Pán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Pan szobra (Pompejiből származó lelet)

Pán (görögül Πάν) a görög mitológiában a pásztorok kecskeszarvú, -lábú, és -farkú istene. Kedvencei a kecske- és birkapásztorok, de a halászok és vadászok is az ő védelmét élvezik. Szoros kapcsolatot tart fenn a nimfákkal, táncol, énekel és játszik velük. Jellegzetes hangszere a pánsíp, mellyel gyakran ábrázolják együtt.

Mítoszai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Genealógiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása tisztázatlan, a szüleire vonatkozóan a különböző forrásokban összesen tizennégy változat szerepel. A leggyakrabban Hermészt tartják az apjának, az anyja valamelyik nimfa.[1]

Apollodórosz szerint ő volt az, akitől Apollón a jóslás tudományát megtanulta.[2]

Szerelmesei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pán megszeretett egy Szürinx nevű nimfát, aki azonban elmenekült előle. A pásztoristen a folyónál utolérte a nimfát, de az istenek megszánták és nádszállá változtatták. Pán ebből a nádszálból szerkesztette meg a pánsípot, azaz a szürinxet.

Szerelmesei közé tartozik Ékhó, Szeléné és Pitüsz is. Ekhó egyes mondákban Pán felesége, s a visszhang úgy keletkezett, hogy Pán haragjában ezer darabra tépte feleségét és szétszórta a világban. Pitüszhöz is tragikus élménye fűződik: a nimfát Boreasz, az északi szél is megszerette, s lesodorta egy szikláról. Pitüsz fenyővé vált, melynek lombjai alatt dalolt Pán gyászéneket.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hellenizmus korában kezdett elterjedni az a monda, hogy Pán meghalt. Ez ihlette Reviczky Gyula Pán halála című költeményét. E változat szerint a hajón vigadó tengerészek közül egyet titokzatos hang szólított meg, hogy adja tudtára az embereknek, a nagy Pán halott. Tény, Pánt ekkoriban előszerettel ábrázolták öregembernek (mint például az Ámor és Pszükhé-történetben), ám az a magyarázat valószínűbb, hogy Pán halála a kereszténység terjedésének egyik szimbóluma. Egy másik változatban Pán a Nílusban fürdött, amikor megijesztette Tüphón. Páni félelmében hallá akart változni, de csak alsó teste lett hal, a felső kecske maradt. Az égre helyezték és megszületett a Bak csillagkép.

Tisztelete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eredetileg Árkádia istene volt, tisztelete a Kr. e. 5. században került át Boiótiába és Attikába, majd a 4. században egész Görögországra kiterjedt.

Úgy tartják, hogy a perzsa háborúk idején (Kr. e. 490-479) ő segítette a görögöket a marathóni ütközetben, cserébe a katonák elterjesztették a Pán-kultuszt Athénben is. A hellenisztikus kortól kezdve Pántól várták, hogy megmagyarázhatatlan félelmet gerjesszen az ellenfélben (páni félelem, innen származik a pánik szó). A kultusz attikai elterjedéséről tanúskodik Platón Phaidrosz című dialógusa, melyben idilli patakparti környezetben szólítják meg a múzsákat és a beszélgető felek, Szókratész és Phaidrosz.

A Pán-kultusz helyszínei nem templomok, hanem az isten egyéniségének megfelelően barlangok voltak. Pán tisztelői fenyőágakkal és cserfalombokkal koszorúzták magukat, és tehenek, bakok, juhok mellett tejet, mézet és mustot áldoztak neki. Hasonló képet ad erről Longosz regénye, a Daphnisz és Chloé, amelyben Pán aktív szereplővé is válik, hangjával elriasztja a kalózokat, s a szerelmesek egymásra találhatnak.

Római megfelelői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Faunus márványszobra (Louvre)

A római mitológiában Faunus és Silvanus a megfelelője.

Ábrázolásai a művészetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókori görögök kimondottan csúnyának ábrázolták a kecskelábú istent mind vázaképeken, mind szobrokon. A rómaiaik viszont idealizáltan, teljesen ember alakúnak, csak a szarvak árulják el, hogy Pánról van szó. Viszonylag sok ábrázolás maradt fenn, és mivel a kereszténység szemében pogány szokás volt a szobrászat, a sátán alakját Pánról mintázták meg. Kezébe Poszeidón háromágú szigonyát adták, így alakult ki a ma ismert ördög-kép.

A reneszánsz még túl középkorias volt ahhoz, hogy Pánt képre vigye. A barokk azonban már nem volt ilyen szemérmes. Rubens, Jacob Jordaens, Nicolas Poussin festményei bővelkednek Pán ábrázolásaiban. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a szatüroszokat ugyanúgy kecskelábakkal-szarvakkal festették, mint Pánt, az ókorban erre kevés példa van.

Pán alakja nagy népszerűségnek örvendett a XIX. század utolsó harmadában a szimbolisták és szecessziós alkotók körében. Franz von Stuck, Aubrey Beardsley, Mihail Vrubelj a festészetben, Reviczky Gyula a költészetben tette népszerűvé. Egy német hetilap, a Pan a Jugendstil fóruma volt.

A XX. században a mitológiai témák háttérbe szorultak, de a posztmodern ébredésével egyre több figurális kompozíció születik, a hiperrealisták közül sokan isteneket festenek vásznaikra, például John Woodrow Kelley.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Oxford Dictionary of Classical Myth & Religion, Oxford University Press, 2003, ISBN 0-19-280289-5, 402. oldal
  2. Apollodórosz: Mitológia, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997, ISBN 963-07-1368-3, 9. oldal

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Pán témájú médiaállományokat.
  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap