Sóstói természetvédelmi terület

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A székesfehérvári Homokbánya, Sóstó Természetvédelmi Terület a Székesfehérvári Önkormányzat tulajdonában van. Természetvédelmi kezelője a Duna-Ipoly Nemzeti park Igazgatóság (Mezőföld Tájegység). A területnek jelenleg egy természetőre van. A Sóstó minden nap szabadon látogatható.

Földrajzi elhelyezkedés[szerkesztés]

Sóstó természet-földrajzilag három eltérő jellegű táj határán fekszik. A terület nyugati oldalát a mocsaras Sárrét, délit az Észak-Mezőföld homokos, löszös tájai, északról Székesfehérvár város, illetve távolabb a Zámolyi medence határolja. A tó környezetének tengerszint feletti magassága 105-120 mBf.

Kócsag torony

Történeti leírás[szerkesztés]

A Sóstó területének legkorábbi említése 1473-ból, Istvánffytól ered. A Székesfehérvár melletti két legnagyobb mocsár a Sóstó és az Ingovány volt abban az időben. A Sóstó a Sárvíz mocsaraként alakult ki. Nevét a vízéről kapta, mert sós volt annak ellenére, hogy a Sárvíz édes vize duzzasztotta. Dr. Brigelius Máté városi fizikus hatósági megbízásra 1713-ban vizsgálta a Sóstó vizét és a vizsgálat eredményeként megállapította, hogy a Sóstó alkálisót tartalmaz.
Székesfehérvár életét, fejlődését meghatározta, hogy a mai belvárost még csak a hódoltság utáni időkben is nagy kiterjedésű, átjárhatatlan mély vizek, mocsarak (Sóstó, Ingovány) vették körül. A mocsaras területek sok járványos betegségelterjedéséhez nyújtottak táptalajt. A közegészségügyi szempontból veszélyes mocsarak rendezését, lecsapolását már 1731-ben tervezték, de a kiszárítás csak a XIX. század második felében valósult meg. Schmeltz Lipót (Schmölcz Leopold) a saját vagyonából áldozva közcélú fásításokat finanszírozott a Sóstó környezetében. A fásítás segített a futóhomok megkötésében és a városi köztér alakításában. Sóstó környéke, mint fásított közterület szolgálta a városlakókat, tehát már akkor jelentős volt a szerepe a városlakók rekreálódásában, szabadtéri szórakoztatásában, kikapcsolódásában.
A reformkorhoz kötődő újító kezdeményezésként Székesfehérváron 1839-ben alakult meg a városszépítő állandó bizottság. Működésük kezdeti időszakában a legtöbb energiát a Sóstó szépítésére fordították. Az alakulás évében a Sóstói szigetet fásították, a következő évben vendéglőt létesítettek. A rendezvények bevételét a Sóstó gondozására fordították.
1848-ban a szépítés ügye a városi közigazgatás részévé vált, hatósági feladatokat és jogkört kapott. A városépítészeten túl a falültetés, a Sóstó gondozása volt a legfontosabb feladat. A közgyűlés biztosította a fejlesztéshez szükséges összegeket.Az 1850-60 között felvételezett II. katonai felmérés térképén a déli területrészek legeltetéses, illetve katonai hasznosítása olvasható le. A Sóstó területén természetes állapotú száraz és üde gyepeket találunk. A táj és környezetének állapota már nem természetes, jellege agrártájjá alakult. Az 1858-ban Udvardy Vince leírása mulatókertnek, legkellemesebb sétahelynek jellemezte a nádas parttal szegélyezett Sóstó környékét.
Egy 1932-es rendezési tervben a Tavat három részre, vízi sport, halászat s strand számára alkalmas területekre osztották. A terv a tó vizének pótlására két mélyfúrású kút létesítését is tartalmazta. A II. világháború után a tó fürdőként való hasznosítása a part nádasodása, valamint a szennyvízzel történő időszakos keveredés miatt megszűnt. A város iparosodásával a Sóstó a II. világháború után, főleg az 1970-80-as években fokozatosan pusztult. A karbantartás hiánya, a szennyvíz közvetlen bevezetése miatti iszaplerakódás, a nem megfelelően gondozott nádas elpusztult szerves részeinek leülepedése, a záporok és a hóolvadások következtében történt bemosódások eredményeként gyorsult a tó feliszaposodása.
A szippantott szennyvíz beeresztése mintegy 10 éven keresztül történt. Az ez idő alatt beszállított szennyvíz becsült mennyisége évente mintegy 600-650 m3 volt. A város csatornázásának fejlesztésével a 90-es évektől kezdődően fokozatosan csökkent a Sóstóba bevezetett szennyvíz mennyisége. A Városi szennyvíztisztító Telep korszerűsítése, illetve bővítése után Székesfehérvár város 2000. március 27-én megszüntette a mechanikailag tisztított szennyvíz Sóstóba történő bevezetését.
A Sóstó történetében a szép emlékű évszázadok után az 1980-90-es években rohamos degradáció jött létre. A felhagyott homokbánya hosszú idők óta többé-kevésbé zavartalan területén természeti értékekben gazdag élőhelyek alakultak ki. A természeti értékek megőrzésének érdekében védetté nyilvánított területrészek szegélye, kisebb foltokban továbbra is szolgálhatják a városi lakosság pihenését, természet közeli rekreációs igényeit. A Sóstó természetvédelme, a lakosság fogadására alkalmas fogadóterületek, a közparkként látogatható területtel megtartása, kialakítása, gondozása anyagi áldozatokat igényel. A tó régi haszonvételi lehetőségei közül a vadászat, a horgászat, a halászat ma már nem élvezhetők, ezért ebből bevételek sem képezhetők a Sóstó jelenkori szépítése számára.

