekezett ismét lőtávolságon belülre kerülni. A britek sebességbeli fölénye és a tiszta idő a német reményeket hamar szertefoszlatta. Spee a csatacirkálók gyors közeledtét látva visszafordult északnak, amivel a páncélos cirkálóival elég közel tudott kerülni hozzájuk a másodlagos tüzérségének a bevetéséhez. A német ágyúk tüze olyannyira hatékony volt, hogy hatására a britek másodszor is kitérő manőverbe kezdtek. A csata előrehaladtával azonban a britek is értek el időnként találatokat. A nagy távolságból leadott lövedékeik meredek szögben csapódtak be és a páncélos cirkálók fedélzetét borító vékonyabb (3,5-6 cm vastag) páncélzatot könnyebben át tudták ütni, mint a vastagabb övpáncélzatot. A Gneisenaut több találat érte a csatának ebben a fázisában, köztük kettő a víz alatt érte, ami az 1-es és 3-as kazántermekben vízbetörést okoztak.[34]

Az Invincible egy falklandi csatában készült felvételen

Sturdee ezt követően balra kanyarodott, hogy a szélfelőli oldalra kerüljön, de Spee erre látszólag az útirányukat keresztező manőverrel válaszolt, amivel a célja azonban a kedvező taktikai pozíció megtartása volt. A hadmozdulat következtében a hajók közötti sorrend felcserélődött, így a Gneisenau ezután az Invincible-t vette tűz alá.[35] A kanyarodás közben a Gneisenaut az ellenség számára átmenetileg elhomályosította a kéményfüst, ezért mindkét csatacirkáló a Scharnhorstot lőtte. A német zászlóshajó ekkor súlyos sérüléseket szenvedett el. Spee és Maerker ekkortájt több zászlókkal leadott üzenetet váltott egymással, melyben informálták egymást a hajójuk állapotáról. Spee egyik üzenetében megjegyezte, hogy Maerkernek volt igaza, mikor a Stanley elleni támadás ellen érvelt. 15:30-kor a Gneisenau jobb oldali géptermébe csapódott be egy lövedék. Ezután már csak két hajócsavarja hajtotta előre. Egy másik, 15:45-kor elszenvedett találat az elülső kéményét döntötte el, míg egy 16:00-kor becsapódó gránát a 4-es számú kazánteret iktatta ki.[36]

A Scharnhorst felborul, miközben a Gneisenau a háttérben folytatja a harcot William Lionel Wyllie A falklandi csata című (retusált) alkotásán

16:00-kor Spee azt üzente a Gneisenaunak, hogy próbáljon meg elszakadni, míg ő a Scharnhorsttal az ellenség felé fordul és megpróbál torpedótámadást intézni ellenük. A gőzgépeket és a kazánokat ért károk miatt a Gneisenau sebessége ekkora már 16 csomóra csökkent, de még ezután is folytatta a harcot. Nem sokkal ezt követően a parancsnoki hídját érte egy találat. 16:15-kor két újabb találat érte, melyek közül az első úgy haladt át a hajón, hogy nem robbant fel. A másik lövedék a fő kötözőhelyiségbe csapódott és az ott lévő sebesültek nagy részével végzett. 16:17-kor a Scharnhorst bal oldalára dőlve felborult. Habár a két csatacirkáló mellett ekkorra már a Carnarvon is a közelbe ért és bekapcsolódott a harcba, a három brit hajó egyike se próbált a hajótöröttek segítségére sietni. A hivatalos brit történetírás szerint ennek oka az volt, hogy „olyannyira lekötötte őket a Gneisenau elleni küzdelem”. A távolság a Gneisenau és üldözői között 8500 8500 méterre csökkent, de a német hajó épen maradt lövegeinek tüze így is kitérésre kényszerítette a briteket, így a távolság 13 500 méterre növekedett ismét.[37]

