Oroszország földrajza

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Oroszország földrajza
é. sz. 62°, k. h. 100°
Kontinens
Főbb területi jellemzők
Területi helyezés Nincs megadva
Teljes terület
  • 17 125 191
  • 17 125 200
km²
Szárazföldi határNincs megadva km
Környező országok
Extrém területi jellemzők
Legmagasabb pont?, ? m
Legalacsonyabb pont?, ? m
Leghosszabb folyó?, ? km
Legnagyobb szárazföldi vízfelület?  ? km²
Használatban levő terület
Megművelhető terület? %
Egyéb jellemzők
Éghajlat Nincs megadva
Domborzat Nincs megadva
A Wikimédia Commons tartalmaz Oroszország földrajza témájú médiaállományokat.

Oroszország földrajza a világ legnagyobb területű országa[1] természeti és társadalmi jellegű térbeli rendszereinek leírása. Az ország Eurázsia északi részén terül el, annak mintegy egyharmadát, az egész Föld szárazföldi területeinek kilencedét alkotja. Területének körülbelül 24%-a van Európában, 76%-a Ázsiában,[2] és 11 időzónán ível át.[3]

Oroszország méretei miatt felszínére, éghajlatára, élővilágára egyaránt egyszerre jellemző a változatosság és a monotónia. Nagy kiterjedése folytán a Föld felszíni formáinak túlnyomó része (egy nagy kivétel a trópusi esőerdő) előfordul a területén, a sarki örök jégtakarótól a szubtrópusi tájakig vagy a sivatagokig, az 5000 méteres hegyektől a tengerszín alatti mélyföldig, ezért változatosnak is tekinthető. Ezen belül azonban az egyes tájtípusok sokszor több ezer kilométeren át húzódnak szinte változatlan egyhangúságban.[4]

A növényzeti övek északról délre haladva az ország európai részén, a Kelet-európai-síkvidéken északon a tundra, délebbre a tűlevelű erdők zónája, a tajga, ettől délre következik a vegyes erdők zónája, majd a füves sztyeppe, végül a Kaszpi-tenger környéki félsivatagok. Az Urálon túl, az ország ázsiai részén, Szibériában az övezetek hasonlóan váltják egymást, de itt a legkiterjedtebb a tajga vidéke.

Oroszországban az UNESCO negyven bioszféra rezervátumot tart nyilván.[5]

Elhelyezkedése, határai[szerkesztés]

Oroszország a Föld északi félgömbjén, Eurázsia északi részén fekszik. Területének nagy része közelebb van az Északi-sarkhoz mint az Egyenlítőhöz. Az ország európai része volt az orosz nép kialakulásának, etnogenezisének színtere, és a 21. században is itt él a lakosság nagyobb része, itt van az ország gazdasági súlypontja. Az Orosz Birodalom legnagyobb kiterjedése – ami hozzávetőlegesen megegyezett a későbbi Szovjetunió területével – 22 millió négyzetkilométer volt, szemben a mai Oroszországi Föderáció 17 millió négyzetkilométerével.

Az ország kelet-nyugati kiterjedése a Kalinyingrádi területtől a Bering-szorosig mintegy 6800 kilométer, az észak-déli legnagyobb távolság a Ferenc József-földtől Dagesztánig a Kaszpi-tenger partján körülbelül 4500 kilométer.

Az ország határainak teljes hossza 57 792 kilométer, ebből 20 139 kilométer a szárazföldi határ. Szomszédos országai nyugatról keletre Norvégia, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország (a Kalinyingrádi területnél), Belarusz, Ukrajna, Grúzia, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Mongólia, Kína és Észak-Korea.

Tengeri határai túlnyomórészt az Jeges-tengeren és a Csendes-óceánon húzódnak, és helyenként az Amerikai Egyesült Államok illetve Japán tengeri határaival érintkeznek.

Közigazgatási beosztás[szerkesztés]

Az Oroszországi Föderáció 85 egyenjogú, de különböző típusú közigazgatási egységből áll, amelyeket a föderáció „alanyainak” vagy „szubjektumainak” neveznek. Ezek közül a szubjektumok közül 46 a típusa szerint „terület” (область); 22 köztársaság (республика); 9 határterület (край); 4 autonóm körzet (автономный округ); 3 szövetségi jelentőségű város (город федерального значения) és 1 autonóm terület (автономная область).

