Rabszolgapart

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A Rabszolgapart Nyugat-Afrikában, Togo, Benin és Nigéria nyugati részén, továbbá Ghána keleti részén húzódó tengerpart történelmi neve. A Guineai-öböl partján kb. 450 km hosszan húzódik a Volta és Niger folyók között. Elnevezése a gyarmatosítás idejéből ered, amikor a vidék fő "árucikkei" a rabszolgák voltak (Hasonlóan elnevezve a szomszédos Aranyparthoz - a mai Ghána tengerpartja, továbbá Elefántcsontparthoz (ma azonos nevű ország partvidéke) és a Borsparthoz - Libéria tengerpartja).

A rabszolgák szállítása

Amerika felfedezésének időszakában még a portugálok voltak az afrikai partok egyedüli európai látogatói. Bartolomeu Dias, Vasco da Gama és a többiek történelmi jelentőségű felfedező útjai egyengették a kereskedők behatolását, akik főként a partvidéken létesítettek cserekereskedelmi központokat, aranyat és fűszereket kerestek. Nemsokára a hollandok, az angolok és a franciák is megjelentek és megkezdték a gyarmatosítást. Amikor az európai vállalkozók kereskedni kezdtek a Benin Birodalommal, azt tapasztalták, hogy ott minden különösebb nehézség nélkül vásárolhatnak foglyokat. Az ottani szokás és íratlan törvények alapján rabszolgák csak azok lehettek, akiket a szomszédos népek közül ejtettek foglyul, tehát kívülállók, hitetlenek voltak. Ezt a törvényt gyakran megszegték és a benini emberkereskedők saját országuk lakosságát adták el rabszolgának. A 16. században a rabszolgák iránti szükséglet még korlátozott volt. Sem Anglia, sem Franciaország nem mutatott komolyabb érdeklődést irántuk. A nyugat-indiai szigeteken gazdálkodó legelső telepesek még a kubai piacról is beszerezhették rabszolga-szükségletüket.

A későbbi, rabszolgák iránti megnövekedett keresletnek két fő oka volt: a cukor és a dohány. Mind a cukornád, mind a dohány termesztése sok munkát igényel. A cukornádtermesztést 1640-ben vezették be Francia Nyugat Indiában. Termesztése hamarosan túlszárnyalta a dohányt és a legfontosabb profitforrássá lett.

Egyre több rabszolgát vittek az Újvilágba, főleg a Karib-térségbe és Brazíliába. A fő afrikai kikötők, ahonnan a rabszolgákat vitték: Ouidah, Lagos, Aného (Kis Popo), Grand-Popo, Agoué, Jakin, Porto-Novo és Badagri.

Sok millióra becsülik a rabszolgák számát, akiket innen elszállítottak Amerikába. Egyes becslések szerint több mint 10 millió. További több millió lehetett azon áldozatok száma, akik a szállítás során, az afrikai fogva-tartás vagy a hajóút alatt pusztultak el.[1][2] Egész népeket irtottak ki, egész vidékeket tettek lakatlanná. A rabszolgákkal való kereskedelem itt a 19. századig, kb. 1840-ig virágzott.[3]

Helyszínek[szerkesztés]

A rabszolga-kereskedelem fő központjai

A rabszolga-kereskedelem fő központjai voltak:

Forrás[szerkesztés]

  • Basil Davidson: Az újra felfedezett ősi afrika, 1965.
  1. Ronald Segal, The Black Diaspora: Five Centuries of the Black Experience Outside Africa (New York: Farrar, Straus and Giroux, 1995)
  2. Basil Davidson. The African Slave Trade
  3. Basil Davidson: Az újra felfedezett ősi afrika, 1965.

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Slavenkust című holland Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.