Pápa (egyházfő)

Pápa
Róma püspöke; a hagyományos pápai címek viselője
Hivatalban: XIV. Leó Pápaságának kezdete: 2025. május 8.
Adatok
Első	Szent Péter apostol a katolikus hagyomány szerint
Rezidencia	Vatikánváros
Püspök, egyházfő; Vatikánváros államfője és szuverénje	Tisztség jellege
Katolikus egyház	Egyház
Római egyházmegye	Püspöki szék
Lateráni bazilika	Székesegyház
Apostoli Szentszék	Központi kormányzat
A Wikimédia Commons tartalmaz Pápa témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

A pápa (egyházi latinul papa) Róma püspöke és a katolikus egyház legfőbb pásztora. A katolikus egyházjogban a „római pápa” vagy „római főpap” (Romanus Pontifex) megnevezés használatos. A pápa a püspöki kollégium feje, a katolikus tanítás szerint Péter apostol utóda az apostoli elsőségben, valamint az egyház látható egységének maradandó elve és alapja. Egyházi tisztsége nem azonos vatikánvárosi államfői szerepével: a pápai szolgálat és a katolikus egyház központi kormányzata az Apostoli Szentszékhez, míg a területi államiság az 1929-ben létrejött Vatikánvárosi Államhoz kapcsolódik.

A pápai tisztséget 2025. májusa óta XIV. Leó (Robert Francis Prevost) tölti be, akit a 2025-ös pápai konklávé választott meg Ferenc pápa utódjául. A Szentszék hivatalos névsora XIV. Leót Szent Péter 267. utódjaként tartja számon.

A pápaság története csaknem két évezredet fog át. A katolikus dogmatika a tisztség lényegi alapját Krisztus Péternek adott megbízatásában és annak apostoli folytonosságában látja; a történettudomány ugyanakkor megkülönbözteti ezt a hitbeli állítást a pápai hivatal jogi, liturgikus, diplomáciai és közigazgatási formáinak fokozatos kialakulásától. A római egyház korai tekintélye, Róma püspökének más egyházak ügyeibe való beavatkozásai, a primátus teológiai megfogalmazása és a központosított pápai kormányzat nem egyetlen időpontban, hanem folyamatosan, eltérő történeti szakaszokban fejlődtek ki.

Elnevezés, székhely és jogi helyzet

Az elnevezés eredete

A latin papa szó a görög πάππας vagy πάπας (pappasz, illetve papasz, „atya”) átvétele. Az ókori és kora középkori kereszténységben az elnevezés nem kizárólag Róma püspökét illette: Keleten papokat, püspököket és különösen pátriárkákat is megszólítottak vele, Nyugaton pedig több püspök viselte. A római püspökre alkalmazott cím a 4–5. századtól vált egyre gyakoribbá, kizárólagos nyugati használata pedig a középkor folyamán szilárdult meg; VII. Gergely pápa reformkora után a latin egyházban már rendszerint csak Róma püspökét nevezték pápának.

A magyar pápa, pap és pópa szavak ugyanahhoz a görög eredetű szócsaládhoz kapcsolódnak, de a mai magyar nyelvben a pápa önmagában rendszerint a római katolikus egyházfőt jelöli. Más egyházak vezetői közül „pápa” címet visel például az alexandriai kopt ortodox pápa; e tisztség története és egyházjogi tartalma nem azonos a római pápaságéval.

Róma püspöki széke

A pápa mindenekelőtt a római egyházmegye megyéspüspöke. Székesegyháza ezért nem a Szent Péter-bazilika, hanem a Lateráni bazilika, teljes nevén a Legszentebb Megváltó és Szent János evangélista és Keresztelő Szent János főszékesegyháza. A Szent Péter-bazilika a pápai liturgia és a világkatolicizmus kiemelt temploma, továbbá Péter apostol római sírjának hagyományos helye, de nem a római püspök katedrálisa.

A római egyházmegye mindennapi kormányzását a pápa nevében a Római Vikariátus és a római helynök látja el. Ez a gyakorlat szemlélteti a pápai tisztség két, egymástól megkülönböztethető, de ugyanabban a személyben egyesülő vonatkozását: a pápa egyszerre egy helyi egyház püspöke és az egyetemes katolikus egyház legfőbb pásztora.

Az Apostoli Szentszék és Vatikánváros

Az Apostoli Szentszék vagy Szentszék a római pápa és az őt az egyetemes egyház kormányzásában segítő központi szervek összessége. A nemzetközi jogban a diplomáciai kapcsolatokat főszabály szerint a Szentszék tartja fenn, nem Vatikánváros. A Vatikánvárosi Állam ezzel szemben területi állam, amelyet az 1929. február 11-én aláírt lateráni egyezmény hozott létre. Létrehozásának célja az volt, hogy területileg is biztosítsa a Szentszék látható és tényleges függetlenségét.

Vatikánváros államformáját saját hivatalos ismertetése választott, abszolút monarchiaként írja le: a pápa az állam szuverénje és államfője, akit a törvényhozó, végrehajtó és bírói főhatalom illet meg. E jogkörök jelentős részét a Vatikánvárosi Pápai Bizottság, a Kormányzóság és a vatikáni bíróságok útján gyakorolják. Az állami szuverenitás a pápai egyházi primátusnak nem forrása, hanem a Szentszék nemzetközi és kormányzati függetlenségét szolgáló történeti-jogi eszköz.

Címek és megszólítás

A pápai címhasználat történetileg változott. A Pápai Évkönyv a „Róma püspöke” megnevezést emeli ki elsődleges címként; több további megnevezést történeti vagy hagyományos címként sorol fel. Ferenc pápa idején a Nyugat pátriárkája cím 2024-ben ismét megjelent az évkönyvben, miután XVI. Benedek pápa 2006-ban elhagyta. A 2024-es visszaállítást a Szentszék ökumenikus összefüggésben is értelmezte, mint a nyugati latin egyház és a többi ősi pátriárkátus kapcsolatára utaló történeti megnevezést.

Magyar cím	Latin megnevezés	Jelentése
Róma püspöke	Episcopus Romanus	A pápa alapvető püspöki címe; a római helyi egyház főpásztora.
Jézus Krisztus helytartója	Vicarius Iesu Christi	A katolikus teológia szerint a pápa Krisztus nevében végzett egyetemes pásztori szolgálatára utal.
Az apostolfejedelem utóda	Successor Principis Apostolorum	Péter apostol római székében és primátusában való utódlását fejezi ki.
Az egyetemes egyház legfőbb főpapja	Summus Pontifex Ecclesiae Universalis	A pápa püspöki kollégiumon belüli főségét és egyetemes pásztori jogkörét jelöli.
Nyugat pátriárkája	Patriarcha Occidentis	Történeti cím, amely a pápa latin egyházhoz és a nyugati kereszténységhez fűződő pátriárkai kapcsolatára utal.
Itália prímása	Italiae Primas	A római szék itáliai elsőségét kifejező hagyományos cím.
A római egyháztartomány érseke és metropolitája	Archiepiscopus ac Metropolitanus Provinciae Romanae	A római egyháztartományon belüli metropolitai tisztség.
Vatikánváros szuverénje	Sovereign of the Vatican City State	A pápa 1929 óta fennálló államfői és szuveréni szerepe.
Isten szolgáinak szolgája	Servus servorum Dei	Alázati és szolgálati cím, amelyet különösen I. Gergely pápa tett jellegzetessé.

