Ostor (eszköz)

Az ostor egy fa nyélből és ráerősített szíjból álló eszköz, mely elsősorban állatok terelésére, illetve fegyverként szolgált^[forrás?]. Megfelelően használva jellegzetes csattanó hangot ad ki. Ennek oka, hogy az ostor végén lévő sudár 330 m/s, a hangsebesség fölé gyorsul, így egy hangrobbanás keletkezik. Ez volt az első ember alkotta eszköz, mely átlépte a hangsebességet.

Tereléskor elsősorban hangját használták, nem a jószág megütése volt elsődleges célja.

Részei

Nyél: típustól függően különböző hosszúságú és vastagságú, kemény vagy hajlékony.

Szár: a nyél felőli vége körülbelül a nyéllel azonos vastagságú, a nyéltől távolodva vékonyodik, a végén már csak egy bőrszíjból áll.

Sudár: a szár végére rögzített bojt.

Fizikája

A legegyszerűbb esetben a használója az ostort feje felett körben lengeti, így az ostor szára majdnem teljesen kiegyenesedik. (A vége a légellenállás miatt kicsit lemarad.)

Ezután az ostor nyelét a menetirányra merőlegesen megrántják vagy hirtelen az addigi menetiránnyal ellentétesen kezdik mozgatni, ezzel egy hullámmozgás indul el az ostor szárán. Kifelé haladva a hullám mozgási energiája (a súrlódást, légellenállást leszámítva) változatlan marad, így az ostor vékonyodásával (a mozgó rész tömegének csökkenésével) arányosan a sebessége növekszik.

Az ostor végére érve a hullám a sudárt a hangsebesség fölé gyorsítja, így hangrobbanás keletkezik, ez okozza a jellegzetes csattanó hangot.

Nedvesebb időben a csattanás helyén kb. egy másodpercig kis párafelhőt láthatunk, ez a hangrobbanás közbeni légnyomásváltozás miatt csapódik ki. A jelenség legjobban erős napfényben, sötét háttér előtt figyelhető meg.

Fajtái

Két alaptípusa van: rövid nyelű, amelyet pásztorok, valamint egy hosszú nyelvű, amelyet a szekerező-kocsizók használtak, és béresostor néven is ismert.

A pásztorok által használt rövid nyelűt nevezik nehéz ostornak, kancsikának, korbácsnak is, bár legelterjedtebb és szaknyelvi neve a karikás. Utóbbi név onnan származik, hogy e típusú ostort gyakran – bár korántsem általánosan – forgó karika közbeiktatásával erősítik a nyeléhez. A karikást leginkább a csikósok használják, mesterségük jelvénye, címere, de más pásztorok is alkalmazzák. A karikás faragással, szíjfonatokkal, sallangokkal, pillangókkal díszített. A karikás sok részből tevődik össze, s tájanként igen változatos az egyes részek elnevezése. Általánosnak mondható a nyélhez erősítő szíjkötés neve: a telek. A karikás derekát kötél köré 6, 8 vagy 12 vékony szíjból, ágból fonja a pásztor. Az ehhez csatlakozó csapó egyes szíjból áll, a csapó végére kerül a sudár, ami a cserdítéskor a durranó hangot adja.

A szekerező, kocsizó béresostor egyszerűbb, nyele nemcsak hosszabb, hanem vékonyabb – a karikással szemben –, a nyél is hajlékony. A kocsizó ostor szíjból, az ökörhajtó ostor általában kenderkötélből készült. A négy-hatökrös szekerekhez különösen hosszú nyelű ostort használtak, mint Petőfi Sándor mondja: „Két öles a nyele, három a kötele”.

Források

• Magyar néprajzi lexikon III. (K–Né). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1980. 75., 77. o. ISBN 963-05-1288-2   (karikás címszó)
• Magyar néprajzi lexikon IV. (Né–Sz). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1981. 117. o. ISBN 963-05-1289-0   (ostor címszó)

További információk

• Megjelent A magyar karikásostor c. könyv Archiválva 2013. május 20-i dátummal a Wayback Machine-ben
• [1]