Olasz–török háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
olasz–török háború
Olasz hadihajók Tobruk ostrománál
Olasz hadihajók Tobruk ostrománál
Dátum 1911. szeptember 29. – 1912. október 18.
Helyszín Oszmán Tripolitánia, Égei-tenger, a Földközi-tenger keleti medencéje, Vörös-tenger
Eredmény olasz győzelem
Terület-
változások
Olaszország megkapja Tripolitániát, Fezzant, Kirenaikát és a Dodekanéz-szigeteket
Harcoló felek
National Flag Kingdom of Italy.png
Olasz Királyság
Flag of the Ottoman Empire.svg
Oszmán Birodalom
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz–török háború témájú médiaállományokat.

Az olasz–török háború (törökül Trablusgarp Harbi, olaszul Guerra di Libia, azaz Tripoli illetve Líbiai háború néven is ismert) 1911. szeptember 29-től 1912. október 18-áig vívott háború volt az Olasz Királyság és az Oszmán Birodalom között Tripolitániában (egy oszmán tartomány volt) nagyjából a mai Líbia területén. A háború alatt Olaszország megszerezte a Dodekanéz-szigeteket is. Először háborúban itt vetettek be repülőgépeket.[1]

Előzmények[szerkesztés]

Itália egyesítését követően Olaszország messze elmaradt a gyarmatosító hatalmakkal szemben, az Olasz Királyság is gyarmatokat akart szerezni. Olaszország Líbia feletti követelései az 1878-as török vereségig (az oroszok győztek) és az 1878-as berlini kongresszusig nyúltak vissza. 1882-ben kezdtek valóra válni az olasz tervek, mivel 1881-ben Franciaország megszállta Algériát és Tunéziát, így az Oszmán Birodalom észak-afrikai területe lecsökkent, a birodalom még tovább gyengült. 1902-ben Franciaország és Olaszország kötött egy titkos megállapodást, amelyben az állt, hogy Franciaország majd megszerzi Marokkót, Olaszország, pedig Tripolitániát, így szabad kezet engedtek egymásnak.

Szeptember 23-án az olasz nagykövet diplomáciai jegyzéket hozott, ebben azt állapították meg, hogy a török tisztviselők a tartományban hergelik a lakosságot az olaszok ellen, emiatt az itteni olaszok veszélyben vannak. Az Oszmán Birodalom válasza az volt, hogy nincsenek az olaszok veszélyben, az Oszmán Birodalom elég erős ahhoz, hogy fenntartsa a rendet a területén. Az oszmán kormány meg akarta akadályozni a háborút. A török vezérkari főnök anyagi támogatást küldött Tripoliba. Tripoliba szeptember 25-én érkezett meg a szállítmány. Szeptember 28-án Olaszország 24 órás[2] ultimátumot adott Törökországnak.[3] Az olasz kormány a lejártát nem várta meg és szeptember 29-én hadat üzent Törökországnak.

A háború[szerkesztés]

Tripolitánia vilajet elhelyezkedése az Oszmán Birodalmon belül (1900-ban)

A kezdet[szerkesztés]

Annak ellenére, hogy az Olasz Királyi Hadseregnek (Regio Esercito) volt ideje felkészülni a támadásra, nagyrészt felkészületlenül érte a háború. Szeptember 28-án este az olasz hadiflotta megjelent Tripolinál, de csak október 3-án kezdték el a ágyúzást. A várost 1500 tengerésszel meg is szállták, ezután az olaszok egy diplomáciai javaslatot küldtek a török kormánynak, de elutasították és úgy határoztak, hogy megvédik a tartományt.[4]

Líbiában a törököknek nem volt állomásoztatva ütőképes haderejük. Sok török tisztnek Egyiptomon keresztül kellett átszöknie, viszont az angol irányítás alatt állt és az angolok nem engedték volna, hogy a török haderő átmehessen az országon, hogy megvédje Tripolitániát az olaszok ellen, így a védelem megszervezése nehézkesen ment. A törökök helyzetét nehezítette az is, hogy a hadiflottájuk kevés hajóval rendelkezett, ezért kevés katonát tudott elszállítani. A haderő hiányában helyi arab és beduin törzseket toboroztak a vilajet megvédésére.[5]

Olasz partraszállás[szerkesztés]

