Pentarchia (kereszténység)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A pentarchia (görögül: Πενταρχία) a kereszténység történetében az öt ősi patriarchátus (egyházkormányzati központ): Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem. A patriarchátusok vezetői a pátriárkák vagy másképp a püspökök.

Történelem[szerkesztés]

A hagyomány alapján az öt patriarchátust az apostolok alapították:

Az őskereszténységben a gyülekezetek élete teljességgel a „Lélek” irányítása alatt állt, a tisztségviselők súlya kicsi volt, hiszen a „lelki” funkciókat a "Lélek hordozói" látták el, azok a karizmatikus ajándékokkal megáldott apostolok, ún. próféták és tanítók, akik az egész egyházért munkálkodtak. A püspökök (vagy presbiterek) és a diakónusok csupán a külső dolgokban segédkeztek.[1] A püspökség presbiterátus fölé rendelése – miközben egy szinten is maradt vele – akkortájt történt, amikor az apostolok eltűnőben voltak, vagy már el is tűntek, és a gyülekezetek megerősödésével az utazó hittérítők és a próféták szerepe háttérbe szorult.[2] A püspökség intézménye az ún. "páli fordulat" kapcsán (2. század) az egyház kialakulásával kapcsolatban szerveződött meg.[3]

A 2. század folyamán az addig jelentéktelen szerepet betöltő püspökök döntő szerephez jutottak a keresztény élet irányításában és meggyorsult a vezetői hatalom egy kézben történő összpontosulása.[4] A püspök kiemelkedése a presbiterek közül azzal egy időben történt, ahogy a missziós papság helyét fokozatosan a pasztorális papság vette át.[5] A püspöki intézmény, az episzkopális egyház csak a 2. század közepétől jött létre, ezért püspökökről is csak ettől kezdve beszélhetünk.[6]

A népesebb, jelentősnek mondható keresztény gyülekezetek többnyire Keleten voltak, főleg görög nyelvterületen; Alexandria, Efezus, Antiókhia, Jeruzsálem központokkal. A római közösség is erős volt, amely nagy vonzerőt gyakorolt a többi gyülekezetre is.[7] Mivel ezek a vallásközpontok még nem rendelkeztek egységes szervezettel, intézményrendszerrel, így nem beszélhetünk a mai értelemben vett 'egyház' létezéséről. Ugyanakkor igyekeztek megállapítani, hogy mely gyülekezetek őrzik legjobban a hagyományt. A legfőbb tekintélyt Rómának ítélték. Azt is megállapították, hogy mely gyülekezetekben kik képviselték az apostoli hagyományt. Így keletkeztek elsőként a római, a jeruzsálemi, az alexandriai és az antiókhiai püspöki listák. [8]

A 325-ben összehívott első egyetemes zsinat 6. kánonja szerint Alexandria, Antiokhia és a „többi eparchák” (egyházmegye) a maguk területén ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a római püspök. Ezáltal a zsinat az addig – Róma kivételével – egyenlőnek tekintett püspökegyházakat metropolitarendszerbe fogta össze. A határozattal Róma, Alexandria és Antiokhia püspök-metropolitái a többi metropolita elé kerültek, s ezzel kezdetét vette a többi provincia metropolitái fölé emelkedő patriarchátus kialakulása. A kialakuló patriarchátusok megfeleltek egy hatalmas regionális birodalmi egységnek: Alexandria a hellenisztikus Egyiptom, Antiokhia a Kelet, Cilicia és Ciprus, Róma pedig a latin Nyugat felett kapott elsőséget.[9]

A 4. század végétől nyugaton az államhatalom gyengesége lehetővé tette a római püspök primátusának elismertetését, a keleti egyházi hatalmasságok is igyekeztek Nagy Theodosius utódainak tehetetlenségét kihasználva saját politikai hatalmukat megerősíteni. Keleten azonban az egyházi primátusra törekvés folyamata a nyugatitól eltérően zajlott, mindenekelőtt azért, mert itt több főmetropolita versengett az elsőségért.[10]

Nyugaton egyetlen apostoli alapításra visszamenő pátriárkai szék keletkezett: Róma; Keleten Jeruzsálem, Antiochia és Alexandria is – a hagyomány alapján – apostoli alapítású pátriárkai szék volt. Ehhez jött még a birodalmon belül betöltött vezető szerepéből fakadóan Konstantinápoly, amely előkelő pozícióját a 381-es konstantinápolyi zsinattal nyerte el.[11]

A patriarchátusok alá tartozó területek 500 körül: Róma (rózsaszín nyugaton), Jeruzsálem (rózsaszín - keleten), Alexandria (sárga), Antiokhia (kék), Konstantinápoly (zöld)

A 381-es zsinat 3. kánonja kimondta hogy Konstantinápoly püspöke tiszteleti elsőbbségben közvetlenül Róma után következik, így rangban megelőzte Antiokhiát és Alexandriát is. A rangsor körüli harc teológiai formákat is öltött: Konstantinápoly volt az ortodoxia, Antiokhia és Alexandria az arianizmus fellegvára. A konstantinápolyi pátriárka rangemelkedése a reális politikai helyzetet tükrözte. A római pápa azonban felismerte az ebben rejlő veszélyt Róma primátusára, s ezért a 381-es zsinat 3. kánonját utólag sem volt hajlandó elismerni ökumenikus jellegűnek.[12] A következő évben, 382-ben a római zsinaton Damasus pápa megfogalmazta, hogy az egyház élén annak a három városnak a püspöke áll, amelyek egykor Szent Péter működésének színterei voltak: : „Róma – mert Péter volt az első püspöke, Alexandria – mert Péter tanítványa, Márk volt a püspöke, Antiokhia – mint Péter első püspöki székhelye.”

Keleten a hatalmi harcokban csak Konstantinápoly és Alexandria maradt állva. 450-ig Alexandria pátriárkái élveztek előjogokat.[10] Az ő legnagyobb ellenfelük a konstantinápolyi pátriárka volt, akinek javára Nagy Theodosius 381-ben elsőbbséget biztosított. Alexandria szövetségese ugyanakkor (eleinte) Róma volt, aki a konstantinápolyi riválist azáltal igyekezett gyengíteni, hogy Alexandriának kedvezett. Az ellentét első ízben az alexandriai Theophilosz és a konstantinápolyi Khrüszosztomosz (Aranyszájú Szt. János) küzdelmében tört felszínre.[10]

A 450. év az alexandriai pártiárka hatalmának csúcspontját jelöli. A konstantinápolyi pátriárka megbukott, az antiochiai teológiát elítélték, Nagy Leó neve kapcsolatba került Flavianus vereségével.[13] Minden jel arra utalt, hogy a gyenge bizánci állam hamarosan az egyiptomi egyházfő ellenőrzése alá fog kerülni. Ekkor azonban a bizánci udvarban uralkodóváltás történt. Bizánc kapcsolatot keresett a pápával, s ez a fordulat az alexandriai pátriárka bukásához vezetett.[13] Pulcheria császárnő és férje, Markianosz 451-ben Khalkédónba összehívta a IV. egyetemes zsinatot. A császár a római pápa segítségével megbuktatta a veszélyes alexandriai pátriárkát: a zsinat Dioszkoroszt megfosztotta hivatalától.[14] Dioszkorosz nem fogadta el letételét, ezzel viszont az alexandriai egyház kettészakadt: Dioszkorosz utódainak követőiből keletkezett a kiszakadó monofizita kopt egyház, a megválasztott Proteriosz utódainak követőiből az alexandriai ortodox egyház.

A jeruzsálemi patriarchátus, melynek fennhatósága Palesztínára terjedt ki, csak 451-ben önállósult. [14]

A 7. századi iszlám áradat végül elsodorta Alexandriát, Antiókhiát és Jeruzsálemet. A magára maradt Róma és Konstantinápoly vezető szerepét többé senki nem kérdőjelezte meg a keresztény világban.[15]

A már századok óta fennálló ellentétek a római és a konstantinápolyi egyházközpont között oly erősen kiéleződtek, hogy aztán 1054-ben megtörtént az a végleges szakítás, amelynek következményeként kialakult a római katolikus és az ortodox (keleti) keresztény egyház.

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • ↑ Egyházi intézménytörténet: Szuromi Szabolcs Anzelm: Egyházi intézménytörténet, 2003, Szent István Társulat
  • ↑ Henry Chadwick: A korai egyház: Henry Chadwick: A korai egyház. Budapest: Osiris. 2003. ISBN 963 389 399 2  
  • ↑ Gergely Jenő: A pápaság tört.: Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest: Kossuth. 1980. ISBN 963 09 1863 3  
  • ↑ Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve: Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve. Budapest: Osiris Kiadó-Teológiai Irodalmi Egyesület. 2000. ISBN 963-379-686-5  
  • ↑ Maxwell-Stuart: Pápák krónikája: P. G. Maxwell-Stuart: Pápák krónikája: A pápaság története a pápák uralkodása szerint Szent Pétertől napjainkig. Budapest: Móra Könyvkiadó. 2007. ISBN 9789631182651  

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Pentarchia_(kereszténység)&oldid=27018224”