Public Land Survey System
A Public Land Survey System (más néven Rectangular Survey System, rövidítve PLSS) az Amerikai Egyesült Államokban az ingatlanértékesítés és telekrendezés céljából kialakított földmérési módszer, amelyet először Ohióban alkalmaztak. Az 1785-ben rendelettel létrejött módszer célja az amerikai forradalmat lezáró 1783-as párizsi egyezményt követően az USA-hoz került területek felmérése volt. Az 1787-ben elfogadott rendeletet követően az Északnyugati terület földmérési biztosát megbízták a terület feltérképezésével. A pozíció és a földügyi hivatal később a szövetségi földhivatalba olvadt.
Története[szerkesztés]
Eredete[szerkesztés]
A Thomas Jefferson által a yeoman nemzet megteremtésére[1] javasolt PLSS nem sokkal az amerikai függetlenségi háború lezárulta után jött létre, amikor nagyobb mennyiségű földterület került a szövetségi kormány fennhatósága alá. A kormány célja volt a katonák számára történő földadományozás, valamint a területek értékesítése; ehhez ezeket fel kellett mérni.
A módszer az 1785-ös földrendelettel jött létre. A függetlenség kikiáltása után a Föderációs Kongresszus jelentősen eladósodott. Mivel a szövetségi kormány nem tudott új adókat kivetni, a háborús költségek finanszírozására a nyugati területek eladásáról döntöttek. A PLSS-t többször is módosították, hatáskörét pedig a teljes országra kiterjesztették.
Létrejötte[szerkesztés]
Az eredeti gyarmatok és utódállamaik (Kentucky, Maine, Nyugat-Virginia, Tennessee és Vermont) a brit földmérési rendszert alkalmazták, amely a topográfia alapján kézzel rajzolt határvonalakat használta. Egy egyszerű és tipikus helymeghatározás így hangzik: „A Muddy-patak északi partján lévő ponttól másfél kilométerre, a Muddy- és az Indian-patakok találkozásánál északra 365 métert, majd északnyugatra a nagy álló szikláig, nyugatra a nagy tölgyfáig, délre a Muddy-patakig, majd a patak közepi kiindulási pontig”.
Új-Angliában a brit módszert használták a városhatárok kijelölésére: az oldalanként 6,5–10 kilométeres területet ábrázoló térképen minden telek és ingatlan szerepelt.
A módszernek több korlátja is van:
- A bonyolultabb alakzatok összetettebb leírást igényelnek
- A fák pusztulásával és az erózióval a leírások elavulttá válnak
- A befektető által látatlanban megvásárolt új nyugati területekhez használhatatlan volt
Az 1783-as párizsi egyezmény rögzítette az USA létét, valamint a britek is elismerték az amerikaiak területi igényeit a Nagy-tavaktól délre és a Mississippi folyótól nyugatra. A Kontinentális Kongresszus a telekkezelés szabályozására 1785-ben és 1787-ben rendeleteket fogadott el, melyek értelmében a 13 gyarmat (köztük az Északnyugati terület, Kentucky, Tennessee, Alabama és Mississippi) átengedte területeit az új államok számára. A legtöbb területet Virginia engedte át; egyes területek több államhoz is tartoztak, melyek némelyike egészen a Csendes-óceánig terjedt.
Alkalmazása[szerkesztés]
Az új módszer szerinti első földmérések Ohio Seven Ranges régiójában zajlottak; a program kezdetének a pennsylvaniai határon fekvő jelölővel állítottak emléket.
Ohiót több részterületre osztották fel, melyeknek saját meridiánja és alapvonala van. A felméréseket kezdetben minél gyorsabban el akarták végezni, így pontatlanságok előfordulhatnak. Nyugat felé haladva egyre inkább fontosabb lett a pontosság, így a rendszer egyszerűsége érdekében egy-egy észak–déli (meridián) és egy kelet–nyugati (alapvonal) határolót állapítottak meg, amely több államot is jelölhet: például a Willamette meridián mentén fekszik Oregon és Washington is. A megyehatárokat gyakran a földmérések vonalaival megegyezően jelölték ki, így középnyugaton és nyugaton sok négyzet vagy téglalap alakú megye található.
