Tengeri ingola
 | ||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 Akváriumi példányok
| ||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||
Nem fenyegetett      
| ||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||
| Petromyzon marinus (Linnaeus, 1758) | ||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Tengeri ingola témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Tengeri ingola témájú médiaállományokat és Tengeri ingola témájú kategóriát. |
A tengeri ingola (Petromyzon marinus) az ingolák (Cephalaspidomorphi) osztályának az ingolaalakúak (Petromyzoniformes) rendjébe, ezen belül az ingolafélék (Petromyzontidae) családjába tartozó Petromyzon ingolanem egyetlen faja.
Előfordulása[szerkesztés]
Európa tengerparti vizeiben él:
- az Atlanti-óceánban a Fehér-tengertől és Izlandtól Gibraltárig;
- a Földközi-tengerben mindenfelé, beleértve az Adriát is.
Megjelenése, felépítése[szerkesztés]
A tengeri ingola teste angolnaszerű, páros úszók nélkül. Szája kerek, korong alakú, nyílása alsó állású. A felső állkapcsi lemez keskeny, 2 foggal, az alsón 7-8 fog van. Testének elülső részén mindkét oldalon 7 kopoltyúnyílás van. Homlokán egy páratlan orrnyílás található. Nyelve henger alakúan megvastagodott, és szarufogakkal van ellátva; gyűrű alakban rendeződnek. Két hátúszója van, ezek egymás közelében helyezkednek el. Az elülső nyelvlemez közepén nincs beszögellés. A szívótölcsérré fejlődött száj szélén rojtszerű nyúlványok, belső oldalán pedig erőteljes, fekete szarufogak találhatók. A tengeri ingola színezete kora és előfordulási helye szerint változó, többnyire világosszürke vagy világoszöld fekete márványozással. Hosszúsága 50-70 centiméter, néha 1 méter.
 |
Életmódja[szerkesztés]
A tengeri ingola élősködő—ragadozó hal. Szájával halak testére tapad, és azok húsát-vérét szívja, de mivel zsákmány-, illetve gazdaállatai gyakran sokkal nagyobbak nála, sokáig életben maradhatnak.
Szaporodása[szerkesztés]
Vándorhal, amely édesvizekben ívik. Ehhez (márciustól június végéig) behatol (beúszik vagy beviteti magát pl. lazacokkal) a folyók alsó szakaszára. Az ívásra kis csoportok gyülekeznek össze kavicsos helyeken. 1 milliméteres ikráit (a nőstény nagyságától függően 34 000-240 000 darabot) sekély gödrökbe rakja. A lárva 1-2 hét alatt kel ki; 2-5 évig az iszapban vagy a homokban él, és ott az iszap szerves törmelékanyagai mellett apró állatokat eszik. A 15-20 cm hosszt elérve átalakul; ennek befejeztével a tengerbe vonul. 3-4 évesen ivarérett; az ívás után elpusztul.
Források[szerkesztés]
- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2011. július 9.)
- Nagy európai természetkalauz. Összeáll. és szerk. Roland Gerstmeier. 2. kiadás. Budapest: Officina Nova. 1993. ISBN 963 8185 40 6
- Édesvízi halak. Budapest: Magyar Könyvklub. 1996. = Természetkalauz, ISBN 963 547 140 8
- Pénzes Bethlen: Tengeri állatok 2. (Gémes Péter rajzaival). Búvár zsebkönyvek. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979, p. 6.