Az első partraszállás október 10-én történt meg, ekkor 20 ezer főnyi katona érkezett a partokhoz. Ennyi katona elegendőnek tűnt a győzelemhez. Tobruk, Darna és Khomsh könnyen elesett, de Bengáziról ez nem mondható el. Az első nagyobb meghátrálás október 23-án történt, amikor az olasz csapatokat rosszul helyezték el Tripoli közelében, és a török katonai egységekkel támogatott arab lovasok majdnem bekerítették a katonákat. A támadást úgy mutatta be az olasz sajtó, mintha egy veszélytelen rajtaütés lett volna, pedig a kis olasz helyőrségek kis híján megsemmisültek. Az olasz hadtesteket kibővítették 100 ezer főre, akiknek 8 ezer törökkel és 20 ezer arabbal kellett szembenézniük. A háború állóháborúvá vált. Az olaszok először használtak háborúban páncélautókat[6] és repülőgépeket, de ez csak csekély hatással volt a háborúra nézve.[7] De ekkor volt az első légibombázás is: Carlo Piazza százados hajtotta végre az első katonai felderítőrepülést, 1911. október 23-án. Egy héttel később Giulio Gavotti pár gránátot dobott Taguirára és Ain Zarára, ez volt az első légibombázás.[8]

Atatürk a háborúban

Szomáliai segítség[szerkesztés]

1911 és 1912 között több mint 1000 szomáli érkezett Mogadishuból, Olasz Szomáliföld fővárosából, hogy segítse az eritreai és olasz katonákat a háborúban. A szomáli katonák nagy része 1935-ig nem érkezett vissza, amikor megszállták Abesszíniát (ma Etiópia).[9]

A harc megmerevedése[szerkesztés]

Az arabok és a törökök körülbelül 15 ezren gyakori támadásokat hajtottak végre éjjel-nappal az erősen körülárkolt olasz helyőrségek ellen, Bengázi déli külvárosaiban. A négy olasz gyalogsági ezred védekezett, ritkán szánták magukat támadásra. Két hadihajó, a San Marco és az Agordat támogatta őket.[10]

A törökök és a helyi csapatok támadásait az olaszok visszaverték november 30-án, jelentős veszteségekkel. Nemsokára a helyőrséget megerősítették az 57. gyalogsági ezreddel, az Olasz Királyságból. A Regina Elena is jött segíteni, Tobrukból. December 14-15-e estéjén a törökök újra támadtak, nagy erőkkel, de a hadihajók segítségével visszaverték őket. Az olaszok elvesztettek néhány fegyvert.[10]

Dernánál a törökök és az arabok körülbelül 3500-an voltak, de folyamatosan növelték az erőiket és a támadásuk várható volt az ellenséges helyőrségek ellen. Az olasz és a török erők Tripoliban és Kirenaikában folyamatosan erősítették helyzetüket. Török részről a csapatok összevonása tette lehetővé a folyamatos erősítést.[10]

A Török Porta önkéntes muszlim felajánlásokból finanszírozta a háborút. A török katonák, lőszerek, fegyverek a tunéziai és az egyiptomi határon keltek át annak ellenére, hogy azok az országok semlegesek voltak. Az olaszok által elfoglalt tengerparton blokádot hirdettek, sőt, az egyiptomi Szidi Barranit is elfoglalták annak érdekében, hogy leállítsák a csempészetet. Sok vitorlást is lefoglaltak csempészetért.[10]

Tobruknál egymás után landoltak az olasz katonák egy rövid bombázás után, december 4-én. Megszállták a tengerpartot és a szárazföld belseje felé vonultak, eközben gyenge ellenállásba ütköztek. Kisszámú török és líbiai ellenállót találtak, akiket Mustafa Kemal Atatürk toborzott. A rövid tobruki csata Musztafa Kemal Atatürk vezetésével oszmán győzelemmel ért. Ezzel az eredménnyel kiérdemelte, hogy ő koordinálja a török katonákat a területen.[11] 1911. decemberében a líbiai hadjárat megmerevedett.[12]

1912. március 3-án líbiai önkéntes mudzsahidek megpróbálták lerohanni a lövészárkot ásó olasz katonákat, Darnánál. Az önkéntesek segítséget kaptak, a támadók az olasz vonalakat fenyegették, ám az olasz sereg erősítést kapott Darnából. A mudzsáhidek megkíséreltek egy körbekerítő hadműveletet. Az olaszok további utánpótlást kaptak, és a csata végül olasz győzelemmel ért véget.