Geológiai felépítés[szerkesztés]

A lemeztektonika tudományának megállapításai szerint a Kelet-európai és a Szibériai-lemez, amelyek a mai Eurázsia északi területeinek nagy részét alkotják, több mint 1,7 milliárd évesek. Ez a két lemez körülbelül 500 millió évvel ezelőtt, a kambriumban találkozott, nagyjából a mai Jenyiszej folyó vonalában. Az Urál-hegység később, 220–280 millió évvel ezelőtt, azaz a triász vagy a perm időszakban emelkedett fel.

A Kola-félsziget és Karélia a Balti-pajzs területén található, a legrégebbi kőzetek itt körülbelül 2 milliárd évesek. A szibériai lemez a Jenyiszej és a Léna között helyezkedik el, a Közép-szibériai-fennsíkon jut a felszínre. Szibéria északi részén az Anabar-pajzs, délkeleten az Aldan-pajzs található, az itteni kőzetek egy része akár 3 milliárd éves is lehet; itt találhatók a leghíresebb arany- és gyémántlelőhelyek.

Az Uráltól keletre a Nyugat-szibériai-alföld anyaga tengeri üledékekből épült fel a jura és a kréta korszakban, amikor e területen trópusi éghajlat uralkodott, gazdag volt a növényzet és dinoszauruszok éltek. Az ebből a korszakból származó üledékekben keletkeztek a területen a világ legnagyobbjai közé tartozó kőolaj-és földgázlelőhelyek.[6]

Tipikus táj a Putorana-fennsíkon

Az Altaj, valamint a Szajánok hegylánca a középső paleozoikumból származik, mintegy 450 millió évvel ezelőtt keletkeztek, a Szihote-Aliny és az orosz Távol-Kelet más hegységei valamivel fiatalabbak, körülbelül 225 millió évesek. A Kaukázus és a közép-ázsiai Pamír és Tien-san az Eurázsiai-hegységrendszerhez tartoznak, nagyon fiatalok és csak mintegy 10-15 millió évvel ezelőtt alakultak ki.[6]

A 2,4 millió évvel ezelőtt kezdődött, és csak 10 000 éve véget ért jégkorszakok nagy hatást gyakoroltak ​​Észak-Eurázsia jelenlegi felszínének kialakulására. Észak-Amerikával ellentétben a jégsapka nem az egész területet fedte le, hanem csak a skandináv régiót és az onnan a Fehér-tengeren át az Urálig és a Putorana-fennsíkig terjedő területet. Ettől keletre a csekély csapadék és az alacsony páratartalom miatt gyakorlatilag nem volt jégtakaró. A jégkorszakok idején a nagy mennyiségű jéggel megkötött víz miatt a tengerszint lecsökkent, Eurázsia a kanadai északi-sarkvidéki szigetekhez hasonlóan, a Bering-szoros helyén kialakult földhídon keresztül csatlakozott Észak-Amerikához, Szahalinon keresztül pedig Japánhoz. A jégkorszak számos nyomot hagyott hátra, mint például a Valdaj-hátság, a karéliai tavak, az Onyega-tó, a Ladoga-tó. A gleccserek által hátrahagyott finom porból a szél közreműködésével alakult ki az éghajlat változásával Oroszország európai déli részén a termékeny sztyeppei talaj, a csernozjom.[7]

Domborzat[szerkesztés]

Oroszország területét domborzatilag két alapvető részre osztja fel a modern orosz földrajztudomány, a keleti és nyugati részre, melyek között a határt a Jenyiszej folyó medencéjében húzzák meg. A nyugati rész túlnyomórészt síkság vagy alacsony dombvidék, a keletiben viszont a hegyek dominálnak, bár itt is előfordulnak jelentős sík területek. Ettől a kettős felosztástól továbblépve, az ország domborzatát hat nagy tájegységre bontják: északnyugaton Fennoskandia nyúlik be Oroszország területére, az ország nyugati részének legnagyobb tájegysége a Kelet-európai-síkvidék, majd az Urál hegység következik, ettől keletre terül el a Nyugat-szibériai-alföld, amit a Közép-szibériai-fennsík követ. A hatodik egységnek az ország keleti és déli részén, nagy megszakításokkal húzódó hegyvidékeket tekintik.[8]

