Paál Árpád (politikus)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Bethlenfalvi Paál Árpád (Brassó, 1880. október 16.Nagyvárad, 1944. szeptember 14.) publicista, politikus, a két világháború közötti időszak erdélyi magyar újságírásának jelentős alakja volt.

Írói álnevei Bethlenfalvi János, Bethlenfalvi Pál és Öreg Ferenc voltak.

Életútja[szerkesztés]

Paál Géza tanár és Beigert Bronislawa bukovinai származású énekesnő házasságából született. Gyermekkorát Székelyudvarhelyen töltötte, ahol ma is áll a Paál-kúria. Érettségi vizsgáit 1898-ban a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban tette le, majd öt éven át, 1903-ig a kecskeméti református jogakadémia tanulója volt. Ezzel párhuzamosan 1902-től a Kecskeméti Lapok helyettes szerkesztői feladatait látta el. A kolozsvári egyetemen doktorált 1903-ban államtudományból, 1905-ben pedig jogtudományból. Még abban az évben városi fogalmazó lett Kecskeméten és a Kecskeméti Lapok szerkesztője. Eztán árvaszéki ülnök lett Udvarhely vármegyében, majd 1908-tól 1918-ig megyei főjegyző, 1918. november 2-ától pedig helyettes alispán és az Udvarhely megyei Székely Nemzeti Tanács vezetője. A vármegyei hivatalnoki karral együtt esküt tett a Károlyi Mihály vezette kormányra, amiért december 6-án az Erdélybe bevonuló román csapatok hadbíróság elé állították. Tizenhat hónapon keresztül hadbírósági eljárás alatt állt, s noha a vádemelésben halálos ítéletet kértek rá, végül Kolozsvárra internálták, majd felmentették. Kolozsváron megszervezte a Szellemi Frontot, amelynek célja az erdélyi magyarság összefogása volt egy önálló Székely Köztársaság érdekében. 1919 januárjában a román hatóságok ismét letartóztatták, majd hadbíróság elé állították, és halálra ítélték. Csak a párizsi béke aláírása mentette meg az életét.[forrás?]

Az ezt követő szűk évtizedben elsősorban újságírói tevékenysége volt meghatározó. 1919 decemberétől a kolozsvári Keleti Újság munkatársa volt. 1920-tól 1924-ig a Napkelet, 1924-től 1927-ig az Újság főszerkesztője volt. 1927-től ismét a Keleti Újság munkatársaként folytatta pályafutását. Ezzel párhuzamosan közéleti tevékenységével sem hagyott fel. 1923-ban közreműködött az Országos Magyar Párt (OMP) megalapításában , s 1927-től 1931-ig a párt színeiben Szatmár megye képviselője volt a román országgyűlésben.

1931-ben Nagyváradra költözött. 1932 januárjától egészen haláláig a Szent László Lapkiadó Rt. által kiadott Erdélyi Lapok főszerkesztője volt. A folyóirat 1936-ban néhány hétig a betiltások miatt Új Lapok, majd 1940 után Magyar Lapok címmel jelent meg. Emellett Paál munkatársként bedolgozott a Lugoson megjelent Magyar Kisebbségnek is. A második bécsi döntést követően, 1940 októbere és 1942 márciusa közt az Erdélyi Párt színeiben ún. behívott képviselő volt a magyar országgyűlésben.

Nagyvárad 1944. évi bombázáskor lelte halálát otthonában.

Munkássága[szerkesztés]

1919-től az erdélyi magyar újságírás legjelesebb személyiségei közé tartozott. Közéleti gondolkodását és publicisztikáit a tényleges lehetőségekkel való, önámítástól mentes szembenézés határozta meg. Pályája első évtizedeiben politikai és társadalmi nézeteit polgári-radikális szabadelvűség mentén alakította. Erdély Romániához csatolása után előbb a Magyar Szövetség, majd az egymást követő, egyéb politikai szerveződések keretében, valamint közírói munkásságával azonnal bekapcsolódott a kisebbségi jogvédelmi harcokba. Legnagyobb hatású közéleti írása az 1921-ben Kós Károllyal és Zágoni Istvánnal közösen írt Kiáltó szó című röpirat, amely a romániai magyarság önszerveződésének, autonómiájának, identitása megőrzésének programbeszédeként ismert. A nagyváradi püspökségi tulajdont képező Erdélyi Lapok főszerkesztőjeként (1932–1944) feletteseivel Paál Árpád a lap keresztényszocialista irányítási elveiben egyezett meg és igyekezett betartani.

1924-től az Erdélyi Szépmíves Céh alapító tagja volt, emellett részt vett a Kemény Zsigmond Társaság (1926, rendes tag) és az Erdélyi Katolikus Akadémia (1929, társalelnök) tevékenységében. Elnöke volt az Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságíró Szervezetnek. 1913-tól a Pannonia szabadkőműves-páholy tagja volt.

Publikációit és kiadatlanul maradt kéziratait, illetve levelezéseit fia és felesége rendezgette, majd részben ki is adta később. Kéziratos hagyatékát a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum őrzi.

Főbb művei[szerkesztés]

  • Szellemi művelődésünk jövője. Székelyudvarhely: (kiadó nélkül). 1907.  
  • És fölkél a nap. Kolozsvár: (kiadó nélkül). 1920.  
  • Kiáltó szó: A magyarság útja, a politikai aktivitás rendszere. Kolozsvár: (kiadó nélkül). 1921.   [[[Kós Károly (építész)|Kós Károllyal]] és Zágoni Istvánnal]
  • Hitről, hazáról. Kolozsvár: (kiadó nélkül). 1921.  
  • A magyarság pártalakulásai. Kolozsvár: (kiadó nélkül). 1922.  
  • Emlékezések Kölcsey Ferencről. Brassó: (kiadó nélkül). 1939.  
  • Józseffalva: Helyszíni jelentés a bukovinai magyar község helyzetéről a tűzvész után. Kolozsvár: (kiadó nélkül). 1939.  
  • A kisebbségi lét tanulóévei Erdélyben I–II. Csíkszereda: (kiadó nélkül). 2008.  

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]