Ohm törvénye

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az Ohm-törvény egy fizikai törvényszerűség, amely egy fogyasztón (pl. elektromos vezetékszakaszon) átfolyó áram erőssége és a rajta eső feszültség összefüggését adja meg. A törvényszerűséget Georg Simon Ohm német fizikus 1826-ban ismertette először.

A törvény kimondja, hogy az elektromosan vezető anyagok a bennük áramló töltések mozgásával szemben a közegellenálláshoz hasonlítható elektromos ellenállással rendelkeznek. Ohm kísérletileg megállapította, hogy az áramerősség a vezeték két rögzített pontja között mérhető feszültséggel egyenesen arányos, vagyis

= állandó

ahol az állandó az adott vezetékszakaszra jellemző elektromos ellenállás.

(A törvény nem csak vezetékszakaszra, hanem általában bármilyen villamos ellenállást tanúsító fogyasztóra érvényes: a fogyasztó ellenállása megegyezik a sarkai közt mérhető feszültség és a rajta átfolyó áram hányadosával.)

Az ellenállás egysége a

, neve ohm

A mérésekből (és egyszerű gondolatmenetből is) következik, hogy egy adott A keresztmetszetű, homogén anyagú fémes vezeték l hosszúságú szakaszának ellenállása egyenesen arányos a vezeték hosszával és fordítottan arányos a keresztmetszetével:

,

ahol

: arányossági tényező a vezeték anyagára jellemző ún. fajlagos ellenállás

Ennek mérőszáma az egységnyi keresztmetszetű, egységnyi hosszúságú vezeték ellenállásának számértékével egyenlő. A fajlagos ellenállás SI-egysége az

ez azonban a gyakorlatban túl nagy érték, ezért helyette az 1 méter hosszú, 1 mm² keresztmetszetű vezeték ellenállását veszik alapul:

A fajlagos ellenállás függ a hőmérséklettől is az alábbi összefüggés szerint:

= (1 + t)

ahol

: a 20 °C-on mért fajlagos ellenállás
: a 20 °C-on mért hőmérsékleti együttható
t = t – 20 °C

További információk[szerkesztés]

Források[szerkesztés]