Fennoskandia[szerkesztés]

A Balti-ősföld vagy Fennoskandia Oroszország északnyugati sarkába nyúló része tulajdonképpen egybeesik a Kola-félszigettel és Karéliával, a finn-orosz határ és a Fehér-tenger között. Az ős- és előidőben kristályos kőzetekből kialakult terület az ó- és középidőben, valamint az újidő harmadidőszakában folyamatosan szárazföld volt, felszíne lepusztult, különösen az utolsó jégkorszakban, amikor az eljegesedés központja volt. A legnagyobb tengerszint feletti magasság 1190 méter, de a terület túlnyomórészt 200 méter alatt fekszik, alacsony hegyek váltakoznak a mocsaras dombvidékkel. A Finn-tóvidék Karéliában is folytatódik. A Kola-félsziget ásványi anyagokban gazdag.[8]

Kelet-európai-síkvidék[szerkesztés]

Közép-orosz-hátság. Az Oszjotr folyó völgye

Oroszország európai területének legnagyobb része a Kelet-európai-síkvidékhez tartozik, és viszont, e síkvidék túlnyomó része Oroszországban található. A síkság oroszországi része a kelet-nyugati irányban a lengyel határtól az Urálig 1600 km, észak-déli irányban a Jeges-tengertől a Kaukázusig 2400 km hosszan húzódik. A kainozoikum földtörténeti idejében, mintegy 65 millió éve ezen a területen nem történtek jelentősebb geológiai változások. A síkvidék legnagyobb része a 200 méteres tengerszint feletti magasság alatt fekszik, legmagasabb pontja 343 méterrel a Valdaj-hátságon található. Ennek ellenére e felszín meglehetősen összetett. Moszkva szélességi körétől északra a jégkorszaki keletkezésű formák az uralkodók, többek között a morénahalmok, mint a Valdaj-hátság és a Szmolenszk-moszkvai-hátság, amik között a gleccserek által legyalult mélyedések, sík területek találhatók, tavakkal, mocsarakkal.[8]

Moszkva szélességétől délre általában kelet-nyugati csapásirányú hátságok váltakoznak sík területekkel. Nyugatra található a Közép-orosz-hátság (legmagasabb pontja 293 m), ami elválasztja egymástól a Dnyeper, az Oka és a Don felső folyásait. A kisebb folyók völgyei élesen kirajzolódnak; a nagyobbak ártere széles. Helyenként karakteresen mutatkozik meg a szél felszín-formáló hatása, megjelennek a dűnék is.[8]

Keletebbre terül el a Volga-menti-hátság (legmagasabb pontja 329 méter), ami meredeken szakad le a Volga völgyébe. A Volga alsó szakasza a Kaszpi-mélyföld területén halad, aminek egyes részei 90 méter mélyen vannak a tenger szintje alatt. A Kelet-európai-síkvidék a Kaukázus nyúlványaiig ér. A Kaukázus előterében található részeit, a Kubáni-alföldet és a Kumi-mélyföldet Sztavropoli-hátság választja el egymástól, amelynek egyes részei már elérik 300–600 méteres magasságot is.[8]

Urál[szerkesztés]

A Ljapin folyó Szaranpaul település mellett az Urálban

A kelet-európai-síkvidék keleti határán, az Urál előterében 350—460 méteres magaslatokból álló láncolat fekszik. Az Urál maga 2100 km hosszan húzódik a Jeges-tengertől Kazahsztánig. A földrajztudósok megállapodása szerint ez a hegylánc tekinthető Európa és Ázsia határának, de ennek a konvenciónak nincs különösebb természeti alapja. Legmagasabb csúcsa a Narodnaja 1895 méterrel, de a hegység egészében véve nem képez jelentős akadályt, nagyrészt 900-1500 méter maximális magasságú párhuzamos, de sok helyen megszakított láncokból áll. Széles és alacsony hágóin, különösen Perm és Jekatyerinburg között kényelmesen haladnak át az autóutak és vasúti fővonalak.[8]

Nyugat-szibériai-alföld[szerkesztés]