Kivételek[szerkesztés]
Az ország több területén is a PLSS-től eltérő módszert alkalmaznak. A függetlenség kikiáltásakor a tizenhárom gyarmaton az Északnyugati terület és egyes déli államok kivételével nem vették át a rendszert. A cserokik egykori területein például a szekció kifejezés a PLSS-től eltérő felosztásra utal, Maine-ben pedig a lakatlan területek esetén a rendszer egy változatát használják. Több állam is a PLSS-hez hasonló, de attól független rendszert alkalmaz.[2]
Jelentősebb kivételek:
- Kalifornia: az 1850-es állammá alakulás előtt csak a spanyol és mexikói földek határain belül végeztek felméréseket; azóta a PLSS-t a kormányzati területekhez használják
- Georgia: a fennmaradó középső és nyugati területeket rácsba rendezve mérték fel, többségüket 1819 és 1821 között, a spanyol földek USA-nak való átengedése után
- Hawaii: az annexió idején a Hawaii Királyság mértékrendszerén alapuló módszert kezdtek használni
- Louisiana: a déli államrészen a francia és spanyol, holdban megadott leírások is érvényben vannak
- Alabama: a parti régiókban elismerik a spanyol korból eredő földigényeket
- Új-Mexikó: a PLSS mellett a brit módszert is alkalmazzák; az egykori mexikói földek egy része Coloradóba nyúlik át
- Ohio: Virginia Katonai Területet a brit módszerrel, az állami északi részét pedig egy más rendszerrel mérték fel, amely a településeket 36 helyett csak 25 szekcióba bontja
- Texas: a spanyol korból származó módszer és a PLSS egy változatának hibridjét alkalmazza
- Michigan és Wisconsin: fennmaradtak a francia korból eredő, hosszan elnyúló telkek
- Idaho, Oregon, Washington és Wyoming: egyes részeiken a földadományozási törvény értelmében, a Willamette meridián kijelölése előtt telepedtek le, ezeket pontatlanul mérték fel
Végrehajtás[szerkesztés]
Gyakran használt kifejezések[szerkesztés]
- Alapvonal (baseline): Egy kiindulási pontból megállapított szélességi kör, melynek mentén a derékszögű felmérés történik
- BLM: Bureau of Land Management, az USA szövetségi földhivatala
- Eredeti földmérés (original survey): Egy területen először végzett felmérés; ha nem történt csalás, akkor az esetleges pontatlanságtól függetlenül jogilag érvényes és kötelező érvényű. Minden értékesítés esetén az eredeti felmérések eredményeit kell figyelembe venni. Többségüket a BLM elődje, a General Land Office végeztette
- Főmeridián (principal meridian): Egy kiindulási ponton keresztülfutó valódi szélességi kör, amely az alapvonallal együtt egy adott terület derékszögű felméréseinek legmagasabb szintű keretét képezi
- Földtámogatás (land grant): Általában egy korábbi kormány (brit, mexikói vagy spanyol) által adományozott telek, melynek tulajdonjogát a szövetségi kormány is elismeri
- Kataszter (cadastral): A telekhatárokat rögzíti
- Kezdőpont (initial point): Egy földmérés kezdőpontja, a főmeridián és az alapvonal csomópontja
- Köztulajdon (public domain): A szövetségi kormány tulajdonában álló földterületek (például nemzeti parkok). Egy részük egykor a tizenhárom gyarmat, indián törzsek és külföldiek tulajdonában volt
- Megjelölés (monumentation): A földmérési pontokat vagy vonalakat jelző fizikai objektum
- Oszthatatlan rész (aliquot part): Egy földterületre való tömör, hierarchikus hivatkozás, amelyben egy nagyobb terület egymást követő alrészei a hivatkozás elejéhez vannak csatolva. Például: SW1/4 NW1/4 S13, T1SR20E az 1. körzet 1. déli körzet 20. keleti tartománya 13. szelvényének északnyugati negyedének délnyugati negyedére utal (egy 40 hektáros parcella)