A summus pontifex („legfőbb főpap”) és a pontifex maximus megnevezést a pápára egyaránt alkalmazták. Az utóbbi az ókori római vallási szóhasználattal is kapcsolatban áll, keresztény alkalmazása azonban a püspöki és főpapi szolgálat értelmében alakult ki. A pápát hivatalos megszólításban Őszentségének nevezik; a köznyelvi Szentatya megszólítás a lelki atyaságot fejezi ki, nem a pápa személyes bűntelenségére vagy erkölcsi tökéletességére vonatkozó állítás.

A pápai tisztség teológiai alapjai

Péter apostol elsősége

A katolikus egyház tanítása a pápai szolgálat eredetét Péter apostolnak az apostoli testületben betöltött sajátos szerepéhez kapcsolja. A leggyakrabban idézett újszövetségi helyek:

• Mt 16,18–19, amelyben Jézus Pétert „sziklának” nevezi, neki ígéri a mennyek országa kulcsait, valamint a kötés és oldás hatalmát;
• Lk 22,31–32, amelyben Jézus Péterért imádkozik, és testvérei megerősítésével bízza meg;
• Jn 21,15–17, amelyben a feltámadt Krisztus Péterre bízza juhai és bárányai legeltetését;
• az Apostolok cselekedetei több jelenete, amelyben Péter az apostoli közösség szószólójaként vagy kezdeményezőjeként jelenik meg.

A katolikus értelmezés e szövegeket egymással, az apostoli hagyománnyal és az egyház későbbi önértelmezésével együtt olvassa. A „kulcsok” a kormányzati megbízatás, a „kötés és oldás” a tanítói és fegyelmi hatalom, a „legeltetés” pedig a pásztori felelősség képe. Más keresztény hagyományok ugyanazon szövegeknek eltérő egyháztani következményeket tulajdonítanak; ezért a bibliai helyek történeti és dogmatikai értelmezése az ökumenikus párbeszéd egyik központi kérdése.

Az első vatikáni zsinat Pastor aeternus dogmatikai konstitúciója úgy határozta meg a katolikus tanítást, hogy Péter Krisztustól nem pusztán tiszteletbeli elsőbbséget, hanem valódi pásztori és joghatósági primátust kapott; e szolgálatnak az egyház maradandó szerkezetében folytatódnia kell. A zsinati meghatározás szövegét és történeti előzményeit a Denzinger–Hünermann gyűjtemény DS 3050–3075. pontjai közlik.

Apostoli utódlás és a római szék

A pápai primátus katolikus felfogása két állítást kapcsol össze: egyrészt Péter apostol különleges szolgálatának az egyházban fenn kell maradnia, másrészt ennek hordozói a római püspökök. A római kapcsolat alapja Péter és Pál apostol római működésének és vértanúságának ősi hagyománya. Péter római jelenlétét és halálát a modern kutatás széles körben elfogadja, noha az, hogy a későbbi kánonjogi értelemben vett „Róma első püspökének” nevezhető-e, valamint hogyan működött a római közösség legkorábbi vezetése, továbbra is történeti vita tárgya.

A 2. század végén Lyoni Szent Iréneusz már felsorolta a római püspökök utódlását, és a római egyház apostoli hagyományának különleges jelentőséget tulajdonított. A korábbi források közül Római Szent Kelemen korinthusiakhoz írt levele a római közösség tekintélyes beavatkozásának példája, Antiochiai Szent Ignác pedig a római egyházat a „szeretetben elöljáró” közösségként üdvözölte. E szövegek nem írják le a későbbi pápai monarchia teljes jogi rendszerét, de tanúsítják Róma korai tekintélyét és az apostoli emlékezetben elfoglalt sajátos helyét.

Dogmafejlődés és intézménytörténet

A katolikus teológia megkülönbözteti a pápai primátus lényegét és annak történetileg változó gyakorlási módjait. Eszerint az egységet szolgáló péteri megbízatás isteni eredetű, miközben a választás módja, a kúria szerkezete, a címek, a bírói és diplomáciai eljárások, valamint a pápai hatalom központosításának foka egyházi jog és történeti körülmények hatására változott. A pápaság mai formáját ezért sem a legkorábbi keresztény közösség változatlan másolatának, sem pusztán egy késő ókori politikai találmánynak nem tekintik: a történeti kutatás inkább folyamatokat, töréspontokat és intézményi alkalmazkodásokat vizsgál.

A történeti fejlődés önmagában nem dönti el egy hittétel teológiai igazságát. Ugyanakkor a katolikus dogmatika sem állítja, hogy a pápaság minden későbbi jogi formája kifejezetten és részletesen megtalálható volna az Újszövetségben. Schütz Antal a dogmafejlődést olyan szerves kibontakozásként értelmezte, amelyben a későbbi, pontosabb megfogalmazásnak ugyanazzal a hitbeli tartalommal kell folytonosságban maradnia; Előd István pedig a pápai primátus kialakulását a fokozatos egyházi és dogmatikai fejlődés példái közé sorolta.

Történeti fejlődés

Az első három évszázad

A legkorábbi római kereszténység szervezetéről töredékes források maradtak fenn. Az 1. század végén keletkezett, hagyományosan Római Kelemennek tulajdonított levél a korinthusi közösség belső válságába avatkozott be, és a jogtalanul eltávolított elöljárók visszafogadására szólított fel. A levél szerzője nem nevezi magát pápának, és a római közösség nevében beszél, de hangneme és távoli egyházhoz intézett felszólítása a római tekintély korai bizonyítékai közé tartozik.

A 2. században a római egyház több tanbeli és fegyelmi vita központjává vált. I. Viktor pápa a húsvét időpontjáról folytatott úgynevezett quartodecimanus vitában egységes gyakorlatot próbált érvényesíteni, miközben Iréneusz a túl szigorú fellépés mérséklésére intette. A 3. században a bűnbánati fegyelemről, az eretnekkeresztség érvényességéről és a püspöki felelősségről szóló vitákban I. István pápa, Szent Ciprián és más püspökök között éles nézetkülönbségek alakultak ki. Ezek az események egyszerre mutatják Róma növekvő igényét az egyetemes döntőbírói szerepre és azt, hogy e szerep pontos terjedelméről még nem létezett mindenütt azonos felfogás.

A római püspökök korai listáit részben későbbi források őrizték meg, és az első évtizedek kronológiája bizonytalan. A monarchikus püspökség — amelyben egyetlen püspök áll a helyi egyház élén — a keresztény világ különböző részein eltérő ütemben szilárdult meg. Rómában a 2. század folyamán vált egyértelművé, bár a későbbi pápajegyzék a korai közösségi vezetőket is egymást követő római püspökökként tartja számon.