Az Uráltól keletre terül el a Nyugat-szibériai-alföld, ami 2,6 millió négyzetkilométeres területével a világnak legalábbis az egyik legnagyobb, legegységesebb síkvidéke. Kiterjedése kelet-nyugati irányban, az Uráltól a Jenyiszejig 1900 km, észak-déli irányban, a Jeges-tengertől az Altájig 2400 km. Túlnyomó része 100 méternél alacsonyabban fekszik a tengerszint felett, csak a legdélebbi részein emelkedik 200 méter fölé. Legjellemzőbb felszíni formái a hatalmas árterületek és mocsarak. A terület északi része jégkorszaki gleccserek és tengeri transzgresszió(wd) hatása alatt formálódott. Északnyugaton az Északi-Urál, északkeleten a Putorana-fennsík felől érkeztek gleccserek a területre. A nagy folyók völgyeiben teraszok alakultak ki. A Jamal és a Gidan-félszigeten(wd) szélfútta dűnék jöttek létre. A Nyugat-szibériai alföld gyér lakossága az 55. szélességi körtől délre, és egyúttal viszonylag magasabban fekvő, szárazabb területeken telepedett le.[8]

Közép-szibériai-fennsík[szerkesztés]

Kilátás az Alsó-Tunguszka folyótól a Putorana-fennsíkra

A Jenyiszej és a Léna folyók között fekvő Közép-szibériai-fennsík 320—740 méter magas, erősen szétdarabolódott platókból tevődik össze. A legmagasabb közülük a Putorana-fennsík, 1700 méteres maximummal. A kiemelkedő platókat folyó- és U-alakú gleccservölgyek választják el egymástól. A táj legnagyobb hegyvonulatai a Jenyiszej- (1104 méter) és az Angara-hegyvonulat.[8]

A Közép-szibériai-fennsík délen Keleti-Szaján hegységhez, valamint a Bajkál-hegységhez csatlakozik. Északon a területet az Észak-szibériai-alföld határolja, majd még északabbra a Birranga-hegyvidék (1146 méter) található a Tajmir-félszigeten. Keletre az alacsonyabb Léna-felföld fekszik. A folyóvölgyekben lekopott teraszok, karszt jellegű és gleccserek által létrehozott felszíni formák találhatók.[8]

Oroszország déli és keleti hegyvidékei[szerkesztés]

Ezen a földrajzi egységen belül az európai Oroszország legfontosabb hegyvidéke a Kaukázus az ország déli határán, ami egyben a természetföldrajzi konvenció szerint Európa és Ázsia határát is képezi. Az 1100 km hosszú. északnyugat-délkelet csapásirányú gyűrt hegység láncai az Eurázsiai-hegységrendszer részét képezik, és nagyjából a Himalájával egy időben emelkedtek fel. Legmagasabb csúcsa, az Elbrusz egy sztratovulkán, és nem csak Oroszország, hanem Európa legmagasabb csúcsa is. A hegység további kilenc legmagasabb csúcsánál sincs magasabb máshol Európában.

Szibéria legmagasabb hegységrendszere az Altaj röghegysége, Beluha nevű legnagyobb, 4506 méteres csúcsával. Ettől keletre húzódnak a Szajánok láncai Oroszország és Mongólia határvidékén.

A Bajkál-tó körüli hegységek – a Bajkál-hegység (2588 méter), a Barguzin-hegység (2841 méter) és a Kodar-hegység – ugyanannak a geológiai törésnek a termékei, mint ami magának a Bajkál-tónak a mélyedését (1637 méter a legmélyebb pontján) létrehozta. A közeli hegyek csúcsa és a Bajkál-tó feneke közötti szintkülönbség tehát meghaladja a 4500 métert.

Kamcsatka legmagasabb csúcsa, a Kljucsevszkaja Szopka, működő vulkán

A Bajkálontúl vidékétől keleti irányban a Csendes-óceán partjáig húzódik a Sztanovoj-hegylánc, ami a Léna és az Amur vízgyűjtő területe,, azaz a Jeges-tenger és a Csendes-óceán közötti vízválasztó is egyben. A Sztanovoj északkelet felé az Ohotszki-tenger mentén Dzsugdzsur-hegységben, majd a Csukcs-félszigeten Kolima-hegyvidékben folytatódik; vissza a szárazföld belseje felé, északnyugatra pedig a Verhojanszki-hegylánc húzódik. A Bering-tenger partján a Korják-hegység emelkedik, ami már szerkezetileg a Kamcsatka-félsziget Központi-hegyláncával együtt a Csendes-óceáni tűzgyűrűhöz tartozik. Kamcsatkán 29 működő vulkán van, köztük a legmagasabb hegycsúcs, a Kljucsevszkaja Szopka (4750 méter). A kamcsatkai vulkánok lánca délnyugati irányban a Kuril-szigetek kettős ívén folytatódik Japán felé.