- Sarok (corner): Két földmérési vonal találkozása, a négyszögletes parcella egyik sarka
- Szekció (section): Körülbelül 1×1 mérföldes (1,6×1,6 kilométeres) egység; a települések földmérési térképei 36 szekcióból állnak
- Tanúpont (witness): Egy földmérés szempontjából fontos helyszínhez közel lévő objektum, például egy sarokhoz közeli határolófa
- Tartomány (range; Rng, R): Egy hivatkozott meridiántól számított kelet–nyugati távolság hat mérföldes (9,5 kilométeres) egységekben
- Telek (lot): Egy szakasz olyan alrésze, amely nem az oszthatatlan részhez tartozik. Jellemzően szabálytalan alakú, mérete pedig eltér az oszthatatlan részétől
- Település (township, Twp, T): 36 négyzetmérföldes (93 négyzetkilométeres) parcella, vagy egy hivatkozott alapvonaltól számított észak–déli távolság hat mérföldes egységekben
Tervezés[szerkesztés]
A régiók feltérképezése több lépcsőfokból áll. Első lépésként az észak–déli irányú főmeridiánt és a kelet–nyugati irányú alapvonalat határozzák meg, melyek csomópontja a kiválasztott kezdőpontban van. Ezután az évtől és a helytől függően általában 48 kilométerenként szélességi köröket határoznak meg; a felmérés alapjául szolgáló rács az így meghatározott délkörből, alapvonalból és szélességi körökből áll. A település- és körzetvonalak segítségével a területet 9,7 vagy 93 négyzetkilométeres négyszögekre osztják; a településvonalak az alapvonallal, a körzetvonalak pedig a meridiánnal párhuzamosan futnak. Végül a településeket 36 darab, egyenként 2,6 négyzetkilométeres szekciókra osztják, amelyeken belül 0,65 négyzetkilométeres negyedrészeket jelölnek ki. Az alapvonal (településvonal) és a főmeridián (körzetvonal) metszéspontja településsarkot, a szakaszvonal és bármely más vonal találkozása szakaszsarkot, a sarkok között félúton fekvő pont pedig negyedsarkot jelent. A szövetségi kormány jellemzően csak a negyedrészig végzett földmérést, az ennél kisebb egységek parcellázását magánvállalkozók végezték.
Mivel a földmérés csak két dimenzióban zajlik, a Föld pedig három dimenzióban terjed ki, időszakos pontosítások szükségesek: nem minden szekció 1×1 mérföldet tölt ki, és nem minden település áll 36 szekcióból. Az összes észak–déli vonalat a geodéziai északhoz képest határoznak meg, azonban ezek a vonalak az északi póluson futnak össze, így lehetetlen e feltétel mellett egy négyszögletes rácsot is alkotni.
A korrigálás két szinten történik. A települési alosztályok esetén a délkeleti sarokból indulnak az északnyugati felé; észak felé haladva létrehozzák a hat legkeletibb szelvényt és negyedszelvényt, majd a település keleti határával párhuzamosan egy mérföldenként haladva a folyamatot addig ismétlik, amíg a nyugati határhoz nem érnek. Ennek eredményeképp a legészakibb és legnyugatibb 11 szekció mérete eltérhet az 1×1 mérföldtől, de a többi 25 nem. A módszer figyelembe veszi a görbületet és a kezdetleges felszerelés miatti pontatlanságokat anélkül, hogy a négyszögletes jelleget túlzottan veszélyeztetné. Több település esetén a párhuzamosok az alapvonal megállapításakor alakulnak ki, így észak felé haladva nem csökken a települések szélessége (ez volt létrehozásuk elsődleges célja). A Föld görbülete két skálán létezik: településen belül, valamint több település esetén a párhuzamosokon belül.