A késő ókor: a primátus jogi és teológiai megfogalmazása

Nagy Konstantin 4. századi egyházpolitikája, a kereszténység birodalmi elismerése és Konstantinápoly felemelkedése új környezetet teremtett a római püspökség számára. Róma püspökei mind gyakrabban hivatkoztak Péter apostol tekintélyére, és a nyugati egyházakban egyre határozottabban gyakoroltak fellebbviteli és tanítóhivatali szerepet. I. Damáz pápa és Sziriciusz pápa idején a római szék levelezése és rendeleti gyakorlata intézményesebb formát öltött.

I. Leó pápa (440–461) a péteri primátus egyik legfontosabb késő ókori teológusa volt. A khalkédóni zsinaton felolvasott krisztológiai levele jelentős tekintélyt szerzett, bár a zsinat Róma és Konstantinápoly rangviszonyáról olyan kánont is elfogadott, amelyet Leó nem erősített meg. Ez jól szemlélteti, hogy a római primátus elismerése és jogi értelmezése a keleti és nyugati egyházban nem teljesen azonos módon fejlődött.

I. Geláz pápa a császári és papi hatalom megkülönböztetését fogalmazta meg. Elmélete nem a későbbi modern állam és egyház szétválasztását jelentette, hanem azt, hogy az üdvösség és a szentségi rend kérdéseiben a világi uralkodó is az egyházi tekintélyhez tartozó normáknak van alávetve, míg a világi közigazgatásnak saját illetékessége van. A nyugati pápaság ezzel párhuzamosan sokszor a politikai hatalomtól való függetlenségéért küzdött, miközben maga is egyre több közéleti és területi feladatot vállalt.

Bizánci fennhatóság, Nagy Szent Gergely és a nyugati fordulat

A Nyugatrómai Birodalom bukása után a pápák helyzete egyszerre erősödött és vált kiszolgáltatottabbá. Róma püspöke a város lakosságának ellátásában, a védelem megszervezésében és a germán uralkodókkal folytatott tárgyalásokban is szerepet kapott, ugyanakkor Itália jelentős része a keletrómai császár és a Ravennai Exarchátus fennhatósága alá tartozott. A pápaválasztás császári megerősítése, a keleti udvar befolyása és a valláspolitikai konfliktusok korlátozták a római szék mozgásterét.

Nagy Szent Gergely (590–604) egyszerre volt római püspök, szerzetesi lelkiségi szerző, közigazgató és missziós szervező. Tiltakozott az „egyetemes püspök” olyan értelmű címe ellen, amely szerinte eltörölte volna a többi püspök valódi hatalmát, de saját gyakorlatában határozottan fellépett a római szék egyetemes felelősségének tudatában. Anglia misszionálásának támogatása és a nyugati egyházakkal kialakított kapcsolatai hozzájárultak ahhoz, hogy a pápaság súlypontja fokozatosan a latin Nyugat felé tolódjon.

A frank szövetség és a Pápai Állam

A 8. századi képrombolás és a bizánci hatalom itáliai gyengülése a pápaságot a frankokkal való szövetség felé vezette. Kis Pipin 754–756 közötti hadjáratai után létrejött a pápai területi uralom alapja, amelyet a történetírás Pápai Államként vagy Szent Péter patrimóniumaként ismer. A pápák ettől kezdve nemcsak egyházi vezetők, hanem közép-itáliai területek világi uralkodói is voltak.

800 karácsonyán III. Leó pápa császárrá koronázta Nagy Károlyt. Az esemény a nyugati császárság megújításának jelképe lett, és hosszú időre összekapcsolta a császári legitimitást a római koronázással. A pápa és a császár viszonya azonban nem egyszerű alá- vagy fölérendeltségként működött: a két hatalom kölcsönösen támogatta, korlátozta és időnként kisajátítani próbálta a másik tekintélyét.

A középkori pápai igények alátámasztásában szerepet kapott a hamisított Konstantini adománylevél is, amely azt állította, hogy Konstantin császár világi hatalmat és nyugati elsőbbséget adományozott a pápának. A szöveg hamis voltát Lorenzo Valla a 15. században filológiai érvekkel bizonyította. A pápai primátus katolikus dogmatikai alapja azonban nem erre az oklevélre, hanem a péteri megbízatás és az apostoli utódlás tanára épül.

A gregorián reform és a középkori pápai monarchia

A 9–11. században a pápaságot római főúri csoportok, itáliai politikai küzdelmek és a német-római császárok befolyása is terhelte. A reformmozgalmak célja a szimónia visszaszorítása, a papi fegyelem megerősítése és az egyházi tisztségek világi ellenőrzés alóli felszabadítása volt. III. Henrik német-római császár 1046-ban több rivális pápai igény rendezésében döntő szerepet játszott, az általa támogatott reformpápák azonban nem egyszerűen császári hivatalnokokként működtek, hanem hozzájárultak az egyházi autonómia megerősítéséhez.

II. Miklós pápa 1059-es választási dekrétuma a pápaválasztásban a bíboros püspököknek adott vezető szerepet. Ez a lépés a mai Bíborosi Kollégium választói funkciójának egyik alapja lett. A reform VII. Gergely pápa idején teljesedett ki, akinek IV. Henrikkel folytatott küzdelme az invesztitúraharc központi epizódja volt. A konfliktus nem csupán személyes hatalmi harc, hanem az egyházi hivatalok betöltésének, a püspöki kinevezésnek és az egyházi-világi hatásköröknek a rendezéséről szóló európai vita volt.

A 12–13. században a kánonjog rendszerezése, a pápai legátusok, bíróságok és kúriai hivatalok fejlődése megerősítette a központi kormányzatot. III. Ince pápa pontifikátusa alatt a pápaság politikai és jogi tekintélye a középkori Nyugaton különösen magas szintet ért el. A pápa uralkodók közötti vitákban közvetített, keresztes hadjáratokat hirdetett, zsinatot hívott össze, és az egyházkormányzat számos területén közvetlenül intézkedett. E korszak pápai monarchiája ugyanakkor a feudális és szakrális királyság világában működött; intézményei és politikai nyelve nem azonosíthatók változtatás nélkül a modern állami szuverenitás fogalmaival.

A keleti egyházszakadás és az uniós kísérletek

A latin Nyugat és a bizánci Kelet eltávolodása több évszázados folyamat volt. Az 1054-es kölcsönös kiközösítéseket hagyományosan a keleti egyházszakadás jelképes dátumának tekintik, de az egyházak teljes és tartós elszakadása később szilárdult meg. A nézetkülönbségek között liturgikus, nyelvi, politikai és teológiai kérdések, különösen a Filioque és a római primátus értelmezése szerepeltek.

Az 1274-es második lyoni zsinat és az 1438–1439-es ferrara–firenzei zsinat egyházi uniót próbált létrehozni. A megállapodások a római primátust is megfogalmazták, de Keleten nem nyertek tartós recepciót. A negyedik keresztes hadjárat során 1204-ben bekövetkezett konstantinápolyi hódítás és fosztogatás mélyítette a bizalmatlanságot, és a későbbi ökumenikus párbeszédben is tartós történeti teherré vált.

Avignon, a nyugati egyházszakadás és a konciliarizmus

VIII. Bonifác pápa és IV. Fülöp francia király konfliktusa után a pápai udvar 1309-ben Avignonba költözött, ahol 1377-ig hét egymást követő pápa tartózkodott. Az avignoni pápaság nem jelentette a pápa francia királyi hivatalnokká válását, de a francia politikai környezet, a bíborosi kollégium összetétele és a kúria pénzügyi rendszere erősen befolyásolta megítélését.

A római visszatérés után 1378-ban kitört a nagy nyugati egyházszakadás, amelyben különböző országok eltérő pápai engedelmességekhez csatlakoztak. A válságot a konstanzi zsinat zárta le 1417-ben V. Márton pápa megválasztásával. A zsinat létrejöttében Luxemburgi Zsigmond és a pisai engedelmességhez tartozó XXIII. János ellenpápa egyaránt szerepet játszott; a zsinat egyetemes egyházi jogállását végül XII. Gergely római pápa formális összehívó és lemondó aktusa is megerősítette.

A szakadás idején kibontakozó konciliarizmus azt tanította, hogy az egyetemes zsinat szükséghelyzetben vagy általában a pápa fölött állhat. A konstanzi Haec sancta határozat értelmezése és dogmatikai státusa a történetírásban vitatott. A későbbi katolikus tanítóhivatal nem fogadta el az egyetemes zsinatnak a pápától független, általános felsőbbségét, ugyanakkor a válság rámutatott a kollegiális ellenőrzés, az egyházreform és a pápaválasztási rend jelentőségére.

Reneszánsz pápaság, reformáció és katolikus megújulás

A 15–16. századi pápák jelentős szerepet vállaltak a reneszánsz művészet, építészet és tudomány támogatásában. A római udvar ugyanakkor több pontifikátus alatt átvette az itáliai fejedelmi udvarok dinasztikus, katonai és reprezentációs gyakorlatát. A nepotizmus, az egyházi javadalmak politikai felhasználása, a pénzügyi visszaélések és egyes pápák személyes életvitele hozzájárult a reformigények megerősödéséhez. E jelenségek bemutatása nem teszi az egész korszakot egységesen „romlottnak”, de nem is hagyható ki a reformáció történeti hátteréből.

X. Leó pápa pontifikátusa alatt kezdődött Luther Márton nyilvános fellépése. A konfliktus teológiai, lelkipásztori és politikai tényezőkből egyaránt táplálkozott, majd a nyugati kereszténység tartós felekezeti megosztásához vezetett. A protestáns egyházak elutasították a pápai primátus isteni jogú és egyetemes joghatósági értelmezését. A katolikus válasz nem merült ki a protestantizmus elítélésében: a tridenti zsinat, a szerzetesi és papi reformok, az új rendek, a szemináriumok és a liturgikus-katekétikai megújulás a katolikus megújulás hosszú folyamatát alkották.

A tridenti zsinat nem adott új, átfogó definíciót a pápai primátusról, de határozatainak végrehajtásában a pápák és a római kongregációk fontos szerepet kaptak. Az újkori konfesszionalizáció során a pápaság közvetlen európai politikai befolyása több területen szűkült, miközben a latin egyház belső tanbeli és fegyelmi egységének fenntartásában erősödött a római központ szerepe.

Gallikanizmus, felvilágosodás és forradalmak

A 17–18. században a pápai hatalommal szemben nemcsak protestáns, hanem katolikus környezetben is megjelentek korlátozó elméletek. A gallikanizmus a francia egyház és uralkodó önállóságát hangsúlyozta, a febronianizmus a püspöki és nemzeti egyházi jogköröket erősítette volna Rómával szemben, a jozefinizmus pedig az államnak biztosított széles ellenőrzést az egyházi élet fölött. E mozgalmak történeti hátterében az abszolút monarchiák, a nemzetállami fejlődés és az egyházi vagyon, kinevezések, oktatás feletti ellenőrzés kérdései álltak.

A francia forradalom és a napóleoni korszak súlyos területi, személyi és intézményi veszteségeket okozott a pápaságnak. VII. Piusz pápa fogságba került, miközben a konkordátumok új formát adtak az egyház és a modern állam kapcsolatának. A 19. században az ultramontanizmus a nemzeti egyházi autonómiával szemben Róma tekintélyét hangsúlyozta, és a kommunikáció, a sajtó, a vasút, valamint a nemzetközi katolikus mozgalmak fejlődése ténylegesen is szorosabbá tette a helyi egyházak kapcsolatát a Szentszékkel.

A Pápai Állam megszűnése és az első vatikáni zsinat

Az olasz egységmozgalom során a Pápai Állam területe fokozatosan csökkent, 1870-ben pedig az Olasz Királyság elfoglalta Rómát. A pápák ezt követően nem ismerték el az olasz állam fennhatóságának jogszerűségét a korábbi pápai területek fölött, és a „Vatikán foglyának” tekintették magukat. A római kérdés csak az 1929-es lateráni egyezménnyel rendeződött.

Az 1869–1870-ben ülésező első vatikáni zsinat a Pastor aeternus konstitúcióban meghatározta a pápa egyetemes joghatósági primátusát és az ex cathedra tanítás tévedhetetlenségét. A zsinatot a francia–porosz háború és Róma elfoglalása miatt elnapolták, ezért az egyházról, a püspöki kollégiumról és a primátus tágabb összefüggéseiről tervezett további tárgyalás nem fejeződött be. Emiatt a zsinati tanítás történeti recepciójában gyakran úgy jelent meg, mintha kizárólag a pápai hatalomról szólt volna; a második vatikáni zsinat később a püspöki kollegialitás és a részegyházak teológiájával egészítette ki az egyháztani képet.

A lateráni rendezéstől a második vatikáni zsinatig

Az 1929-es lateráni egyezmények kölcsönösen elismerték Olaszország és Vatikánváros szuverenitását, valamint rendezték a Szentszék olaszországi jogi helyzetét. A 20. századi pápák a két világháború, a totalitárius rendszerek, a kommunizmus, a dekolonizáció és a hidegháború körülményei között folytattak diplomáciai és lelkipásztori tevékenységet. Megítélésük egyes kérdésekben — például a fasizmushoz, a nemzetiszocializmushoz, a holokauszthoz vagy a kommunista államokhoz való viszonyban — élénk történeti viták tárgya.

XXIII. János pápa 1959-ben bejelentette a második vatikáni zsinat összehívását. Az 1962–1965 között ülésező zsinat nem vonta vissza az első vatikáni zsinat tanítását, hanem a pápai primátust a püspöki kollégium, az egyház mint Isten népe, a részegyházak és az egyetemes küldetés összefüggésében tárgyalta. A Lumen gentium szerint a püspökök testülete csak fejével, a római pápával együtt alanya az egész egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak; a pápa ugyanakkor hivatalánál fogva önállóan is gyakorolhatja legfőbb hatalmát.