Az orosz Távol-Kelet déli részén még számos további hegylánc található, amelyek közül a legjelentősebb a Szihote-Aliny (2090 méter) az Amur és az Usszuri alföldje, valamint a Csendes-óceán között.

Vízrajz[szerkesztés]

Oroszország vízben gazdag ország;[9] területét 20 vízválasztó osztja meg. Az ország lakossága eredetileg a folyók mentén települt meg, és többségük a 21. században is a folyók közelében lakik. Hagyományosan és gazdaságilag a legfontosabb folyam a Volga, Európa leghosszabb folyója. Oroszország legnagyobb városai közül négy is a partjain terül el: Nyizsnyij Novgorod, Szamara, Kazany és Volgograd. Viszonylag sűrűn lakott és gazdaságilag fontos területen át folyik a Káma folyó is.

Az oroszországi folyók és tavak ezrei a világ egyik legnagyobb édesvíz-készletét jelentik, azonban a folyók nagy része ritkán lakott területeken át északra, a Jeges-tenger felé, illetve a Csendes-óceánba folyik Szibériában, ahol a az országi vízkészletének 84%-a található. A nagy szibériai folyórendszerek vízgyűjtője mintegy 8 millió négyzetkilométer, és összességükben másodpercenként 50 000 köbméter vizet szállítanak a Jeges-tengerbe. Oroszország 1000 kilométernél hosszabb folyói közül 40 található az Uraltól keletre. Ugyanakkor az ország sűrűbben lakott, európai és délebbi fekvésű részein, mint a Don és a Kubán folyó medencéjében időnként szűkös s vízkészlet.

Az észak felé tartó nagy folyók, mint az Irtis, az Ob, Jenyiszej, a Léna medencéiben tél végén az olvadás délen indul meg, amikor a folyók alsó szakasza még vastagon be van fagyva. Emiatt a folyók mentén hatalmas mocsárvidékek alakultak ki, mint a 48 000 négyzetkilométeres Vaszjugan-mocsár, az északi félteke legnagyobb mocsara a Nyugat-szibériai-alföld központi részén. Hasonló a helyzet az ország európai részén is, a Pecsora és az Északi-Dvina medencéjében. Oroszország egész területének mintegy 10%-a mocsár.

Az orosz Távol-Kelet legjelentősebb vízrendszere az Amur és az Usszuri medencéje. Hosszú szakaszon ezek alkotják Oroszország és Kína határát.

Az európai Oroszország területe túlnyomórészt három nagy vízgyűjtő területhez tartozik. A Dnyeper Moszkvától nyugatra ered, vízgyűjtője már nagyrészt Belaruszhoz és Ukrajnához tartozik. Az 1861 kilométer hosszú Don a Közép-orosz hátságon ered, Moszkvától délre, és az Azovi-tengerbe folyik. A Volga vízgyűjtő rendszere a leghatalmasabb, 1,4 millió négyzetkilométer. A folyó a Valdaj-hátságon ered Moszkvától nyugatra és 3510 kilométeren át kanyarog délkelet felé a Kaszpi-tengerbe. Az európai orosz folyók vízrendszereit csatornák kötik össze, ezek révén sokáig fontos közlekedési hálózatot alkottak. A belvízi forgalom a többi közlekedési ágazat előretörése mellett is továbbra is jelentős. Oroszország belvízi közlekedési forgalmának kétharmada a Volgán zajlik.