Mindig konkrét és tömör helyleírást használnak; a szakaszok indexelése a következők szerint történik: (1) a település helyzete a kiindulási ponthoz képest; (2) a szakasz helyzete a településen belül; (3) hivatkozás a főmeridiánra. A települést, a tartományt és a szekciót T, R és S, a kardinális irányokat pedig N, S, E és W betűkkel rövidítik. Maguknak a meridiánoknak is saját rövidítése van: a „T1SR20E S13 MDM” jelentése: 1. déli település, 20. keleti körzet, 13. szekció, Diablo-hegy meridián. A jelzett helyszín az alapvonaltól délre eső első település és a főmeridiántól keletre fekvő huszadik település 13. szekciója. Mivel a település és a tartomány távolsága hat mérföld (9,7 kilométer), a „T1SR20E” a helyszínt az alapvonaltól délre nulla és hat mérföld, a főmeridiántól keletre pedig 183–193 kilométer távolságra jelöli. A szekciók településen belüli számozását ismerve a 13. szekció a Diablo-hegy kezdőpontjától 3–4,5 kilométerre délre és 192–193 kilométerre keletre fekvő 1×1 mérföldes négyzetet foglalja el. A településeken belüli szekciószámozás a Busztrofedon-mintázat szerint történik, amelyben a sorok az északkeleti első szekciótól kezdve a délkeleti harminchatodik szekcióig ellentétes irányban vannak számozva. A mintázat biztosítja, hogy a településen belül számszerűen egymást követő szekciók fizikailag szomszédosak legyenek.
Mérés[szerkesztés]
A távolságokat az Edmund Gunter által megfogalmazottak szerint láncban mérik: a lánc száz darab 201 milliméteres láncszemből áll. Egy földmérési mérföld nyolc láncból áll (ez a hagyományos mérföldtől néhány milliméterrel eltér). A lánc két végén egy-egy személy állt; egyikük „iránytűsként” a láncok csatlakozását felügyelte. Az erdős területeken a gyors haladás és a pontosság érdekében kiemelkedően fontos volt a helyes irány követése, mivel a láncot csak a fák kikerülésével vagy újramérésével lehetett kiegyenesíteni. Szükséges volt a lánc vízszintben tartása is, mivel a távolságnál nem a lejtést vették figyelembe; meredek terepen ez a lánc megrövidítését vagy megemelését jelentette. Ha a láncos mérés nem volt lehetséges (például vizeken), a távolságokat háromszögeléssel számították ki.
Megjelölés[szerkesztés]
A felmért pontokat és vonalakat állandó jellegű, jogilag kötelező érvényű objektumokkal jelölik, amelyek a felmérések csúcspontját jelölik. Ezek lehetnek sarokszobrok vagy a közelben fekvő tanúpontok, amelyek az eredeti jelölő megsemmisülése esetén segíthetnek a határok beazonosításában. Ha a telepesek veszélyben érezték birtokjogukat, a sarokszobrokat megsemmisítették; ez a cselekmény ma is bűncselekménynek minősül.
A sarokpontok jelölésére vonatkozó szabályok többször is változtak. A 19. században a jelölésre sziklákat, faoszlopokat vagy ezek kombinációját használták, de a fák is jelölőnek minősülhettek, ha pontosan a sarkon nőttek. A huszadik században megkövetelték az acél használatát. Tanúpontok lehetnek a fák, sziklák és árkok, melyek pontos helyét a földmérési jegyzőkönyvben is rögzítik. Mivel a fák saroktól való távolságát, átmérőjét és taxonját fel kellett jegyezni, ezeket gyakran határfáknak nevezték.