A kortárs pápaság

VI. Pál pápa a zsinat végrehajtásában, a liturgikus reformban és a püspöki szinódus intézményének kialakításában játszott meghatározó szerepet. II. János Pál pápa világméretű utazásai, a kommunista rendszerekkel szembeni fellépése, az ökumenikus és vallásközi találkozók, valamint a modern tömegkommunikáció használata a pápaság globális láthatóságát jelentősen növelte. XVI. Benedek pápa teológiai tanítótevékenysége mellett 2013-as lemondásával újra gyakorlati jelentőséget adott a pápai hivatalról való szabad lemondás kánonjogi lehetőségének.

Ferenc pápa az egyház missziós megújulását, a szegények és a perifériák felé fordulást, a környezeti felelősséget, a szinodalitást és a kúria reformját emelte ki. 2025-ben bekövetkezett halála után a konklávé XIV. Leót választotta meg. A kortárs pápaság egyszerre lelkipásztori, tanítóhivatali, intézménykormányzati, ökumenikus és diplomáciai szolgálat. Történeti változásait ezért nem írja le kielégítően sem a „világi hatalom hanyatlása”, sem a „szellemi tekintély folytonos növekedése” egyszerű sémája: a pápai befolyás formái, eszközei és társadalmi környezete korszakonként jelentősen eltérnek.

A pápaválasztás és a szék megüresedése

A Sixtus-kápolna, a pápaválasztó konklávé szavazásainak helyszíne

A választási rend története

A római püspököt az első századokban a római klérus és a helyi keresztény közösség részvételével választották, a környező püspökök közreműködésével. A kereszténység birodalmi elismerése után a császárok, majd az itáliai királyok és a római főúri családok különböző mértékű befolyást gyakoroltak a választásokra. A választási rend szabályozása ezért a pápaság politikai és egyházi függetlenségének egyik központi kérdése lett.

II. Miklós 1059-es dekrétuma a bíboros püspököknek adott kezdeményező szerepet, és ezzel megindította a pápaválasztás bíborosi testülethez kötését. A választók körének kizárólagossága fokozatosan szilárdult meg. X. Gergely pápa az 1274-es második lyoni zsinaton kiadott Ubi periculum rendelkezéssel a hosszan elhúzódó választások megelőzésére bevezette a választók szigorú elkülönítését, vagyis a konklávé rendszerét.

A modern szabályokat II. János Pál 1996-os Universi Dominici Gregis apostoli konstitúciója foglalta össze; XVI. Benedek 2007-ben és 2013-ban módosította. A szabályok egyházi jogból, nem isteni jogból erednek, ezért a pápa megváltoztathatja őket.

A jelenlegi eljárás fő elemei

Pápaválasztó joga azoknak a bíborosoknak van, akik a Szentszék megüresedése előtt nem töltötték be nyolcvanadik életévüket. A 2025-ös konklávén 133 választó bíboros vett részt, vagyis a tényleges választói testület meghaladta a korábban jogszabályban irányadónak tekintett 120 fős létszámot.

A bíborosok a széküresedés idején általános kongregációkon intézik a halaszthatatlan ügyeket és előkészítik a választást, de nem gyakorolhatják a pápának fenntartott hatalmat. A konklávé fő helyszíne a Sixtus-kápolna, a választók szállása rendszerint a Szent Márta-ház. A szavazás titkos, és az érvényes választáshoz a jelen lévő választók szavazatainak legalább kétharmada szükséges. Hosszabb eredménytelenség után is megmarad a kétharmados követelmény; a végső szakaszban a két legtöbb szavazatot kapott jelölt között folytatódhat a választás, miközben ők maguk nem szavazhatnak.

A megválasztott személynek nem szükséges bíborosnak lennie. Ha már püspök, a törvényes választás elfogadásával azonnal elnyeri a pápai hatalmat; ha nem püspök, haladéktalanul püspökké kell szentelni, és a teljes hatalmat a választás elfogadásával együtt az episcopális felszentelés révén nyeri el. A névválasztás, a fehér füst és a Habemus papam kihirdetése történeti-liturgikus szokás, nem a hivatal érvényességének feltétele.

Halál, lemondás és széküresedés

A pápai tisztség rendszerint a pápa halálával üresedik meg. A pápa azonban le is mondhat; a lemondás érvényességéhez az szükséges, hogy szabadon történjék és megfelelő módon nyilvánosságra hozzák, elfogadására nincs szükség. V. Celesztin pápa 1294-es és XII. Gergely pápa 1415-ös lemondása történeti előzmény, XVI. Benedek 2013-as lemondása pedig a modern korban tette ismét gyakorlati kérdéssé ezt a lehetőséget.

A széküresedés idején a Bíborosi Kollégium csak a rendes ügyek intézésére és a választás előkészítésére jogosult. Az egyetemes zsinat vagy püspöki szinódus ülése a pápa halálával vagy lemondásával felfüggesztődik, amíg az új pápa folytatásáról nem rendelkezik. A pápai tisztséget az egyházjog alapján más egyházi bíróság nem ítéli meg: a kánonjogi alapelv szerint „az első széket senki sem ítélheti meg” (Prima Sedes a nemine iudicatur). Ez nem jelenti azt, hogy a pápa az isteni jog, a kinyilatkoztatott hit vagy az erkölcsi törvény fölött állna; a katolikus felfogás szerint hatalma az egyház rendeltetéséhez kötött szolgálati hatalom.

A pápa hatalma és feladatai

A legfőbb egyházkormányzati hatalom

Az 1983-as latin Egyházi Törvénykönyv szerint a római pápa hivatalánál fogva az egész egyház fölött legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes rendes hatalommal rendelkezik, amelyet mindig szabadon gyakorolhat. A „rendes” azt jelenti, hogy a hatalom magához a tisztséghez kapcsolódik, nem alkalmi megbízásból ered; a „közvetlen” azt, hogy nemcsak püspöki konferenciákon vagy helyi püspökökön keresztül gyakorolható; az „egyetemes” az összes részegyházra, pásztorra és hívőre való kiterjedést jelöli.

A pápai főhatalom hagyományosan három, egymástól megkülönböztetett kormányzati funkciót foglal magában:

• törvényhozás: egyetemes egyházi törvények kibocsátása, módosítása, hiteles értelmezése és — az isteni jog sérelme nélkül — alóli felmentés;
• végrehajtás és igazgatás: püspökök kinevezése vagy megerősítése, egyházmegyék alapítása és átszervezése, a Római Kúria és a pápai diplomácia irányítása, szerzetesi intézmények és egyházi jogi személyek ügyeinek rendezése;
• bíráskodás: az egyház legfőbb bírói hatalmának gyakorlása személyesen, a Szentszék bíróságai vagy megbízott bírák útján.

A pápa döntése ellen az egyházon belül nincs magasabb bírói fórumhoz benyújtható fellebbezés. A mindennapi ügyintézés jelentős részét azonban nem személyesen végzi, hanem a dikasztériumokra, bíróságokra, legátusokra és helyi ordináriusokra bízza. A pápai hatalom egyetemessége ezért nem jelenti azt, hogy minden helyi döntést Rómában hoznak meg, vagy hogy a megyéspüspökök pusztán pápai megbízottak lennének.