Az Inflexible a Gneisenau hajótörötteinek mentése közben

A csata e végső fázisában a Gneisenau kifogyott a lőszerből és a végén már a kiképzési célokra alkalmazott tömör acéllövedékeit lőtte el. Ezek közül az egyik eltalálta még az Invincible-t és pont Sturdee tengernagy kabinját roncsolta szét. Három további találat érte a Gneisenaut 17:15 körül, ezek közül kettő a víz alatt a jobb oldalon, egy pedig a jobb oldali kazamatát. Az első két találat súlyos vízbetörést okozott, de a harmadiknak már nem okozott jelentős további károkat, miután egy korábbi találat következtében a kazamata ágyúkezelői már mind meghaltak és a helyiség lángokban állt. Számos újabb találat érte még és 17:30-ra a Gneisnau égő roncshalmazzá változott. A jobb oldalára erősen megdőlt és füst gomolygott elő a sebességét lassan teljesen elveszítő hajótestből. Miután a hajó harcképtelenné vált, 17:35-kor Maerker utasítást adott a legénységnek a hajó elsüllyesztéséhez szükséges robbanótöltetek elhelyezésére és a fedélzeten való gyülekezésre. Maerker parancsai ellenére az elülső torony leadott még egy lövést, mire válaszul az Inflexible is leadott egy lövést. A lövedék az elülső kötözőhelybe csapódott és sok sebesülttel végzett. 17:42-kor a robbanótöltetek felrobbantak és az elülső torpedóvető csőből kilőttek egy torpedót és nyitva hagyták a nyílását, hogy ezzel is meggyorsítsák a hajó süllyedését.[38][39]

A hajó ezután lassan átfordult és elsüllyedt. A fedélzetről még a legénység mintegy 200 épségben maradt tagja került a vízbe, de sokuk a hideg vízben hamar kihűlt és életét veszítette még mielőtt kimenthették volna.[40] A legénységének 598 tagja veszítette életét, 187 főt pedig a brit hajók mentőcsónakjainak sikerült kimenteniük, köztük Hans Pochhammer korvettkapitányt, a hajó elsőtisztjét, aki az elsüllyesztett hajók kimentett túlélőinek rangidős tisztje volt.[41]

A Leipzig és a Nürnberg a csatában szintén elsüllyedt, egyedül csak a Dresden tudott elmenekülni a hadihajók közül és Dél-Amerika félreeső öbleiben rejtőzve még hónapokig potenciális veszélyt jelentett az antant hajóforgalmára a térségben. A csatában a mintegy 2200 német tengerész veszítette életét, köztük Spee tengernagy és két fia is.[30]

A Gneisenau tüzérségének teljesítménye a Falklandi csatában

A csatában a Gneisenau az összes lőszerét ellőtte, amit az ágyúkhoz tudtak juttatni. Több ágyúnál ez a lőszerraktárak elárasztása vagy a felvonók sérülése miatt nem sikerült. Az összecsapás nagy részében az Inflexible-t lőtte, melyet összesen csak három találat ért. A Gneisenautól szokatlanul alacsony találati arány azzal magyarázható, hogy a csatacirkálót szinte mindvégig eltakarta a saját kéményfüstje és ezen felül még az előtte haladó Invincible is. Ezek a körülmények az Inflexible tüzérségét is erősen akadályozták, de ennek ellenére Sturdee nem engedélyezte számára kedvezőbb taktikai pozíció felvételét. Az Invincible-t is tartotta tűz alatt és az azt ért 22-25 találat közül elképzelhetően néhányat (legalább egyet) a Gneisenau ért el rajta. A német megfigyelések egy a Carnarvonon észlelni vélt találatról is beszámoltak, de az a hajó valójában sértetlen maradt.

A hajó parancsnokai[szerkesztés]

1908. március 6. – 1908. szeptember 30. Franz Hipper sorhajókapitány
1908. október 1. – 1910. szeptember 14. Konrad Trummler sorhajókapitány
1910. szeptember 15. – 1912. június 3. Ludolf von Uslar sorhajókapitány
1912. június – 1914. június Franz Brüninghaus sorhajókapitány
1914. június – 1914. december 8. G. Julius Maerker sorhajókapitány

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. A hajónév előtt álló három betű (SMS, [S. M. S.]) a német Seiner Majestät Schiff rövidítése. Jelentése: Őfelsége Hajója.
  2. A megjelölésben az SK a német Schnelladekanone rövidítése, ami arra utal, hogy a löveg gyorstüzelésre képes, míg az L/40 a löveg kaliberhosszúságát adja meg. Ez esetben azt jelenti, hogy a löveg hossza 40-szer olyan hosszú, mint az űrmérete.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Gröner, 52. o.
  2. a b c Hildebrand, Röhr & Steinmetz Vol. 3, 211–212. o.
  3. Hildebrand, Röhr & Steinmetz Vol. 2, 238. o.
  4. a b Hildebrand, Röhr & Steinmetz Vol. 3, 212. o.
  5. Hildebrand, Röhr & Steinmetz Vol. 7, 108–109. o.
  6. a b Hildebrand, Röhr & Steinmetz Vol. 3, 211–213. o.
  7. Hildebrand, Röhr & Steinmetz Vol. 7, 109–110. o.
  8. Hildebrand, Röhr & Steinmetz Vol. 3, 211. o.
  9. Hough, 11–12. o.
  10. Hough, 17–18. o.
  11. a b c Staff, 29. o.
  12. Halpern, 71. o.
  13. Hough, 1–2. o.
  14. Hough, 5. o.
  15. Hough, 23, 33. o.
  16. Staff, 30. o.
  17. Hawkins, 34. o.
  18. a b Halpern, 92. o.
  19. Staff, 30–31. o.
  20. Halpern, 92–93. o.
  21. Staff, 33. o.
  22. Staff, 33–35. o.
  23. Die Seeschlacht von Coronel (Bundesarchiv kiállítás)
  24. Strachan, 41. o.
  25. a b c Strachan, 47. o.
  26. Staff, 61–62. o.
  27. Staff, 62. o.
  28. Bennett, 115. o.
  29. Staff, 63. o.
  30. a b Herwig, 158. o.
  31. Bennett, 117. o.
  32. Staff, 66. o.
  33. Pochhammer, 212. o.
  34. Staff, 66–67. o.
  35. Bennett, 118. o.
  36. Staff, 68–69. o.
  37. Staff, 69–71. o.
  38. Bennett, 119–120. o.
  39. Staff, 71. o.
  40. Bennett, 120. o.
  41. Hildebrand, Röhr & Steinmetz Vol. 3, 213. o.

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a SMS Gneisenau című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a SMS Gneisenau című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Irodalom[szerkesztés]

A német nyelvű Wikipédia további forrásai

  • Baldwin, Hanson W.. World War I: An Outline History. New York: Harper and Row (1962) 
  • Bennett, Geoffrey. Die Seeschlachten von Coronel und Falkland. München: Wilhelm Heyne Verlag (1980). ISBN 3-453-01141-4 
  • Gröner, Erich. Die deutschen Kriegsschiffe 1815–1945 Band 1: Panzerschiffe, Linienschiffe, Schlachtschiffe, Flugzeugträger, Kreuzer, Kanonenboote. München: Bernard & Graefe (1982). ISBN 3-7637-4800-8 
  • Hans H. Hildebrand/Albert Röhr/Hans-Otto Steinmetz: Die deutschen Kriegsschiffe: Biographien – ein Spiegel der Marinegeschichte von 1815 bis zur Gegenwart, Koehlers Verlagsgesellschaft, Herford

Az angol nyelvű Wikipédia forrásai

  • Bennett, Geoffrey. Naval Battles of the First World War. London: Pen & Sword Military Classics (2005). ISBN 978-1-84415-300-8 
  • Dodson, Aidan. The Kaiser's Battlefleet: German Capital Ships 1871–1918. Barnsley: Seaforth Publishing (2016). ISBN 978-1-84832-229-5 
  • Gröner, Erich. German Warships: 1815–1945. Annapolis: Naval Institute Press (1990). ISBN 978-0-87021-790-6 
  • Halpern, Paul G.. A Naval History of World War I. Annapolis: Naval Institute Press (1995). ISBN 978-1-55750-352-7 
  • Hawkins, Nigel. Starvation Blockade: The Naval Blockades of WWI. Annapolis: Naval Institute Press (2002). ISBN 978-0-85052-908-1 
  • Herwig, Holger. "Luxury" Fleet: The Imperial German Navy 1888–1918. Amherst: Humanity Books [1980] (1998). ISBN 978-1-57392-286-9 
  • Die Deutschen Kriegsschiffe (Band 2) (Német nyelven). Ratingen: Mundus Verlag (1993). ISBN 978-3-7822-0210-7 
  • Die Deutschen Kriegsschiffe (Band 3) (Német nyelven). Ratingen: Mundus Verlag (1993). ISBN 3-7822-0211-2 
  • Die Deutschen Kriegsschiffe (Band 7) (Német nyelven). Ratingen: Mundus Verlag (1993). OCLC 310653560 
  • Hough, Richard. Falklands 1914: The Pursuit of Admiral Von Spee. Periscope Publishing (1980). ISBN 978-1-904381-12-9 
  • Staff, Gary. Battle on the Seven Seas: German Cruiser Battles, 1914–1918. Barnsley: Pen & Sword Maritime (2011). ISBN 978-1-84884-182-6 
  • Strachan, Hew. The First World War: Volume 1: To Arms. Oxford: Oxford University Press (2001). ISBN 978-0-19-926191-8 

Lásd még[szerkesztés]