A határfákon kettő jelölést kellett elhelyezni: egyet szemmagasságban, egyet pedig a fa illegális kivágásának esetére a talajhoz közel. A földmérőknek a település, a körzet és a szekció adatait négy fára kellett feljegyezniük, ha ezek belátható távolságban feküdtek (ezt kezdetben nem szabályozták, de később három lánc, azaz hatvan méter távolságban maximálták). A fák nemcsak a földmérők, hanem az emberi tevékenység hatásait vizsgáló ökológusok számára is fontosak; a földmérések során gyűjtött adatok információt adnak az erdők egykori összetételéről, és ezen adatokat sűrűn felhasználják.
A földmérési vonalak mentén általában csak a határolófák megjelölésére volt szükség; a cél az volt, hogy segítsék a felmért vonal visszakövetését, valamint a fa rögzített adatainak visszaellenőrzését.
Adatrögzítés[szerkesztés]
A földmérők által rögzített adatok köre, valamint a földmérőknek az előírásoknak való megfelelősége is változott az idők során.[3] Az alábbi követelményeket a 19. században jegyezték le:
- A vonalvezetések pontos hossza, az eltérések mértéke és oka
- A határfák taxonja és átmérője, valamint a sarokpontoktól mért távolsága
- A jelölők anyaga és fajtája, valamint a középponttól való távolság
- A vonalt keresztező fák neve, taxonja és távolsága
- Az a távolság, ahol a vonal metszi, majd elhagyja a birtokokat
- A vonal által keresztezett vizek, a metszéspontok vonal menti távolsága és szélessége; hajózható folyók esetén a szélességet a kanyarulatokban kell meghatározni
- A földfelszín, akár sík, akár dombos
- Első-, másod- vagy harmadrendű talaj
- A fák és az aljnövényzet fajai az elterjedés sorrendjében
- A fenékföldeket szárazként vagy nedvesként kell leírni, árvízveszély esetén pedig meg kell adni a mélységet
- A vízforrások (akár édes, akár sós) és a belőlük eredő patakok folyásiránya
- Tavak és medencék a vízmélység és vízminőség megadásával
- Városok, falvak, indián települések, sátrak és egyéb lakott helyszínek; gyárak, gyárvárosok, malmok
- Szénrétegek, tőzegmezők, ércek, sós források minőségük szerint; minden megbízható információ feltüntetendő függetlenül attól, hogy az objektum a rácsvonalon fekszik-e
- Utak és ösvények; irányok, honnan-hová
- Zuhatagok, vízesések
- Szakadékok, víznyelők, barlangok, kőbányák
- Leletek, fosszíliák, szerves maradványok, ősi műalkotások
A változásokat a módosítás helyszínén a lehető legpontosabban meg kell határozni.
Az alábbi táblázat a PLSS-ben alkalmazott átváltásokat mutatja:
| Kiterjedés | Terület | Megjegyzések | ||||
|---|---|---|---|---|---|---|
| mi | mi2 | acre | m2 | km2 | ||
| Négyszög | 24×24 | 576 | 368 640 | 1490 | Általában 16 település | |
| Település | 6×6 | 36 | 23 040 | 93,2 | Általában 36 szekció | |
| Szekció | 1×1 | 1 | 640 | 2,59 | ||
| Félszekció | 1×1⁄2 | 1⁄2 | 320 | 1 290 000 | 1,29 | |
| Negyedszekció | 1⁄2×1⁄2 | 1⁄4 | 160 | 647 000 | ||
| Fél-negyedszekció | 1⁄2×1⁄4 | 1⁄8 | 80 | 324 000 | ||
| Negyed-negyedszekció | 1⁄4×1⁄4 | 1⁄16 | 40 | 162 000 | ||
Meridiánok listája[szerkesztés]
Az alábbi táblázat a szövetségi földhivatal 1873-as útmutatóján alapul.
Társadalmi hatás[szerkesztés]
Vasút[szerkesztés]
Az 1862-es Pacific Railroad Act keretében több millió hektár földet biztosítottak vasútépítés céljára.