A püspökök joghatósága és a kollegialitás

A katolikus egyház szerint a püspökök az apostolok utódai, és saját részegyházaikban Krisztus nevében tanítanak, megszentelnek és kormányoznak. Hatalmuk rendes, saját és közvetlen; nem egyszerűen a pápa helyi meghosszabbításai. A pápai primátus feladata a püspöki szolgálat egységének, a hit közösségének és az egyetemes egyház rendjének biztosítása, nem pedig a püspöki hivatal eltörlése.

A püspöki kollégium a római pápával mint fejével együtt — és sohasem e fej nélkül — szintén az egész egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalom alanya. Ezt ünnepélyesen az egyetemes zsinaton gyakorolja, máskor pedig a világban szétszórt püspökök együttes cselekvése által, ha a pápa ilyen kollegiális aktust kezdeményez vagy szabadon elfogad. A katolikus tanítás ezért nem két egymástól független legfőbb hatalmat állít szembe, hanem ugyanazon püspöki testület fejének és tagjainak eltérő, egymással összefüggő cselekvési módjairól beszél.

A püspöki szinódus rendszerint tanácskozó testület, amely a pápa számára javaslatokat fogalmaz meg; döntési hatalmat akkor gyakorolhat, ha azt a pápa kifejezetten megadja és a döntést megerősíti. A püspöki konferenciák regionális vagy nemzeti együttműködési szervek, jogkörüket az egyetemes jog, saját statútumaik és a Szentszék által adott felhatalmazások határozzák meg.

A pápa és az egyetemes zsinat

Egyetemes zsinatot a pápa hív össze, ő elnököl rajta személyesen vagy képviselői útján, meghatározhatja vagy jóváhagyhatja napirendjét, és az ő megerősítése és kihirdetése szükséges ahhoz, hogy a zsinati határozatok az egész egyházra kötelező erővel bírjanak. A zsinat nem a pápai hatalom versenytársa, hanem a püspöki kollégium ünnepélyes cselekvése a kollégium fejével együtt.

A történelemben ugyanakkor valódi viták alakultak ki a pápa, a zsinatok és a helyi egyházi szervek illetékességéről. A konciliarizmus, a gallikanizmus és a febronianizmus e viták eltérő megoldásait kínálták. A mai katolikus egyházjog az első és második vatikáni zsinat tanítása alapján egyszerre vallja a pápai primátust és a püspöki kollegialitást.

A tanítóhivatal

A pápa tanítóhivatala a kinyilatkoztatott hitletétemény megőrzésére, hiteles értelmezésére és hirdetésére irányul. A pápai dokumentumok műfaja és tanbeli súlya nem azonos. Az apostoli konstitúció, enciklika, apostoli buzdítás, motu proprio, apostoli levél, homília, beszéd vagy interjú eltérő célú és tekintélyű lehet. Egy dokumentum tekintélyét nem pusztán elnevezése, hanem tárgya, megfogalmazása, címzettjei, a véglegesség szándéka és a korábbi tanítással való kapcsolata alapján értékelik.

A pápa rendes tanítóhivatala akkor is hiteles tanítás, ha nem tévedhetetlen. Az ilyen megnyilatkozásokhoz a katolikus hívőktől a tanítás jellegének megfelelő „vallásos értelem- és akaratbeli engedelmességet” kíván az egyház. A pápa a püspökökkel együtt a rendes és egyetemes tanítóhivatal keretében is tévedhetetlenül terjeszthet elő olyan tanítást, amelyet az egyház egyetemesen és véglegesen tartandónak ismer el.

A pápai tévedhetetlenség

A pápai tévedhetetlenség dogmája nem azt állítja, hogy a pápa minden kijelentése igaz, hogy nem követhet el tévedést politikai, természettudományos vagy történeti kérdésekben, illetve hogy személyesen bűntelen vagy erkölcsileg kifogástalan. A tévedhetetlenség az egyház hitben való megőrzéséhez kapcsolódó sajátos karizma, amely szigorúan meghatározott feltételek mellett illeti meg a római pápát.

Az első vatikáni zsinat és a hatályos kánonjog szerint a pápa akkor tanít ex cathedra, ha:

1. mint az összes keresztény hívő legfőbb pásztora és tanítója jár el;
2. hitre vagy erkölcsre vonatkozó tanítást terjeszt elő;
3. végleges aktussal az egész egyház számára kötelezően megtartandónak határozza meg.

Az ilyen definíció a katolikus tanítás szerint önmagában, nem az egyház utólagos hozzájárulása révén megváltoztathatatlan; ugyanakkor a pápa nem új kinyilatkoztatást kap, hanem az apostoli hitletéteményt őrzi és értelmezi.

A modern dogmatikai kézikönyvek két olyan pápai meghatározást emelnek ki, amelyet általánosan és egyértelműen ex cathedra aktusnak tekintenek: IX. Piusz pápa 1854-es Ineffabilis Deus bulláját a szeplőtelen fogantatásról és XII. Piusz pápa 1950-es Munificentissimus Deus konstitúcióját Mária mennybevételéről. Az első meghatározás időben megelőzte a tévedhetetlenség 1870-es dogmatikai definícióját, de megfelel a később megfogalmazott feltételeknek.

II. János Pál pápa Evangelium vitae enciklikájának az abortuszról és az eutanáziáról szóló ünnepélyes kijelentéseit nem szokás új, különálló ex cathedra dogmadefinícióként számolni. A Hittani Kongregáció 1998-as értelmezése szerint ezek a rendes és egyetemes tanítóhivatal által már tévedhetetlenül tanított erkölcsi tételek pápai megerősítései.

A Római Kúria és a pápai hivatalok

A Római Kúria a pápa szolgálatában álló központi igazgatás. Nem önálló hatalmi központ, hanem a pápa nevében és tekintélyével segíti az egyetemes egyház kormányzását. Szervezetéhez tartozik az Államtitkárság, több dikasztérium, bíróság, gazdasági szerv, hivatal és pápai intézmény. Ferenc pápa 2022-ben hatályba lépett Praedicate Evangelium apostoli konstitúciója a missziós irányultságot, a szolgálati jelleget és a kúriai szervek közötti együttműködést hangsúlyozta.

A pápa halálával vagy lemondásával a kúria vezető tisztségeinek jelentős része megszűnik vagy felfüggesztődik, de bizonyos hivatalok — különösen a camerlengo, a nagy penitenciárius és a széküresedéshez szükséges szervek — folytatják a törvényben meghatározott feladatokat. A kúria reformja a pápaság történetének visszatérő eleme, mert szervezetének a változó lelkipásztori, kommunikációs, pénzügyi és nemzetközi feladatokhoz kell alkalmazkodnia.

Államfői, diplomáciai és társadalmi szerep

A pápa Vatikánváros államfőjeként sajátos, választott monarchikus tisztséget tölt be. A vatikáni állam kis területe ellenére jogi személyiséggel, törvényhozással, közigazgatással és bírósági rendszerrel rendelkezik. A pápai államfőség elsődleges rendeltetése nem egy nagy területi hatalom fenntartása, hanem a Szentszék függetlenségének biztosítása.

A diplomáciai kapcsolatokat túlnyomórészt a Szentszék tartja fenn. Képviselői az apostoli nunciusok, akik rendszerint diplomáciai és egyházi feladatot egyaránt ellátnak. A pápa követeket fogad, nemzetközi szerződéseket — köztük konkordátumokat — köt, békekezdeményezésekben közvetíthet, és felszólalhat humanitárius, társadalmi vagy erkölcsi kérdésekben. A Szentszék és Vatikánváros nemzetközi jogalanyisága elkülönül, bár képviseletük és működésük szorosan összekapcsolódik.

A modern pápák enciklikákban és más dokumentumokban foglalkoztak a munkáskérdéssel, a gazdasági igazságossággal, a békével, az emberi jogokkal, a családdal, a bioetikával, a migrációval, a vallásszabadsággal és a környezeti felelősséggel. A katolikus társadalmi tanítás pápai dokumentumai nem részletes politikai programot alkotnak, hanem erkölcsi elveket és társadalmi értékelési szempontokat fogalmaznak meg. A pápák állásfoglalásainak politikai fogadtatása országonként, felekezetenként és világnézeti irányonként eltérő.

A 20. század második felétől a pápai utazások, rádió- és televíziós közvetítések, majd a digitális kommunikáció közvetlenebb kapcsolatot teremtettek az egyházfő és a világ különböző részein élő katolikusok között. A modern média ugyanakkor hajlamos a pápát kizárólag globális közéleti személyiségként ábrázolni, miközben egyházi szolgálatának középpontjában a hit hirdetése, a szentségi közösség és a püspökökkel való egység áll.

A pápaság más keresztény hagyományokban

Keleti ortodox megközelítések

A keleti ortodox egyházak elismerik, hogy az első évezredben Róma püspöke különleges elsőbbséget élvezett az egyházak rendjében. A vita főként e primátus természetéről és mai egyetemes gyakorlásáról szól. Az ortodox teológia általában tiszteletbeli vagy koordináló elsőbbségről beszél, és nem fogadja el a pápa minden helyi egyházra kiterjedő közvetlen, rendes joghatóságát, illetve az első vatikáni zsinat szerinti egyoldalú ex cathedra definíció lehetőségét.

A katolikus–ortodox teológiai párbeszéd 2007-es ravennai dokumentuma közös alapként állapította meg, hogy az egyház életének helyi, regionális és egyetemes szintjén egyaránt létezik szinodalitás és valamilyen elsőbbség, de az egyetemes primátus jogköre és gyakorlása továbbra is vitatott. A 2016-os chieti dokumentum az első évezred gyakorlatát vizsgálta, és hangsúlyozta, hogy a primátus és a szinodalitás egymással összefüggő valóságok.

Protestáns és anglikán megközelítések

A 16. századi reformáció egyházai elutasították a pápai primátus isteni jogú, szükségképpen minden keresztényre kiterjedő értelmezését. A történeti protestáns hitvallások egy része a pápaságot élesen polemikus nyelven bírálta; a mai protestáns közösségek megítélése azonban igen változatos. Sok evangélikus, református és szabadegyházi közösség emberi eredetű egyházkormányzati intézménynek tartja, mások egy jövőbeli keresztény egység szolgálatában elképzelhető, korlátozott egyetemes koordináló szerepről is tárgyalnak.

Az 1972-es katolikus–evangélikus máltai jelentés megállapította, hogy a lutheránus fél nem zárta ki eleve a pápai szolgálatot mint az egyházak egységének látható jelét, ha annak gyakorlása az evangélium elsőbbségének alárendelten és megfelelően átalakított formában történik. A felek között ugyanakkor nyitott maradt, hogy az ilyen primátus az egyház isteni rendjéhez szükségképpen hozzátartozik-e.

Az anglikán közösségen belül a pápaság megítélése az evangelikálisan protestáns állásponttól az erősen katolizáló értelmezésekig terjed. Az anglikán–római katolikus párbeszéd a tanítóhivatal, az apostoli utódlás és az egyetemes primátus kérdésében több közeledést ért el, de a pápai joghatóság és tévedhetetlenség teljes közös elfogadása nem valósult meg.

Az ókatolikus egyházak az első vatikáni zsinat után utasították el a pápai tévedhetetlenség és az egyetemes joghatósági primátus meghatározását. Róma püspökének történeti elsőbbségét bizonyos értelemben elismerik, de az egyetemes egyház fölötti közvetlen kormányzati hatalmat nem.

Ökumenikus párbeszéd a római püspök szolgálatáról

II. János Pál pápa 1995-ös Ut unum sint enciklikájában arra hívta a többi keresztény egyház és közösség vezetőit és teológusait, hogy vele együtt keressék a római püspök egységszolgálatának olyan gyakorlási módját, amely nem mond le a katolikus tanítás lényegéről, mégis nyitott az első évezred tapasztalataira és a többi keresztény jogos aggályaira.

A Keresztény Egység Előmozdításának Dikasztériuma 2024-ben The Bishop of Rome címmel összefoglalta az ökumenikus párbeszédek és az Ut unum sint felhívására érkezett válaszok eredményeit. A dokumentum nem új dogmatikai definíció, hanem tanulmányi összegzés, amely a primátus és szinodalitás kölcsönös kapcsolatát, a történeti nyelvezet pontosítását és a szolgálat gyakorlási módjainak megkülönböztetését emelte ki.

Pápai jelvények és szertartások

I. Szilveszter pápa szobra pápai jelvényekkel

Pallium

A pallium fehér gyapjúszalag, amelyet a pápa és — a pápa által adományozva — a metropolita érsekek viselnek. A pápai pallium a római püspök pásztori szolgálatának és az egyházi közösségnek a jele. XIV. Leó péteri szolgálatának 2025. május 18-i ünnepélyes megkezdésekor a pallium átadása a szertartás egyik központi eleme volt.

Halászgyűrű

A halászgyűrű Péter apostol halászi hivatására utal. A középkorban pápai pecsétként is használták; ma elsősorban a péteri szolgálat jelvénye. Az új pápa ünnepélyes szolgálatkezdő szertartásán kapja meg. A pontifikátus végén a gyűrű pecsétfunkcióját megszüntetik, hogy ne lehessen érvényes pápai iratok hitelesítésére használni.

Kulcsok és címer

A keresztbe tett arany- és ezüstkulcs a mennyek országa kulcsaira és a Mt 16,19-ben leírt péteri megbízatásra utal. A két kulcs a Szentszék és Vatikánváros jelképrendszerében is megjelenik, de a két címer nem teljesen azonos. A kulcsokat összekötő zsinór a hatalmi és közösségi kapcsolatot jelképezi.

Tiara és mitra

A pápai tiara vagy triregnum történetileg a pápai koronázás jelvénye volt. Három koronájának értelmezése korszakonként változott; a tiara egyszerre fejezte ki a pápai egyházi és világi uralom reprezentációját. VI. Pál pápa 1963-ban még tiarával történt koronázásban részesült, később azonban letette a tiarát. I. János Pál pápa óta a pápák koronázás helyett a péteri szolgálat megkezdésének liturgiáját tartják, amelyben a pallium és a halászgyűrű kap szerepet.