Szeptember 14-én az olasz parancsnokság három oszlopnyi gyalogságot küldött Darnához az arab-török tábor felszámolására. A tábort, ami egy fennsíkon helyezkedett el, elfoglalták és elvágták a török utánpótlási vonalakat. Három nappal később Enver pasa török parancsnok utasítására a törökök megtámadták az ellenséges állásokat a fennsíkon. Az olasz golyózápor miatt a támadás meghiúsult, és egy olasz zászlóalj bekerítette őket. A támadás komoly veszteségeket okozott a török seregnek. Egy másik támadás is ezt az eredményt hozta. A hadműveletek Kirenaikában megszűntek a háború végéig. Egyes lakosok kollaboráltak a támadókkal, de a többség a törököknek segítettek. A helyi csapatok állandó támadásai miatt korlátozódott az olasz megszállás a partvonal közelébe.[13] Egy kicsi olasz előrelépés azért megfigyelhető volt. Az olaszok által megszállt hét beékelődött partszakaszt megnagyobbították, a legnagyobb növekedést Tripolinál volt, itt 15 km-rel tolták ki a megszállt terület hosszát.[14]

A tengeri hadviselés[szerkesztés]

A tengeren az olaszok egyértelműen előnyben voltak, több hadihajóval és kiképzettebb legénységgel rendelkeztek, mint az oszmán flotta.[15]

1912 januárjában egy olasz cirkáló, a Piemonte és a Soldati Artigliere osztályba tartozó rombolók, az Artigliere és a Garibaldino elsüllyesztettek 7 ágyúnaszádot (az Ayintabot, a Bafrat, a Gökcedagot, a Kastamonut, a Muhat, az Ordut és a Refahiyet) és egy páncélozott jachtot (Sipka volt a neve) a Kunfuda-öböli csatában. Az olaszok blokád alá vették az akkor az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozó Jemen kikötőit.

Február 24-én, a bejrúti csatában két páncélos cirkáló megtámadott, majd elsüllyesztett egy török korvettet és 6 uszályt, ezután visszavonultak, majd újra támadtak, ekkor az Avnillah nevű torpedónaszádot süllyesztették el. Az Avnillah legénységéből 58 ember meghalt és 108 megsebesült, a két cirkáló legénységéből senki sem halt meg és senki sem sérült meg, sőt a cirkálók torpedótalálatot sem kaptak. Az olasz hadvezetés attól tartott, hogy a török flotta megnehezítené a Szuezi-csatornához jutást, ezért indították a támadást. Ezzel a csapással az oszmán haditengerészeti jelenlét Bejrútban teljesen megszűnt és az olaszok kivívták a Földközi-tenger keleti medencéjének haditengerészeti dominanciáját egészen a háború végéig.[16]

Az olaszok képesek voltak uralni a tengerpartot, de a belső területek meghódítása nehezebb feladat lett volna számukra. A szárazföldi olasz erőknek nagy vállalkozás lett volna a szárazföldi területek megtámadása a hadihajóik tüze segítségével. Az olasz hadsereg a tengeren volt igazán erős, a szárazföldön nem annyira, emiatt csak egy vékony szárazföldi sávot birtokoltak. 1912 nyarán Olaszország elkezdte a hadműveleteket az égei-tengeri oszmán birtokok ellen. Az olaszok 12 szigetet foglaltak el. Ám ez Ausztria-Magyarországgal való ellenséges viszonyt válthatott volna ki és még feszültebb lehetett volna a helyzet a Balkán-félszigeten, emiatt Olaszország leállította a lényegesebb hadműveleteket. Az egyetlen lényegesebb hadművelet nyáron július 18-án volt, amikor 5 olasz torpedónaszád megtámadta a Dardanellákat.

Gerillák és atrocitások[szerkesztés]

Gerilla-hadviselés[szerkesztés]

Olaszország 1911. november 5-én egy rendeletben kihirdette fennhatóságát Líbia fölött. De ekkor az olaszok még csak a partvidéket uralták és török katonák is jelen voltak a térségben. A törökök 6 ezren voltak, az olaszok pedig 140 ezren, így a védők elkezdtek gerilla taktikákat használni. Néhány ifjútörök tiszt eljutott Líbiába, hogy megszervezzék a gerillaháborút helyi mudzsáhidekkel.[17] Sok arab törzs csatlakozott is, mivel az olaszokat „keresztény támadóknak” tartották, és véres gerillaháború kezdődött. Az olasz hatóságok rengeteg elnyomó intézkedést hoztak a lázadók elnyomására és megfélemlítésére, például bevezették a nyilvános akasztást is.

