Protoeszperantó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Protoeszperantó
Pra-Esperanto
Alkotó Lazar Markovics Zamenhof (Lazaro Ludoviko Zamenhof)
Beszélők száma0 fő
Nyelvcsaládmesterséges nyelv
   nemzetközi segédnyelvek
    Eszperantó nyelv
Írásrendszer latin írás
Forrásai indoeurópai nyelvek
Gondozza Akademio de Esperanto, Eszperantó Akadémia (weboldala)
Nyelvkódok
ISO 639-1eo
ISO 639-2epo
ISO 639-3epo

A protoeszperantó (eszperantóul Pra-Esperanto) az eszperantó nyelvnek L. L. Zamenhof Unua Libro című könyve 1887-es megjelenését megelőző fejlődési fázisainak elnevezése.

Az 1878-as Lingwe uniwersala[szerkesztés]

Zamenhofban már gyermekként felmerült egy nemzetközi segédnyelv megalkotásának ötlete, hogy a különböző anyanyelvű emberek könnyebben kommunikálhassanak egymással. Eredetileg a latin vagy ógörög nyelv egy egyszerűsített változatát akarta feleleveníteni, de később arra a következtetésre jutott, hogy jobb lenne egy új nyelvet alkotni erre a célra. Tizenéves korában sokat dolgozott a nyelv megalkotásán, és 1878. december 17-én, születésnapján (és körülbelül egy évvel a volapük nyelv első publikációja előtt) pár barátjával, akiknek tetszett az ötlet, megünnepelte a nyelv születését is. Ezt a nyelvet Lingwe Uniwersalának, azaz világnyelvnek hívta.

A w betű a v-t jelenti, és a ĉ, ĝ, ĥ, ĵ, ŝ, ŭ betűket leszámítva a későbbi eszperantó minden betűje megjelenik ebben a nyelvben. A jelen időt az -á, a felszólító módot az -ó, a főnévi igenevet az -are jelölte. Úgy tűnik, Zamenhof nem különböztette meg az éles és tompa ékezeteket.[1] A főnevek végződése egyes számban -e, többesben -es, az egyes számú névelő a la, a többes a las. Úgy tűnik, a tárgyesetet nem ismerte a nyelv, a hangsúly pedig ugyanolyan volt, mint a modern eszperantóban, az esetleges eltérést jelezték, pl. és -ó.

A nyelv lingwe uniwersala fázisából csak egy négysoros szöveg maradt fenn, egy dalban, melyet Zamenhof írt:

    Malamikete de las nacjes,      Nemzetek ellenségeskedése,
    Kadó, kadó, jam temp' está; Bukj el, bukj el, épp ideje;
    La tot' homoze in familje Az egész emberiségnek egy családban
    Konunigare so debá. Kell egyesülnie.

Mai eszperantó nyelven ez a szöveg így szól:

Malamikeco de la nacioj,
Falu, falu, jam temp' estas;
La tuta homaro en familion
Unuiĝi [= kununuigi sin] devas.

A jam temp' está, egy mai eszperantó kifejezés erre a dalra utal.

Az 1881-es Lingvo universala[szerkesztés]

Zamenhof egyetemista korában átadta műveit apjának, Mordechainak megőrzésre, míg befejezi orvosi tanulmányait. Apja nem értette meg fia elképzeléseit, és lehetséges, hogy félt a cári rendőrségtől, ezért elégette a művet. Zamenhof ezt csak akkor tudta meg, amikor hazatért az egyetemről, és egyből újrakezdte a projektet. A nyelv második fázisára példa sez a levélrészlet 1881-ből:

Ma plej kara [ami] miko, kvan ma plekulpa plumo faktidźas tiranno pu to. Mo poté de cen taj brivoj kluri, ke sciigoj de [tuc fuc] fu-ći specco debé[j] blessi tal fradral kordol; mo vel vidé tol jam ...

Modern: Mia plej kara amiko, neniam mia senkulpa plumo fariĝus tirano por vi. Mi povas de cent viaj leteroj konkludi, kiel sciigoj de tiu-ĉi speco devas vundi vian fratan koron; mi kvazaŭ vidas vin jam ...