Tanösvény létrejöttének munkálatai[szerkesztés]

Lődomb

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Fejér Megyei Csoportjának tagjai 1986-ban kezdték el a Sóstó és Homokbánya botanikai és ornitológiai feltárását. Ennek eredményeként 1990 novemberében országos védettséget kapott a homokbánya "botanikai eldorádója", a lődombok gyurgyalag és partifecske kolóniája, és a vízmű erdő kék vércse telepe.

Az 1991-93-as évek során több tonna szeméttől mentesítették a Homokbánya kubikgödreit a Gaja Környezetvédő Egyesület által szervezett szemét- és hulladékgyűjtő táborok. 1993-ban az orchideák védelmére épült az első bürü a nagy kubikgödörben, de a híd faanyagát felügyelet híján elhordták. 1996-ban a Zöld Kerekasztal Társaság (ZKT) és a Herosz Fejér Megyei Szervezete segítségével létrejött az első botanikai tanösvény. Ezen első információs táblát a Herosz, a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága és a ZKT állította 1998-ban a Székesfehérvári Homokbánya Természetvédelmi Terület bemutatására. Az ösvényt kialakító táborok diákjai három nyarat végigdolgoztak az első nyomvonal kialakításán, de a karbantartás forrás hiányában elmaradt és az ösvényeket benőtte a növényzet.

1999-ben a Zsombék Természetkutató Egyesület (TKE) elkészítette a Sóstó védetté nyilvánítási dokumentációját, amely 2003 januárjában lett helyi jelentőségű természetvédelmi terület.

2001 tavaszán átadták az első 5 km-es tanösvényszakaszt, 8 db információs táblával, 110 méter bürüvel és egy madármegfigyelő kilátóval a Sóstó északi medencéjében, 2002-ben 6 tábla és a sziget körül 150 méter bürü épült. 2003-ban 4 db tábla és 70 méter bürü készült el, valamint bővült a nyomvonal 1,3 km-rel. 2003-ban épült meg a nyitott erdei tanterem a szigeten, valamint a keleti és a nyugati bejáratot őrző "Kócsag-kapuk", melyeket a látogatók "zsiráfnak" becéznek. 2005 tavaszán került átadásra a Szárcsa úti bürü folytatásaként a "Kócsag-torony".

Jelenleg a tanösvény 7,2 km hosszú, záró 700 méteres szakasza a stadion mellett épül majd meg.

A Zöldtanya és a Madármegfigyelő[szerkesztés]

Erdei tanterem

2004 őszén állt a természet szolgálatába a "Zöldtanya" (később információs központ és tájmúzeum), az udvarán sátorozási lehetőséggel. A korabeli vályogház felújítását követően rendezvények helyszíneként is szolgál. A nyitott erdei tanteremben megpihenhetnek a látogatók, vagy természetismeret órát tarthatnak. A természetvédelmi terület megismerésében segít a terület erdésze, illetve ő felügyeli a Sóstó rendjét. A Zöldtanyától induló túra 2-3 órás kényelmes sétával megtehető.

Madármegfigyelő épült az ornitológusok és érdeklődők számára. Ennek közelében egy fedett, asztalokkal és padokkal ellátott pihenőhelyet építettek.

A területen található táblák[szerkesztés]

  • Özönnövények
  • Panoráma
  • Madárlesen
  • NaTúra kódex
  • Köszöntő
  • Gombák a Sóstón
  • Nádgazdálkodás
  • Tájtörténet
  • Köszöntő
  • Kiserdő
  • Mocsárrét
  • Belső-tó - holtfa az erdőben
  • Sztyepprét
  • Láprét
  • Lődomb
  • Székesfehérvári Homokbánya TVT
  • Sárkánykúti-dűlő
  • A tanösvény története
  • Vízi gerinctelenek
  • (Még nincs a területen)
  • (Még nincs a területen)

A területen található növények[szerkesztés]

Megtalálható a gyepes sédbúza, a réti ecsetpázsit, a fehér tippan, a réti boglárka és a fészekvirágzatú réti margitvirág. Rengeteg "kórós" növény található a nyár második felétől a mocsárréten. Itt él a szépsége miatt veszélyeztetett, védelemre érdemes sárga nőszirom, és a sötétibolya színű fekete nadálytő.