Minden másfél kilométer lefektetett vasúti pálya után a sínek minden oldalán 26 négyzetkilométer területet adtak (a mérést a PLSS-sel végezték), és másfél kilométer vasúti pálya egy szekciónak számított. A vonal mentén 120 méterenként minden oldalon másfél kilométeres szekciókból álló, tizenhat kilométer hosszú szakaszokat osztottak ki. A földeket váltakozó sorrendben adták ki: a páratlan szekciókat a vasúttársaságok kapták, a párosak pedig a kormány tulajdonában maradtak, így sakktáblás mintázat alakult ki. A Stephen A. Douglas szenátor által Jefferson Davis szenátor támogatásával kidolgozott felosztás célja az volt, hogy mind a kormány, mind a vasút földjeinek értékét növelje.[4]
Oktatás[szerkesztés]
Az 1785-ös földtörvény értelmében a települések tizenhatodik szekcióját (a nyugati államokban később a harminchatodikat is)[5] iskolaépítésre különítették el. Az egyes államok és megyék a szabályt vagy figyelmen kívül hagyták, vagy sajátosan értelmezték, de az általános cél az lett volna, hogy az iskolák központi helyen legyenek és bevételt termelhessenek (erre példa az ohiói College Township).
Csalások[szerkesztés]
A felmért földek távoli elhelyezkedése miatt gyakoriak voltak a téves felmérések és csalások; a leghírhedtebb és legköltségesebb a kaliforniai Benson-szindikátusé volt.[6]
Átállás a metrikus rendszerre[szerkesztés]
Az átállással kapcsolatos vitákban a PLSS-nek kulcsszerepe van; a módszer alapmértéke a Gunter-lánc. Az azonos mértékegységeken használó Kanadában az átállás problémamentesen lezajlott.
A philadelphiai Franklin Intézet szerint „… az Egyesült Államokban minden földterületet hektárban, lábban és hüvelyben mértek fel, és az országra jellemző nyilvántartási rendszer szerint a tulajdonjogokkal együtt nyilvánosan fel vannak jegyezve”. Az ingatlanhatárok újradefiniálása jogi problémákat, valamint a tulajdonosok között zavart okozhat. A mértékeket számos helyi telekrendezési szabályzat lábban és négyzetlábban rögzíti, és ezek átváltása különböző tényezők (például kerekítések) miatt nehezen oldható meg.
Várostervezés[szerkesztés]
Mivel a közutakat általában a szekciók határai mentén építették ki, a növekvő városok úthálózata rácsszerűen alakult ki. Ezek a szekcióvonalasnak nevezett utak elsődleges célja a gépjármű-forgalom kiszolgálása, így nem motorizált közlekedésre korlátozottan alkalmasak. A második világháborút követően a kereskedelmi fejlesztések a főutakra és azok csomópontjaira fókuszáltak, a korábbi négyzetmérföldes felosztás szerinti szekciókban lakóházak, iskolák, templomok és parkok létesültek (erre példa Detroit úthálózata).
A nagyvárosi régiókban a főbb útvonalak gyakran félmérföldnyire fekszenek egymástól; ez a városi-elővárosi struktúra az euklideszi övezetek hasonlóan szigorú kialakításához hasonlít (a névadó az ohiói Euclid kistelepülés; 1926-ban az Ambler Realty vállalattal szembeni perben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a településeknek joga van a parcellák felhasználási módját szabályozni). Az euklideszi körzethatárok kialakításakor gyakran a főbb útvonalak elhelyezkedését veszik figyelembe.
Az Appalache-hegységtől nyugatra az úthálózatok gyakran a PLSS rácsszerkezetét veszik alapul, így nagyon hosszú egyenes szakaszok és derékszögű útkereszteződések alakulhatnak ki.[7]
Tömegkultúra[szerkesztés]
A földrendszer az amerikai történelem és kultúra fontos része, innen ered a filmekben is hallható „negyven hektár és egy öszvér” kifejezés (ez az amerikai polgárháborút követően ígért kárpótlás volt). Az „alsó 40” a negyedszekció legalacsonyabban fekvő (azaz a víz folyásirányába eső) rész.
