Pontyszerűek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A pontyszerűek (Ostariophysi) a sugarasúszójú halak osztályába tartozó öregrend. Öt rend tartozik ide.

Infobox info icon.svg
Pontyszerűek
Loaches.jpg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok
Törzs: Gerinchúrosok
Altörzs: Gerincesek
Főosztály: Csontos halak
Osztály: Sugarasúszójú halak
Főrend: Pontyszerűek
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Pontyszerűek témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Pontyszerűek témájú kategóriát.

Rendszerezés[szerkesztés]

Az alábbi rendek tartoznak ide:

Gonorynchiformes[szerkesztés]

Pontylazacalakúak[szerkesztés]

Pontyalakúak[szerkesztés]

Alakjukban és életmódjukban változatosak, de van néhány közös tulajdonságuk. Jellegzetességük a Weber-féle szerv, amelyet három páros csont (incus, malleus, stapes) alkot, ezek hanghullámokat továbbítanak az úszóhólyag és a belső fül között. Hasúszóik a has közepén vannak. A mellúszóban és a farokalatti úszóban általában 1, a hátúszóban 1-2 csontos úszósugár lehet. Szájuk fogatlan, garatcsonti fogaik lehetnek. Számos fajukra jellemző a teleszkópszerűen előrenyújtható, „kiölthető” száj, amely a táplálékfelvételben fontos.

A pontyalakúak a halak egyik legnagyobb fajszámú rendje, főleg édesvíziek. Ausztrálián, Madagaszkáron és az amerikai trópusokon kívül általánosan elterjedtek.

Harcsaalakúak[szerkesztés]

Ősi halcsoport, ezért a sarkvidékek kivételével az egész Földön elterjedt.

Méretük rendkívül változatos az akváriumi díszhalaktól a 100 kg-nál is nehezebb európai avagy lesőharcsáig (Silurus glanis).

Testük pikkelyezetlen: vagy csak durva, nyálkás bőr fedi, vagy a fentebb különféle kinövések: pajzsok, tövisek, tüskék stb. vannak rajta. A néhány fajon látható csontlemezek az ősibb formákra emlékeztetnek. Ugyancsak ősi vonások a bőrfogak és szemük szerkezetének némely sajátosságai (Urania).

A pontyalkatúakkal ellentétben nincs kiölthető szájuk: állkapcsuk csökevényes, gyakran fogatlan. Külsejükön elsősorban a száj körüli tapogató bajuszszálak feltűnők: ezek a fontos érzékszervek a táplálék felkutatását segítik a sötétben.

A legtöbb fajnak a faroknyelén zsírúszója van; a hát- és mellúszókon az első sugár gyakran igen erős.

A két részes úszóhólyagot a füllabirintussal összekötő Weber-féle szerv (Weber-készülék) kialakításában az ötödik csigolya is részt vesz. Bélrendszerük képes arra, hogy oxigént vegyen fel a lenyelt levegőből.

Porcos halakra emlékeztet, hogy Lorenzini-ampulláik (speciális nyomás- és hőérző szerveik) vannak.

Egyes fajok tüskéje mérgezett — e mérgek között van halálos erejű is.

Nagyon specializálódott halak; többségük édesvízi. Többségük trópusi, illetve szubtrópusi (Urania). A szélsőséges specializálódás példáiként egyes fajok képesek a szárazföldön mozogni, mások hallható hangokat bocsátanak ki, megint mások elektromos áramot fejlesztenek, és azzal ölni is képesek.

Egyesek kifejezetten ragadozók, mások a talajban rejtőző kisebb víziállatokat és azok lárváit eszik, ismét mások szerves hulladékokkal vagy növényekkel is táplálkoznak. Többségük rejtőzködő, gyakran éjszakai életet él. Kedvelik az üregeket, rejtekhelyeket. Gyakran a vízben levő szilárd tárgyakra támaszkodnak; erre a szokásukra az akvárium berendezésekor figyelni kell.

Gyakoriak a csoportosan élő fajok, amelyek egyedei élvezik egymás társaságát, de (ritkábban) területvédők is előfordulnak.

Szaporodásuk változatos: egyes fajok ikrát raknak, mások habfészket készítenek stb.

A kisebb termetűek közül több akváriumi díszhal. Különösen látványosak a hátonúszó fajok.

A nagyobbak közül több — Magyarországon főleg az európai harcsa (Silurus glanis) — kedvelt eleség.

Elektromoskéshal-alakúak[szerkesztés]