Pioneer–3

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Pioneer–3
Pioneer-3-4.gif

Ország  Amerikai Egyesült Államok
Űrügynökség ARPA
Gyártó Jet Propulsion Laboratory
Küldetés típusa megközelítés
Küldetés
Célégitest Hold
Indítás dátuma 1958. december 6.
Indítás helye Cape Canaveral Air Force Station Launch Complex 5
Hordozórakéta Juno II
Küldetés vége 1958. december 7.
Az űrszonda
Energiaellátás akkuumlátorok
A Wikimédia Commons tartalmaz Pioneer–3 témájú médiaállományokat.

Pioneer–3 (angolul: úttörő) amerikai mesterséges bolygó, amelyet a Pioneer-program keretében indították, Hold kutató szonda.

Küldetés[szerkesztés]

Az elvárt cél, hogy egy működőképes – elsősorban hordozóeszköz vonatkozásában – űrszondát juttassanak a Hold közelébe, elősegíteni a világűr sajátosságainak vizsgálatát, a Hold nem látható felének felderítését. Kipróbálni a műhold korrekciót (manőverezését – lassítás, gyorsítás) segítő segédfúvókák müküdőképességét – műholdak visszavezetése a Föld meghatározott pontjaira.

Jellemzői[szerkesztés]

A szondát a Jet Propulsion Laboratory (JPL) és az amerikai hadsereg építette. Üzemeltetője a JPA és a NASA.

1958. december 6-án a Air Force Missile Test Center indítóállomásról egy Juno-2] hordozórakétával, direkt módszer alkalmazásával indítottáka Hold felé. Stabilizált műhold, tengelye körül 6 fordulatot tesz meg percenként.

Technikai okok miatt – üzemanyag gyors elfogyása – nem tudta elérni a második kozmikus sebességet, ezért 38 óra 6 perces repülés után, 102 300 kilométer távolságból visszazuhant és december 7-én Afrika felett a Föld légkörében elégett. Nagy magasságban adatokat gyűjtött a Van Allen sugárzási övről és a mágneses térről.

Technikailag megegyezett a Pioneer–P31-el. Hasznos tömege 5,9 kilogramm. Az űrszonda formája kúp alakú, hengeres műszeregység (alsó átmérője 58, a felső 25 centiméter), amely felül csonka kúppal volt lezárva, mindegyik oldalon zárt. A szonda felülete laminált (üveggyapt) műanyagból készült. Külső felületén egy mágneses dipólusantenna volt felszerelve. Alsó részén egy szilárd hajtóanyagú kis rakéta állt rendelkezésre a végső manőver végrehajtására. Belső hőmérséklet 10-15 Celsius-fok.

A kapcsolatot a 108 megahertzen (MHz) frekvencián, botantennákon keresztül biztosították. Az energiát nikkel-kadmium-elemek adták a rakéták gyújtására, ezüst-cellaelemek a televíziórendszerhez és higany-elemek a műszerek ellátására. Az űreszköz magnetométert, Geiger–Müller-számlálót, mikrometeoritdetektort, és letapogató televíziós rendszert tartalmazott.

Források[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]

  • Pioneer–3. lib.cas.cz. (Hozzáférés: 2012. december 30.)
  • Pioneer–3. skyrocket.de. (Hozzáférés: 2012. december 30.)

Elődje:
Pioneer–P31

Pioneer-program
1958–1960

Utódja:
Pioneer–4