A Belső-tó körül odvas, lábonszáradt fák, facsonkok és a földön fekvő holt faanyag található. A sztyeppréten láthatjuk a sovány csenkeszt, az erőteljesen kúszó, tarackos csillagpázsitot, a fenyérfüvet és a karcsú perjét. A kétszikűek közül jellemző a hegyi len, a farkas kutyatej és a közönséges párlófű. Védett növényfaja a fekete kökörcsin.

A Homokbánya síklápjainak jellemző fajai: a szélsőséges termőhelyeken is túlélni képes nád, a termőhelyek kiszáradása miatt visszaszoruló téli sás és az ugyanezen okból gyorsan terjedő serevényfűz. A terület különleges jelentőségét az itt élő kilenc védett orchideafaj adja. Megtalálhatjuk a változatos színű agárkosbort, a mocsári kosbort, a vitézkosbort, a hússzínű ujjaskosbort, a poloskaszagú kosbort és a mocsári nőszőfüvet. A fokozottan védett pókbangó is fellelhető.

A nyílt homokpusztagyep néhány növényfaja: a csokrok díszítésére is használt fehér virágzatú, "ördögszekér terjedésű" buglyos fátyolvirág, az apró termetű tavaszi ködvirág és a védett homoki nőszirom.

Az erdőben sétálgatva számos érdekes fafajjal találkozhatunk: a csertölgy, a kocsányos csertölgy, a magyar kőris és a fekete fenyő mellett a Kínából származó csörgőfa csalogatja virágzáskor a nektárgyűjtő rovarokat. A cserjeszintet alkotó közönséges orgona, csíkos kecskerágó, sóskaborbolya, fagyal és a védett törpe mandula sok énekesmadárnak (őszapó ökörszem, tengelic, cinegék) biztosítanak búvó- és táplálkozó helyet. A keskenylevelű ezüstfa, közismertebb nevén "olajfűz" olajos terméke a vonuló vendégként hozzánk érkező fenyőrigó és az állandó feketerigó kedvelt csemegéje télvíz idején. Az ezüstfákat a területen sikertelenül próbálták kiirtani, helyette évente hívnak a területre lelkes természetkedvelőket, akik segítenek fa kinézetet adni az elbokrosodott kinézetű növényeknek.

A Sóstó jellegzetes számtalan gombafajjal rendelkezik. Tavasszal a szentgyörgygombának is nevezett, ízletes májusi peszerke található meg. Április-májusban a világos okker vagy világosbarna színű ízletes kucsmagomba. Nyár végétől látható a különleges formájú gyakori csillaggomba. A terület farontó gombafajai közé tartozik a júdásgomba, melynek termőteste emberi fülkagylóra emlékeztet. Ősszel tömegesen fordul elő a gyapjas tintagomba, melyet alkoholtartalmú italokkal együtt fogyasztani tilos, mert mérgező tüneteket okozhat.

A területen található állatok[szerkesztés]

Szárcsa fióka

A Sóstó Természetvédelmi Terület számtalan odúlakó énekes madárnak ad otthont(harkályok, cinege, csuszka, stb.). Az odvak mélyén denevérek telepedtek le és segítenek a hatalmas erdőkárokat okozó lombrágó hernyók megfékezésében.

A sztyeppréteken találkozhatunk az ájtatos manóval, a kacsafarkú szenderrel, a cigánycsukkal, a barátposzátával és a tövisszúró gébiccsel.

A lődomboknál körbetekintve biztosan láthatunk tűzlepkét. Az erdész és állandó látogatók megfigyelései szerint ritkábban térnek haza a gyurgyalagok, illetve a partifecskék száma is lecsökkent.

A Sóstó vizeiben számtalan a gerinctelen állatközösség él(mocsári nagy csiga, mocsári fialló csiga, nagy tányércsiga). A víz felszínén futkározó fekete tavi molnárpoloska és a vízi skorpió is gazdagítja jelenlétével a területet. Ezen kívül árvaszúnyogok, csípőszúnyogok és zengőlegyek lárvái láthatók.

A madártani vizsgálatok szerint legalább 70 fészkelő madárfaj él vagy fészkel a Sóstó területén. Közéjük tartozik a fokozottan védett cigányréce, és a védett nyári lúd. A nyílt vízen palafekete szárcsák, tőkés réce, csörgő réce, barátréce, valamint szürke gém látható. A fokozottan védett fajok közül a vörös gém és törpe gém, a fehér gólya, a kanalas gém, és a méltóságteljes röptű nagy kócsag. Láthatjuk még a dankasirályt, a bíbicet és a bütykös hattyút. A tó mellett sétálva megcsodálhatjuk a nádirigó és a cserregő nádiposzáta énekét.

Források[szerkesztés]