A pápák liturgikus fejfedője a püspöki mitra. A tiara továbbra is megjelenik a Szentszék és Vatikánváros hivatalos jelképeiben, miközben több újabb pápa személyes címerében mitra szerepel. A tiara elhagyása nem változtatta meg a pápai jogkört, hanem a liturgikus és reprezentációs nyelv módosulását jelentette.

Ferula, sedia gestatoria és pápamobil

A pápa ünnepélyes liturgiákon keresztet hordozó pásztorbotot, ferulát használ. A hagyományos püspöki görbe pásztorbot helyett alkalmazott egyenes keresztbot a római pápai liturgia sajátossága, bár alakja és művészi megoldása több alkalommal változott.

A sedia gestatoria hordozható pápai trón volt, amelyet ünnepélyes körmenetekben használtak. A 20. század végére kikerült a gyakorlatból. A pápamobil nem a sedia gestatoria jogi vagy liturgikus utóda, hanem a nyilvános megjelenésekhez alkalmazott, biztonsági és láthatósági célokat szolgáló jármű.

Liturgikus szolgálatkezdés

A pápa hatalmának elnyeréséhez nem szükséges koronázás vagy világi értelemben vett beiktatás. A szolgálat megkezdésének ünnepélyes miséje a már elnyert hivatal liturgikus megjelenítése. XIV. Leó 2025. május 18-i szertartásán a pallium és a halászgyűrű átadását a bíborosok, püspökök, papok, diakónusok, szerzetesek, házasok és fiatalok képviselőinek engedelmességi aktusa kísérte.

Adatok és történeti sajátosságok

• XIV. Leó a Szentszék hivatalos felsorolása szerint a 267. pápa. Az első évszázadok hiányos forrásai és az ellenpápák eltérő besorolása miatt a régi pápajegyzékekben számozási eltérések és bizonytalanságok találhatók.
• A leghosszabb történetileg pontosan adatolható pontifikátus IX. Piuszé volt, aki 1846-tól 1878-ig több mint 31 évig uralkodott. Péter apostol hagyományos római szolgálati idejét a források bizonytalansága miatt nem szokás e rekorddal azonos módszerrel összehasonlítani.
• A legrövidebb, általánosan elismert pontifikátus VII. Orbáné volt 1590-ben, tizenhárom naptári nappal. A 752-ben megválasztott, de püspökké szentelése előtt néhány nappal meghalt István választott pápát a mai hivatalos névsor nem számítja a pápák közé; régebbi listák emiatt eltérően számozták az István nevű pápákat.
• A János a leggyakrabban választott pápai név, de számozása nem folytonos: a középkori jegyzékhibák és ellenpápák miatt nincs XX. János, és a sorszámok nem egyeznek meg pontosan a törvényes János pápák számával.
• 1309 és 1377 között hét pápa tartotta udvarát Avignonban. A nagy nyugati egyházszakadás alatt időnként két, majd három rivális engedelmesség vezetője igényelte a pápai címet.
• XVI. Benedek 2013-as lemondása az első önkéntes pápai lemondás volt XII. Gergely 1415-ös lemondása óta, és az első olyan a modern korban, amelyet nem egyházszakadás rendezése indokolt.
• Ferenc volt az első jezsuita, az első latin-amerikai és több mint ezer év után az első Európán kívül született pápa. XIV. Leó az első, aki az Amerikai Egyesült Államokban született, és az első Ágoston-rendi pápa.
• A pápa nem szükségképpen olasz: bár a pápák nagy többsége Itália területéről származott, az ókorban görög, szír és észak-afrikai, a modern korban lengyel, német, argentin és észak-amerikai származású pápák is viselték a tisztséget.
• Az „ellenpápa” minősítés történeti és kánonjogi megítélés eredménye. Egyes középkori esetekben a választás körülményei és az engedelmességek jogszerűsége annyira összetett, hogy a régi és modern jegyzékek nem minden személyt azonos módon sorolnak be.

Pápák listája

A katolikus hagyomány a római püspökök sorát Péter apostollal kezdi. A legkorábbi nevek és évszámok részben későbbi egyházi jegyzékekből ismertek, ezért az első két évszázad pontos kronológiája nem minden esetben állapítható meg. A hivatalos lista az ellenpápákat nem tekinti a péteri utódlás törvényes tagjainak, noha a történeti áttekintések rendszerint feltüntetik őket.

Források

Egyházi és jogi alapforrások

• Első vatikáni zsinat: Pastor aeternus dogmatikai konstitúció, 1870.
• Második vatikáni zsinat: Lumen gentium dogmatikai konstitúció, különösen 18. és 22–25. pont.
• Codex Iuris Canonici (1983), különösen 330–341., 749., 1404. és 1442. kánon.
• II. János Pál pápa: Ut unum sint, 1995.
• II. János Pál pápa: Universi Dominici Gregis, 1996; XVI. Benedek pápa: Normas nonnullas, 2013.
• Heinrich Denzinger – Peter Hünermann (szerk.): Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Örökmécs Kiadó–Szent István Társulat, Bátonyterenye–Budapest, 2004.

Szakirodalom

• Eamon Duffy: Saints and Sinners: A History of the Popes. 4. kiadás. Yale University Press, New Haven–London, 2015. ISBN 978-0-300-11597-0.
• Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978. ISBN 963-360-091-X.
• J. N. D. Kelly – Michael Walsh: The Oxford Dictionary of Popes. 2. kiadás. Oxford University Press, Oxford, 2010. ISBN 978-0-19-929581-4.
• John W. O’Malley: A History of the Popes: From Peter to the Present. Sheed & Ward, Lanham, 2010. ISBN 978-1-58051-227-5.
• Klaus Schatz: Papal Primacy: From Its Origins to the Present. Liturgical Press, Collegeville, 1996. ISBN 978-0-8146-5522-1.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 2., bővített kiadás. Szent István-Társulat, Budapest, 1937.
• Francis A. Sullivan: From Apostles to Bishops: The Development of the Episcopacy in the Early Church. Paulist Press, New York, 2001. ISBN 978-0-8091-4058-9.
• „Papacy”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 10. kötet. Gale–The Catholic University of America, Detroit–Washington, D.C., 2003, 829–853. o.
• „Pope”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 11. kötet. Gale–The Catholic University of America, Detroit–Washington, D.C., 2003, 494–498. o.
• Érszegi Márk Aurél: Pápa, Szentszék, Vatikán. Szent István Társulat, Budapest, 2014.
• Katus László: „A pápák – Szent Péter utódai”. Rubicon, 2013/2–3., 125–129. o.
• Kocsis Imre et al.: A péteri szolgálat a harmadik évezred küszöbén. Vigilia, Budapest, 2008.

További információk

• A pápák hivatalos névsora a Szentszék honlapján
• Az Egyházi Törvénykönyv a Szentszék honlapján
• The Bishop of Rome – ökumenikus tanulmányi dokumentum, 2024

Kapcsolódó szócikkek

• Római pápák listája
• A pápaság története
• Pápaság a középkorban
• Apostoli Szentszék
• Vatikánváros
• Római Kúria
• Konklávé
• Sede vacante
• Pápai tévedhetetlenség
• Egyetemes zsinat
• Ellenpápa
• Kopt pápák listája
• Alexandriai görög pátriárkák listája