Ragasztó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A ragasztó olyan anyag, amelyet ragasztásra használnak, vagyis arra, hogy szilárd testek között tartós kötést hozzon létre anélkül, hogy az összekötött anyagok szerkezeti felépítése vagy eredeti tulajdonságai lényegesen megváltoznának. A ragasztót a leggyakrabban folyékony állapotban (például kolloid oldat vagy ömledék formájában) viszik fel a felületekre, majd az összeillesztés után megkeményedik. Alapvető fontosságú, hogy a ragasztóanyag folyékony állapotában nedvesítse a ragasztandó felületet, tapadjon rá. A ragasztás a ragasztó és a ragasztandó tárgy közötti adhézión, másrészt a ragasztó molekulái közötti kohéziós erőn alapul. A ragasztó kötése, kikeményedése során a kialakult kölcsönhatások fixálódnak, létrejön a szilárd kötés.

Ha az anyagok összekötése három dimenzióban történik (pl. rétegelt lemez), ragasztó helyett kötőanyagról beszélünk. Tágabb értelemben a kittek, tapaszok is a ragasztók körébe sorolhatók.[1]

A ragasztók csoportosítása[szerkesztés]

Fizikai úton és kémiai reakcióval kötő ragasztók[szerkesztés]

A ragasztók megszilárdulását fizikai, vagy kémiai folyamat eredményezheti.

A fizikai úton kötő ragasztók közé tartoznak a melegen ömlesztett, majd a ragasztási felületen kihűlve megszilárduló anyagok, mint a méhviasz, a bitumen, az üvegömledék-ragasztók, vagy a szintetikus ömledékragasztók. Ide sorolhatók azok a ragasztóanyagok is, melyek kötését folyékony oldószerük eltávozása eredményezi, például a kaucsukragasztók vagy a glutinenyv. A plastisolokat hidegen, pasztaszerű állapotban viszik fel a felületre, és hő hatására keményednek meg.

A kémiai reakcióval keményedő ragasztók kis molekulájú vegyületekből állnak, amik a kötés során a ragasztórétegben nagy molekulájú vegyületekké alakulnak, vagyis térhálósodás útján szilárdulnak meg. Ez a folyamat lehet polikondenzáció, poliaddíció vagy polimerizáció. Polikondenzációs ragasztók például a poliészterragasztók és a szilikonragasztók, poliaddíciós ragasztó az epoxiragasztó, polimerizációs ragasztó a fehér enyv (polivinil-acetát) illetve a pillanatragasztó.[2]

Természetes eredetű és szintetikus ragasztók[szerkesztés]

A ragasztók egy része természetes eredetű, ezek használata gyakran több évezredes múltra tekint vissza. A modern vegyipar által előállított szintetikus ragasztók a 20. század közepétől kezdték felváltani ezeket a hagyományos ragasztókat.

A természetes eredetű ragasztók készülhetnek növényi, állati vagy ásványi alapanyagból. Növényi eredetűek a cellulóz-észterek, cellulóz-éterek, a keményítőből készült csiriz, a kaucsukragasztó. Állati eredetűek az enyvek és a méhviasz. Ásványi eredetűek a bitumen, az üveg, a kerámiaragasztó.

A szintetikus ragasztók fő típusai a fenoplasztok, az aminoplasztok (pl. a karbamid–formaldehid-gyanta), a poliamid ömledékragasztók, a poliuretán oldatok, az epoxigyanták (pl. a két komponensű epoxiragasztó), a poliakrilátok (pl. a cianoakrilát pillanatragasztó), a polivinil-acetát (fehér enyv vagy faenyv) stb.[3]

A ragasztás[szerkesztés]

Előnyei[szerkesztés]

  • Sokoldalúan használható, szinte minden technikailag alkalmazott anyagot köt mindenhez.
  • Nem károsítja a kötés környezetében lévő anyagot (pl. nincs átmeneti zóna, mint amilyen a hegesztéseknél van).
  • Bármilyen vastagságú, vastagságkülönbségű elemek összekötésére alkalmas.
  • A ragasztóréteg tömít, véd a korróziótól.
  • Rezgéscsillapító hatású.
  • Összeillesztés után nem szükséges a kötési felülethez hozzáférni.
  • Nem kell az anyagokat átfúrni, mint szegecselésnél, csavarozásnál.
  • Kombinálható más kötésekkel.
  • Nagy kötési felület valósítható meg.

Hátrányai[szerkesztés]

  • Időigényes, a ragasztó kötése akár 24 óráig is tarthat.
  • A felület előkészítése nagy munkát igényel.
  • Prések, fűtőelemek lehetnek szükségesek.
  • Öregedésre hajlamos, érzékeny a környezeti hatásokra, magas hőmérsékletre.
  • Fémek esetén a hegesztésnél kisebb szilárdságú.
  • A ragasztással készült termék gyártásakor, használatakor, megsemmisítésekor az egészségre, a környezetre káros anyagok szabadulhatnak fel.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Szűcs, i. m. 
  2. BME, i. m. 18, 19. o.
  3. Halmai, i. m. 

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]