Orosz–török háború (1877–78)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az orosz–török háború 1877–1878 között zajlott le a Balkánon. Orosz győzelemmel végződött. A háborút lezáró San Stefanó-i békeszerződést a törökországi San Stefanóban (mai neve Yeşilköy) írták alá, ez Bulgária és az Orosz Birodalom előrenyomulását hozta a Balkán-félszigeten. Az orosz–bolgár behatolást az európai nagyhatalmak az 1878-as berlini kongresszus határozataival korlátozták.

Előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Orosz Birodalom külpolitikájának a 19. század második felében egyértelműen az egyik fő célkitűzése volt, hogy a gyengülő Oszmán Birodalom kárára dél és délnyugati irányban terjeszkedjen, növelve befolyását többek közt a Balkánon. A töröktől való függetlenség kivívása és a kárukra való terjeszkedés jelentős politikai erők célja volt Romániában, Görögországban, Szerbiában, Montenegróban, illetve a megszállt Bulgáriában, és az oroszok ezeket az erőket támogatták, építve az erősödő pánszláv eszmékre is.

Bosznia-Hercegovinában és Bulgáriában 1876-ban törökellenes felkelések robbantak ki, miközben Isztambulban is állandó volt a politikai és pénzügyi bizonytalanság. A török adószedők kétszer is megpróbálták az éhező bosnyákoktól behajtani az adókat (miközben más tisztviselők óriási összegeket sikkasztottak el), ez pedig a lázadást eredményezte. Május 29-én a lázongó szofták (Korán-tanulók) lemondásra kényszerítették Abdul-Aziz szultánt (akit néhány nap múlva meg is öltek) és V. Murádot segítették a trónra, akit azonban gyengeelméjűségre hivatkozva hamarosan szintén letettek. Utódja, II. Abdul-Hamid szultán katonai sikereket ért el a szerbek ellen és reformokat hirdetett, Oroszország azonban már elszánta magát a háborúra. 1876. június 26-án Bécsben találkozott Ferenc József és II. Sándor orosz cár. A tárgyalások fő témája a balkáni helyzet volt.

II. Sándor cár 1877. november 13-án általános mozgósítást rendelt el.

Lefolyása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Sándor orosz cár 1877. januárjában Budapesten egyezményt írt alá, melyben a Monarchia semlegességének fejében megígérte, hogy az elkövetkezendő orosz–török háborúban nem terjeszti ki a hadműveleteit a Balkán nyugati felére, valamint, hogy a területi változások alapján a reichstadti szerződést ismerik el. 1877 áprilisában a cár hadat üzent az Oszmán Birodalomnak.

A 257 000 fős orosz dunai sereg Szisztovónál átkelt a Dunán. A nyár közepén Gurko tábornok (1828–1901) csapatai megszállták a Sipka-szorost, de a beérkező török erősítések megakadályozták a további előrenyomulásban. Az orosz csapatok védelembe kényszerültek. A hadműveleteknek az ostromlott Plevna november 28-i eleste adott új lendületet. Az orosz erők átkeltek a Balkán-hegységen és Konstantinápoly felé törtek. A török hadsereg már nem volt képes a főváros elestét megakadályozni.

Sikert hoztak az oroszoknak a kaukázusi front eseményei is. Az orosz hadsereg eddigre már majdnem 800 ezer katonát állomásoztatott a két fronton, míg a szövetséges bolgár, szerb, román és montenegrói csapatokkal együtt összesen egymillió katona harcolt a törökök ellen. Isztambul orosz bevételét csak az angol flotta megjelenése gátolta meg, amelyet gyorsan a Boszporusz és Dardanellák közelébe rendeltek. Ennek tudatában január 7-én a török kormány békét kért, s a január 19-én megkötött fegyverszünet után megkezdődtek a béketárgyalások. A béke aláírására 1878. február 19-én az Isztambul melletti San Stefanóban (mai nevén Yeşilköy) került sor.

Oroszok átkelése a Dunán (Nyikolaj Dmitrijev-Orenburgszkij, 1883)

Következményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háborút a San Stefanó-i béke zárta le. Szulejmán pasát, a hadjáratok egyik fő vezérét az elvesztett háború után a török hatóságok száműzetésbe küldték.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]