Oroszország leghosszabb folyói[szerkesztés]

név hossz (km) ebből Oroszország területén (km) vízgyűjtő terület, ezer km² torkolat
Ob — Irtis 5410 3050 2990 Ob-öböl, Kara-tenger
Ob — Csulim — Fehér Ijusz 4565 4565 2990 Ob-öböl, Kara-tenger
Ob — Katuny 4338 4338 2990 Ob-öböl, Kara-tenger
Ob önmagában 3650 3650 2990 Ob-öböl, Kara-tenger
Amur — Arguny — Kerülen 5052 4133 1855 Аmuri-limán, Ohotszki-tenger
Amur — Arguny — Hajlar 4444 4133 1855 Аmuri-limán, Ohotszki-tenger
Amur — Silka — Onon 4279 3981 1855 Аmuri-limán, Ohotszki-tenger
Amur önmagában 2824 2824 1855 Аmuri-limán, Ohotszki-tenger
Léna — Vityim — Vityimkan 4692 4692 2490 Laptyev-tenger
Léna 4400 4400 2490 Laptyev-tenger
Jenyiszej — Angara — Bajkál-tó — Szelenga — Ider 5075 4460 2580 Jenyiszej-öböl, Kara-tenger
Jenyiszej — Kis-Jenyiszej (Ka-Hem) 4287 3930 2580 Jenyiszej-öböl, Kara-tenger
Jenyiszej — Nagy-Jenyiszej (Bij-Hem) 4123 4123 2580 Jenyiszej-öböl, Kara-tenger
Jenyiszej önmagában 3487 3487 2580 Jenyiszej-öböl, Kara-tenger
Irtis 4248 1900 1643 Ob
Volga — Oka 3731 3731 1360 Kaszpi-tenger
Volga — Káma 3560 3560 1360 Kaszpi-tenger
Volga 3531 3531 1360 Kaszpi-tenger
Alsó-Tunguszka 2989 2989 473 Jenyiszej
Viljuj 2650 2650 454 Léna
Kolima — Kulu 2513 2513 643 Kelet-szibériai-tenger
Kolima 2129 2129 643 Kelet-szibériai-tenger
Urál 2428 1550 237 Kaszpi-tenger
Olenyok 2292 2292 219 Olenyok-öböl, Laptyev-tenger
Aldan 2273 2273 729 Léna

[10][11][12][13]

(Félkövérrel a folyók hivatalos vagy leginkább elfogadott hossza; dőlttel a hossz más mellékfolyókkal számítva)

Oroszország legnagyobb tavai[szerkesztés]

Oroszország belső állóvizei jórészt jégkorszaki maradványok. Ilyen Európa legnagyobb tava, a Ladoga-tó, valamint az Onyega-tó is Szentpétervártól északkeletre, meg a Peipus-Pszkovi-tó (vagy Csud-tó) Észtország határán.

Oroszország legkülönlegesebb tava a Bajkál, ami a világ édesvíz-készletének 20%-át zárja magába. Egyben ez a világ legmélyebb tava, 1713 métere maximális mélységgel. Ugyancsak különleges állóvíz a 2000 négyzetkilométer körül mozgó felületű, lefolyástalan, sós vizű Csani-tó, Nyugat-Szibéria legnagyobb tava.

Oroszország folyóin a 20. században hatalmas víztározókat építettek, mint a Ribinszki-víztározó a Volga északi szakaszán, vagy a Bratszki-víztározó a Bajkál-tótól északra.

Név terület, km² maximális mélység, méter kifolyó víz neve környező régió(k), ország(ok)
Kaszpi-tenger 396 000 1026 lefolyástalan Oroszország (Asztraháni terület, Kalmükföld, Dagesztán), Azerbajdzsán, Kazahsztán, Türkmenisztán, Irán
Bajkál-tó 31 722 1637 Angara — Jenyiszej Irkutszki terület, Burjátföld
Ladoga-tó 17 700 230 Néva Karélia, Leningrádi terület
Onyega-tó 9690 127 Szvir Karélia, Leningrádi terület, Vologdai terület
Tajmir-tó 4560 26 Alsó-Tajmir Krasznojarszki határterület
Hanka-tó 4190 11 Szungacsa — Usszuri Oroszország (Tengermelléki határterület), Kína
Peipus-Pszkovi-tó 3555 15 Narva Oroszország (Pszkovi terület), Észtország
Csani-tó 2000 7 lefolyástalan Novoszibirszki terület
Vigozeroi víztározó 1250 40 Vig Karélia
Fehér-tó (Vologdai terület) 1125 33 Sekszna (Volga) Vologdai terület
Topozero-tó (Kumai víztározó) 986 56 Kovda Karélia
Ilmeny-tó 982 10 Volhov Novgorodi terület
Imandra-tó 876 67 Nyiva Murmanszki terület
Hantajkai-tó 822 520 Hantajka — Jenyiszej Krasznojarszki határterület
Szegozero 815 97 Сегежа Karélia
Pjaszino-tó 735 10 Pjaszina Krasznojarszki határterület
Kulunda-tó 728 4 lefolyástalan Altaji határterület
Kumai víztározó 659 49 Kovda Karélia
Нерпичье 552 12 Kamcsatka Kamcsatkai határterület

