Padlófűtés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A padlófűtés egy korszerű fűtési forma.

Jellemzői[szerkesztés]

Valamilyen fűtőközeg (leginkább víz) felmelegítése és áramoltatása, az erre használatos berendezésekkel, csövekkel, idomokkal, szerelvényekkel.

A sugárzófűtések csoportjába tartozik: mivel a komfortérzetet az ilyen jellegű hőátadás (a hőáramlásos konvektív hőátadással szemben) kb. 55%-ban határozza meg, így alkalmazása indokolt. Kezdetben luxusigényű fűtési rendszereknél alkalmazták (ipari épületekben nagy belmagasságú terek fűtésének egyik lehetséges megoldásaként), manapság családi házak, társasházak egyéb lakó- és hivatali épületek megszokott fűtési rendszerévé vált.

A tisztán padlófűtéssel kivitelezett rendszer azonban ritka, és nem is célszerű, mivel

  • az ide vonatkozó szabványok a padló felületi hőmérsékletét lakóhelyiségekben 29, az úgynevezett: peremzónában 36 (tb = 20 °C), fürdőszobában 33 °C-ban (tb = 24°C) maximalizálják: ilyen hőmérsékletekkel a rendelkezésre álló felülettel a teljes hőszükséglet legtöbbször nem biztosítható
  • kizárólag padlófűtés alkalmazása esetében a padló közelében nagyobb koncentrációjú port tartalmazó légréteg alakul ki, ami különösen hálószobában vagy gyermekszobában nem kívánatos
  • átmeneti időjárási időszakban (reggel hűvös, délután meleg) a nagy hőtehetetlenség miatt rossz kialakításnál túlfűtés jelentkezhet
  • szintén a nagy hőtehetetlenség miatt nehezebb a felfűtés is
  • a padlófűtés hatását leginkább kerámia- vagy kőburkolat alkalmazása esetén tudja kifejteni, melegpadló igénye esetén a szigetelő hatás miatt nem lenne ideális megoldás.

A fenti megfontolásokból célszerű a padlófűtést hagyományos radiátoros fűtéssel kombinálva alkalmazni.

Kialakítása[szerkesztés]

A fűtési rendszerek tervezését a külső és belső térelhatároló szerkezetek hőtechnikai adataiból, a mértékadó téli fűtési hőszükséglet számításával kell kezdeni. Előzetes becslés vagy ellenőrzés céljára használható a tapasztalati "hőkarakterisztika" módszer: ez alapján a fűtött légtér mértékadó, egységnyi (fajlagos) hőszükséglete 30...70 W/m³ érték közé esik. A hőszükséglet legalább 30...40%-át javasolt konvektorlemezes, radiátoros fűtéssel fedezni. A padlófűtés hasznos felületét a bútorok miatt 20-30%-kal csökkentve lehet figyelembe venni. A sugárzófűtés miatt, a hőszükséglet számításnál feltételezett belső hőmérséklet 1-2 °C-kal alacsonyabb lehet. Padlófűtés céljára kizárólag erre minősített csövet használjunk fel (oxigéndiffúzió ellen védett térhálósított polietilén, műanyagbevonatos min. 0,7 mm falvastagságú padlófűtési rézcső stb.): a csövek legáltalánosabb belső átmérője 12–13 mm.

Padlófűtés története[szerkesztés]

Részben az ókori nagyobb épületekben építettek padlófűtést (hypocaustum), részben a középkori kolostorokban alkalmazták a padlófűtés egy légfűtéses módját. Magyarországi példája a Margit-szigeti domonkos kolostorban látható. A Margit-szigeti domonkos apácakolostor padlófűtésében egy kis téglával kibélelt fűtőkamrában tüzeltek, aminek teteje egy soklyukú kőlappal volt lefedve. A fa égetésekor a lyukak le voltak zárva, majd mikor szénné égett a kamrában lévő fa, szabaddá téve őket kellemes meleg áramlott a refektórium vendégei számára. A kutatás egyébként a más kolostorokban elterjedt fűtési rendszer rokonaiként és nem a római hypocaustum, azaz padlófűtés továbbéléseként tartja számon a szigeti rendszert. Nagyobb méretben oszlopokra épített padló alatt vezeték ki a füstöt. A magyar várak közül a budai, az esztergomi, és a visegrádi királyi vár fontosabb helyiségeit így fűtötték. Megtekinthető leletei az Aquincumi Múzeumban találhatók.

Források, külső hivatkozások[szerkesztés]