Hangyaboglárka

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Phengaris szócikkből átirányítva)
Maculinea
Nagyfoltú hangyaboglárka (Maculinea arion)
Nagyfoltú hangyaboglárka (Maculinea arion)
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda)
Osztály: Rovarok (Insecta)
Rend: Lepkék (Lepidoptera)
Alrend: Valódi lepkék (Glossata)
Alrendág: Heteroneura
Öregcsalád: Pillangószerűek (Papilionoidea)
Család: Boglárkalepkék (Lycaenidae)
Alcsalád: Boglárkák (Polyommatinae)
Nemzetség: Polyommatini
Nem: Maculinea
van Eecke, 1915
Szinonimák
  • Phengaris
Fajok
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Maculinea témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Maculinea témájú kategóriát.

A hangyaboglárka (Maculinea, újabb nevén: Phengaris) a lepkék (Lepidoptera) rendjébe sorolt boglárkalepkék (Lycaenidae) családjában a Polyommatini nemzetség egyik neme.

Származása, elterjedése[szerkesztés]

Európában öt faja él (ha a karszti hangyaboglárkát nem tekintjük külön fajnak). Ezek közül Magyarországon és Romániában is megtalálható négy faj:

(valamint a karszti hangyaboglárka is; Czekes-Vizauer, 2009).

Életmódja, élőhelye[szerkesztés]

A hangyaboglárka életmenete igen speciális. A nőstény lepkék petéiket tápnövényük virágzatára vagy a virágokhoz közeli hajtásaira, leveleire helyezik. A petéből kikelő hernyók bemásznak a virágokba, és a növény szöveteivel, főként a magkezdeményekkel táplálkoznak. A legtöbb faj monofág, ritkábban oligofág. A hernyó a tápnövény virágában, illetve termésében él mintegy három hétig. Negyedik lárvaállapotába érve a még csupán néhány milliméter hosszúságú és néhány gramm tömegű hernyó kirágja magát a tápnövényből, és leereszkedik a talajra (Czekes-Vizauer, 2012).

Ekkor be kell költöznie egy hangyakolóniába, mert önmaga teljesen védtelen. E célra csak a fullánkos vöröshangya (vörös bütyköshangya, Myrmica spp.) fészkei felelnek meg; az egyes lepkepopulációk más-más hangyafajt kedvelnek. A szociálparazitaként élő hernyót hangyagazdája táplálja, és többnyire fel is neveli. A hernyó:

  • vagy a hangyakolónia fiasításával táplálkozik (ezek az ún. ragadozó hangyaboglárka fajok),
  • vagy a hangyák úgy etetik őket, mint saját lárváik (ezek az ún. „kakukk” hangyaboglárka fajok; Tartally, 2009).

Ragadozó hangyaboglárka fajok:

„Kakukk” hangyaboglárka fajok:

A hernyó a gondozásért „cserébe” édes váladékot termel, amit a hangyák elfogyasztanak (Bereczki et al., 2006).

A hernyó a beköltözés után 9–11 hónappal bábozódik, majd a frissen kelt lepke kirepül a bolyból. A fészekben eltöltött idő alatt a lárva testfelszínén olyan anyagokat választ ki, amelyek biztosítják, hogy a hangyák ne tekintsék ellenségnek (kémiai mimikri). Mivel a kifejlett lepkén nincsenek ilyen anyagok, ki kell menekülnie a bolyból, különben addigi befogadói elpusztítják (Czekes-Vizauer, 2012).

A hangyaboglárka fajok világszerte veszélyeztetettek, mert nemcsak az őket károsító folyamatok eredményeként pusztulhatnak ki, de akár tápnövényeik, akár hangyagazdáik eltűnésével is. Így például a nagyfoltú hangyaboglárka 1979-re azért halt ki Angliában, mert a legeltetés intenzitásának csökkenésével élőhelyein ottani hangyagazdáját, a Myrmica sabuleti fajt a Myrmica scabrinodis váltotta fel, az viszont nem tudott életképes lepkepopulációkat fenntartani (Tartally, 2009).

Az utóbbi évtizedekben a hangyaboglárka-populációk szerte Európában drasztikusan csökkennek — főként az olyan, fejlett mezőgazdaságú országokban, mint Hollandia. Mivel a hangyaboglárkák a környezet változásaira az átlagosnál jóval érzékenyebbek, természetvédelmi célokra ún. zászlóshajó fajokként használhatóak: eltűnésük vagy megritkulásuk az élőhely leromlását, természetességének csökkenését jelzi (Czekes-Vizauer, 2012). Éppen ezért a Nemzeti Biodiverzitás-Monitorozó Rendszer Országos Nappali Lepke Monitorozás programjának első évében a megfigyelt hat lepkefajból három hangyaboglárka volt.[2]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Nappali lepkéink. Dr. Gergely Péter, Gór Ádám, Hudák Tamás, Inonczai Zoltán, Szombathelyi Ervin. Budapest: Kitaibel Kiadó. 2017. 152. o. ISBN 978 963 89976 7 8  
  2. A Nemzeti Biodiverzitás-Monitorozó Rendszer

Források[szerkesztés]