[10]

Éghajlat[szerkesztés]

Az ősz kezdete Szibériában
Nyár a szubtrópusi Szocsiban

Az ország hatalmas kiterjedése lehetővé teszi, hogy az éghajlat, illetve ennek következtében a talaj és a növényzet nagy övezetekben rendeződjön északról délre. Az észak felől nyitott területen a hideg légtömegek akadálytalanul tudnak benyomulni, míg délen magas hegységek zárják el a meleg levegő útját. Az Atlanti-óceán felől érkező, csapadékot hozó szelek hatása egészen a Közép-Szibériáig érezhető.[14]

Oroszországban a következő fő éghajlati övezeteket különböztetik meg:[15]

Az arktikus vagy szubarktikus éghajlat az Jeges-tenger szigetvilágát és partvidékét jellemzi. Kevés itt a csapadék, de a hosszú, hideg telek miatt lassú a párolgás is. A talaj mélyen átfagy, a nyári középhőmérséklet sem haladja meg a 10°C-t.

A mérséklet égövi zóna két részre osztható: A hideg mérsékelt zóna az arktikus zónához csatlakozik, és az ország, különösen Szibéria nagy részére jellemző. Jellemzője a mérsékelten meleg nyár és a hosszú, hideg tél. Kelet-Szibériában ebben a zónában szélsőségesen kontinentális éghajlat uralkodik, ezért is nagy területeken uralkodik a permafroszt, az állandóan fagyott altalaj.

A hideg mérsékelt égövtől délre helyezkedik el a valódi mérsékelt övezet, ez Oroszország keleti felére, a Kelet-európai-síkvidék nagyobbik, déli részére jellemző, valamint Szibéria déli határán húzódik vékonyabb sávban.

A fő éghajlati övezeteken kívül Oroszországban helyenként, kisebb területeken, szubtrópusi éghajlat is érvényesül, a Fekete-tenger partvidékén. Emellett az orosz Távol-Kelet délkeleti sarkában megjelenik a monszun éghajlat is.

Oroszország éghajlati övezetei a Koppen–Geiger rendszer szerint

Élővilág[szerkesztés]

Oroszország növényzeti övezetei. Északról délre: szürke: jégsivatag; kékeszöld: tundra sötétzöld: tajga; sárgászöld: lombos erdő; sárga: mérsékelt övi sztyeppe; barna: sztyeppe

;

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Russia, Encyclopædia Britannica. Hozzáférés ideje: 2008. január 31. 
  2. National Geographic Atlas of the World, 9. kiadás. Washington, D.C.: National Geographic, 2011. ISBN 978-1-4262-0634-4
  3. Bakcsi 19. o.
  4. Russia::Climate and vegetation, Encyclopædia Britannica. Hozzáférés ideje: 2007. július 3. 
  5. The World Network of Biosphere Reserves — UNESCO: Russian Federation. [2008. február 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. december 26.)
  6. a b Blinnikov 11-12. o.
  7. Blinnikov 15. o.
  8. a b c d e f g h i NRE
  9. Bakcsi 23-25. o.
  10. a b Данные Государственного водного реестра
  11. Большие реки России Archiválva 2010. szeptember 21-i dátummal a Wayback Machine-ben
  12. Мунгарагийн-Гол — Шишхид-Гол — Кызыл-Хем — Каа-Хем. В истоках Енисея
  13. Открыты истинные истоки Лены и Енисея
  14. Bakcsi 22. o.
  15. Bakcsi 23. o.

Fordítás[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]