Piktorializmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A piktorializmus vagy fotószecesszió. Utóbbi a fotóművészeti irányzat amerikai neve.

Az önálló, más fényképészeti területektől elkülönülő fotóművészet az 1890-es évek elején született meg, a festői (piktorialista) fotográfiával. Ez volt az első olyan irányzat, melynek hívei nem pusztán „szép” (csinos, mutatós, esztétikus stb.) fotót akartak létrehozni, vagy a valóságot minél pontosabban leképezni, hanem fényképeikkel képzőművészeti műalkotást, azaz a festészettel és a grafikával egyenrangú műtárgyat alkotni. A piktorialisták ezért azokat a fotótechnikákat részesítették előnyben, melyek révén alkotásuk nem a „közönséges” fényképre hasonlított, hanem festményre vagy grafikára.

A piktorialista látásmód – szemben a hivatásos fotográfusok és az ambiciózus amatőrök felvételeivel – művészietlennek, túlságosan technikainak érezte az éles képet, s helyette a lágyan rajzoló optika fényszóródásait favorizálta. Ugyancsak a látásmód, a kameraszintaxis megújítását hozta, hogy a fényképezőgépet a korábban műteremben készült témák készítésére kivitték a természetbe, szakítva ezzel a műtermi fotó hazug, művi világával. Ehhez persze szükség volt a fényképészet technikai hátterének időközben végbe ment fejlődésére.

A festői fotográfia a hívási technikák megválasztásában is szakított a kor hivatásos és amatőr fotográfiájával. A piktorialista fotóművészek egyik kedvelt fényképkészítési technikája a platinatípia volt, mely a jellegzetes matt felületével és gazdag szürke­ árnyalataival finom ceruzarajznak néz ki, szemben a fényes felületű és barnás tónusú albuminfényképpel, mely négy évtizedig szinte egyeduralkodó volt a fotográfiában. Sok piktorialista emellett művészi tökélyre vitte az úgynevezett nemes eljárások használatát is, melyek által a fénykép még inkább grafikához vagy festményhez hasonlít.

Az amerikai fotószecesszionisták új vonásokkal gazdagították a piktorializmust. Ők emelték be a fotográfiai témák körébe a vidéki-természeti tájkép urbánus megfelelőjét, a nagyvárosi látképet, és ők vezették be az ún. "all-weather photography" látásmódját is, tehát azt, hogy ne csak nyáron, napsütésben fényképezzenek, mint az amatőrök, hanem télen, esőben, alkonyatkor és este is. Képeiken megfigyelhető a tradicionális japán képzőművészet hatása. Szintén náluk figyelhető meg legjobban a piktorialista kompozíció egyik legfontosabb eleme: a kép, különösen ha női alakot vagy alakokat ábrázol, egy S-vonal mentén szerveződik. A kígyózó mozgást a piktorialisták – összhangban a szecesszió organikus formákra épülő esztétikájával – nőiesen erotikusnak találták, hasonlóan a kissé félrebillentett fej gesztusához.

Legismertebb amerikai képviselője Alfred Stieglitz, az ő galériájában a fényképek gondosan elrendezve, keretezve és megvilágítva szerepeltek, még a falfestsé színét is összhangba hozták a bemutatott műtárgyakkal. Ez komoly különbség volt az amatőr klubok egymás hegyére-hátára hányt fényképeihez képest.

További jeles képviselői: Alvin L. Coburn, Rudolf Dührkoop.