Atrocitások[szerkesztés]

1911. október 23-án 500 olasz katonát kaptak el és vágtak le török katonák Sciara Sciattban, Tripoli külvárosában. Megtorlásként a következő napon az olaszok mindenkit, akit értek, legyilkoltak Tripoliban, házról-házra haladva, az emberek mecsetekbe menekültek. Az olasz hatóságok a mészárlást el akarták fedni, nehogy közfelháborodás legyen belőle, de ez nem sikerült, és nemzetközileg ismert lett az eset. Ennek egyensúlyozására a hatóságok képeket kezdtek terjeszteni a Sciara Sciattban meggyilkolt olasz katonákról.[18]

Lausanne-i szerződés[szerkesztés]

A olasz diplomácia úgy döntött, hogy kihasználja a kedvező helyzetet, ezért 1912. október 18-án Ouchyban (Lausanne egy tóparti kerülete) békeszerződést írtak alá a felek. Ezt még ouchyi szerződésnek is hívják, hogy megkülönböztessék az 1923-as Lausanne-i békeszerződéstől. A szerződésben a következők álltak:

  • Tripolitánia Olaszországhoz kerül autonóm státusszal.
  • A törökök kivonják katonáikat a területről.
  • A törökök védeni fogják a területen élő muszlimok jogait.
  • A törökök visszakapják a meghódított Dodekanéz-szigeteket (Olaszország ezt megszegte).

Következmények[szerkesztés]

Az olaszoknak a háború 1,3 milliárd lírájukba került, ez 10 évnyi állami takarékoskodás eredményét emésztette fel.[19]

1911-ben Líbia összlakossága 1,5 millió fő volt, ez ugyanannyi, mint 1950-ben. Ez az olasz gyarmatosításnak, a kivégzéseknek, a kivándorlásnak és az éhínségeknek volt betudható.[20]

A líbiaiak elégedetlenek voltak, emiatt kialakult egy ellenállási mozgalom, ami 1943-ig tartott, amikor a szövetségesek kiűzték az olaszokat Líbiából. A mozgalom emblematikus vezetőjét, Omar Mukhtart kivégezték 1931. szeptember 15-én.[21]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. http://mult-kor.hu/20130225_a_legihaboru_merfoldkovei
  2. http://www.turkeyswar.com/prelude/trablusgarp.html
  3. http://www.britannica.com/event/Italo-Turkish-War
  4. Karalahana.com: Turkey's Black Sea region (Pontos) history, culture and travel guide. www.karalahana.com. (Hozzáférés: 2016. június 11.)
  5. M. Taylan Sorgun, "Bitmeyen Savas", 1972. Halil pasa visszaemlékezései
  6. Crow, Encyclopedia of Armored Cars, 104.o.
  7. Biddle, Rhetoric and Reality in Air Warfare, 19. o.
  8. Hallion Strike From the Sky: The History of Battlefield Air Attack, 1910-1945, 11. o.
  9. William James Makin. War Over Ethiopia. 227. o.
  10. ^ a b c d William Henry Beehler, The History of the Italian-Turkish War, September 29, 1911, to October 18, 1912, Engagements At Benghasi And Derna In December 1911 (49. o.)
  11. 1911–1912 Turco-Italian War and Captain Mustafa Kemal". Török Kulturális Minisztérium, készítette a Török Fegyveres Erők Története és Stratégiai Tanulmányok, 62–65. o., Ankara, 1985.
  12. Emigrant nation: the making of Italy abroad, Mark I. Choate, Harvard University Press, 2008, ISBN 0-674-02784-1, 176. o.
  13. Spencer Tucker, Priscilla Mary Roberts: World War I: A Student Encyclopedia, ABC-CLIO, 2005, ISBN 1-85109-879-8, 946. o.
  14. Libya: a modern history", John Wright, Taylor & Francis, 1981, ISBN 0-7099-2727-4, 28. o.
  15. Tucker Roberts, 2005, 945. o.
  16. Beehler, William (1913). The history of the Italian-Turkish War, September 29, 1911, to October 18, 1912. Annapolis: The Advertiser Republican. 58. o.
  17. http://smallwarsjournal.com/jrnl/art/arab-thoughts-on-the-italian-colonial-wars-in-libya
  18. Geoff Simons (2003). Libya and the West: From Independence to Lockerbie. I.B.Tauris. p. 7. ISBN 978-1-86064-988-2.
  19. Mark I. Choate: Emigrant nation: the making of Italy abroad, Harvard University Press, 2008, ISBN 0-674-02784-1, 175. o.
  20. The Libyan Economy: Economic Diversification and International Repositioning, Waniss Otman,Erling Karlberg, 13. o.
  21. http://www.bookrags.com/biography/omar-al-mukhtar/#gsc.tab=0

Források[szerkesztés]