(Legdrágább barátom, mikor válna ártatlan tollam a zsarnokoddá? Száz leveledből levonhatom a következtetést, hogy az efféle kijelentések sérthetik testvéri szívedet, már látlak is így…)

Mostanra a w betűt a [v] hang jelölésére felváltotta a v, a személyt és számot jelző verbális inflexiók eltűntek, a többes számot alanyesetben az -oj jelölte az -es helyett (melléknévnél az -a, főnévi igenévként az -e), és a főnévi esetragok száma a jelenlegi kettőre csökkent (bár a birtokos -es napjainkban is tovább él a korrelatív névmásokban). A tárgyesetet -l jelölte, de számos esetben csak személyes névmásoknál:

Ful-ći rudźo e ful-ći fiaro debá kini la princaŭ (Tiun-ĉi rozon kaj tiun-ĉi najtingalon devadis ricevi la princino) „A hercegnőnek meg kell kapnia ezt a rózsát és ezt a csalogányt.”

A mai eszperantóhoz képest erősebb szláv jelleg jellemezte (ć, dź, h́, ś, ź a ĉ, ĝ, ĥ, ŝ, ĵ helyett), és az imperfektív igei alakok (a jelen idő és befejezetlen aspektus) még mindig véghangsúlyos volt:

jelen idejű -è, imperfektív -à, múlt idejű -u, jövő idejű -uj, feltételes -as, parancsoló és infinitív -i.

A személyes névmások végződése alanyesetben o (birtokosnál a: mo – én, ma – enyém), de más különbségk is voltak, például az egyes szám harmadik személyű hímnemű és semleges névmás azonossága:

1881-es személyes névmások egyes szám többes szám
1. személy mo no
2. személy to vo
3. személy (hím/seml.) ro po
3. személy (nő) śo
3. személy (reflexív) so

Emellett létezett a határozatlan o, azaz „egy”.

A korrelatív névmások hasonlóan közel álltak egymáshoz, de nem világos, volt-e különbség a határozatlan és relatív formák között (a mai i- ls ki- talán a kv- és k- formáknak felel meg), birtokos alakjuk pedig nem ismert.

-o -u -a -e -al -el -am -om
ti- fo fu fa fi fej fe fan
ki- / i- kvo,
ko
kvu,
ku
kva
 
kve,
ke
kvan,
kan

kom
ĉi- ćio ćiu ćii ćian
neni- fio fiu fian

Az utolsó sort valószínűleg fj-vel ejtették.

Az eszperantó ebben a szakaszában rendelkezett egy mássalhangzóváltással az igékben: a zöngétlen mássalhangzó fejezte ki a kísérletet valamire, a zöngés pedig azt, ha sikerrel is járt. Például: aŭti hallgatni, aŭdi hallani, trofi keresni, trovi találni, prufi vitatni valamit, pruvi bizonyítani. Ennek nyomai megmaradtak néhány eszperantó szópárban, például: pesi megmérni (valamit) és pezi nyomni (súllyal rendelkezni) (vesd össze az ebből származtatott pesilo mérleg és pezilo súly szóval).[2]

A modern eszperantó kialakulása, 1887[szerkesztés]

Zamenhof ezt követően éveken át csiszolgatta a nyelvet, főként más nyelvű próza és vers lefordításával. Az igeragozás véghangsúlyát törölte a nyelvből, ehelyett az utolsó előtti magánhangzó lett hangsúlyos, a korábban a többes számot jelző -s a befejezett igéket kezdte jelölni, a befejezetlen -es alig valamivel a nyelv nyilvánosságra hozatala előtt tűnt el. A szláv stílusú diakritikus jeleket cirkumflexekre cserélte, hogy elkerülje a túlzott nacionalizmus látszatát, a ź és helyett újonnan bevezetett ĵ és ĝ segített megőrizni a német és újlatin szókincs látszatát.

Zamenhof 1887-ben elkészült Unua Libro („Első könyv”) című művével, amely leírja a ma ismert eszperantó nyelvet. Nikolai Borovkónak írt levelében ezt írja:

„Hat éven át dolgoztam a nyelv tökéletesítésén és tesztelésén, mikor az 1878-as évben nekem már teljesen késznek tűnt.”
   – Zamenhof

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Ajánlott irodalom[szerkesztés]

  • Gaston Waringhien Lingvo kaj Vivo („Nyelv és élet”) című művében elemzi a nyelv fejlődését 1881-ből, 1882-ből és 1885-ből fennmaradt kéziratok alapján.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Kiselman 2010:53.
  2. Kiselman (2010:64–65)

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Proto-Esperanto című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]