Az amerikai nyugati kultúra egyik alapköve, az otthonteremtés a PLSS-től függött. 1862-ben a Lincoln-kormány alatt a telepesek 0,65 km2, azaz egy negyedszekciónyi földet kaptak, amelyet később 2,6 km2-re, azaz egy teljes szekcióra emeltek. Ez jó alkalom volt a szárazabb, kietlenebb földek felülvizsgálatára, amelyek inkább voltak alkalmasak állattartásra, mintsem növénytermesztésre.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ The Public Land Survey System (PLSS) (angol nyelven). Nationalatlas.gov. [2012. június 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. november 6.)
- ↑ William Whyte: Our American Land: 1987 Yearbook of Agriculture. (angolul) 1987. 46–47. o. Hozzáférés: 2022. november 6.
- ↑ J. B. Johnson – Leonard S. Smith: The Theory And Practice of Surveying. (angolul) 17. kiadás. New York: Wiley & Sons. 1913. Hozzáférés: 2022. november 6. OCLC 221005352
- ↑ Julian E. Zelizer: The American Congress: The building of democracy. (angolul) Boston (Massachusetts): Houghton Mifflin. 2004. 287–288. o. ISBN 9780618179060 Hozzáférés: 2022. november 6.
- ↑ State Land Department Historical Overview (angol nyelven). Arizona State Land Department. [2012. június 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. november 6.)
- ↑ Bailey Millard: The West Coast Land Grafters. (angolul) Everybody’s Magazine, XII. évf. 5. sz. (1905. május) Hozzáférés: 2022. november 6.
- ↑ Elizabeth MacDonald – Rebecca Sanders – Paul Supawanich: The Effects on Transportation Corridors’ Roadside Design Features on User Behavior and Safety, and their Contributions to Health, Environmental Quality, and Community Economic Vitality: A Literature Review (angol nyelven). Kaliforniai Egyetem (Berkeley), 2008. november 25. [2012. március 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. november 6.)
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Public Land Survey System című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források[szerkesztés]
- Andro Linklater: Measuring America: How an untamed wilderness shaped the United States and fulfilled the promise of democracy. (angolul) New York: Walker & Co. 2002. ISBN 0-8027-1396-3 Hozzáférés: 2022. november 6.
- Andro Linklater: Measuring America: How the United States was shaped by the greatest land sale in history. (angolul) New York: Plume. 2003. ISBN 0-452-28459-7 Hozzáférés: 2022. november 6.
- Curt Meine: Correction Lines: Essays on Land, Leopold, and Conservation. (angolul) Washington (főváros): Island Press. 2004. ISBN 9781559637329
- William Pattison: Beginnings of the American Land Survey System, 1784–1800. (angolul) Chicago: Chicagói Egyetem. 1957.
- Norman W. J. Thrower: Original Survey and Land Subdivision: A Comparative Study of the Form and Effect of Contrasting Cadastral Surveys. (angolul) Chicago: Rand McNally for the Association of American Geographers. 1966. OCLC 953203
- Payson J. Treat: The National Land System, 1785–1820. (angolul) New York: E. B. Treat. 2003. ISBN 1-57588-797-5
Irodalom[szerkesztés]
- Manual of Surveying Instructions For the Survey of the Public Lands of the United States 2009 (angol nyelven). Bureau of Land Management. (Hozzáférés: 2022. november 5.)
- Manual of Surveying Instructions, 1973 (angol nyelven). Bureau of Land Management. [2007. június 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. november 5.)
- Tools (angol nyelven). Bureau of Land Management. [2008. október 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. november 5.)
További információk[szerkesztés]
- A szövetségi földhivatal honlapja (angolul)
- A United States Geological Survey honlapja (angolul)
- A National Geodetic Survey honlapja (angolul)
- Nemzeti Földinformációs Rendszer (NILS) (angolul)
- NILS GeoCommunicator (angolul)