Navarinói csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Navarinói csata
Navarino.jpg
Időpont 1827. október 20.
Szemben álló felek
Egyesült Királyság
Orosz Birodalom
Franciaország
Oszmán Birodalom
Térkép
Navarinói csata (Görögország)
Navarinói csata
Navarinói csata
Pozíció Görögország térképén
é. sz. 36° 56′ 09″, k. h. 21° 41′ 16″Koordináták: é. sz. 36° 56′ 09″, k. h. 21° 41′ 16″
A Wikimédia Commons tartalmaz Navarinói csata témájú médiaállományokat.

A navarinói csata 1827. október 8-án vagy 20-án a Peloponnészosz-félsziget délnyugati részén található navarinói öbölben, az ókori Pülosz város közelében zajlott le az egyesített francia-brit-orosz tengeri erők és az egyiptomi Ibrahim pasa flottája között, aki a török szultán oldalán harcolt. A szövetséges flotta döntő győzelme az 1829-ben függetlenné vált Görögország törökök elleni szabadságharcának meghatározó eseményévé vált.

Előzmények[szerkesztés]

A görög függetlenségi mozgalom hajtóerejének számító Filiki Eteria titkos társaság 1821. március 28-án felkelést robbantott ki Moreában és az égei-tengeri szigeteken a török szultán ellen, aki Tepelenti Ali, janinai pasa elleni hadjáratával volt ugyanekkor elfoglalva. Ezért a felkelők Oroszország támogatására is számíthattak. Gyors görög sikerek után 1822-ben Epidavroszban ki is kiáltották a köztársaságot. A belső torzsalkodások – melyek oka elsősorban a görög földbirtokosok és hajómágnások önzése volt, mivel a törököktől visszafoglalt földekből a parasztok nem részesültek, s a helyi igazgatásban is a gazdagok töltötték be a vezető posztokat – miatt meggyengült felkelés ellen a török szultán az egyiptomi helytartóját, Mohamed Alit hívta segítségül. Mohamed Ali a fia, Ibrahim pasa vezetésével küldött tengeri és szárazföldi haderőt a görögök ellen. A korszerűen felszerelt egyiptomi sereg 1824-ben Krétán, majd 1825-ben a Peloponnészoszon szállt partra és szörnyű kegyetlenkedéseket végrehajtva 1827-ben Athént is visszafoglalta a szultánnak. A görög kormány Euboia szigetére szorult vissza. A görög szabadságharc támogatására Európa értelmiségi köreiben mozgalom indult – lásd. filhellénizmus – és a nagyhatalmak is beavatkoztak a tengeri kereskedelmet akadályozó és veszélyeztető görög szabadságharc lezárása érdekében. Békés megoldást ajánlva, Anglia, Franciaország és Oroszország a pétervári jegyzőkönyvben 1826. április 4-én, majd a londoni szerződésben 1827. június 24-én (vagy július 6-án) egy török fennhatóság alatt létrejövő görög autonómiát ajánlott a szultánnak, aki minden idegen beavatkozást mereven elutasított. A három szövetséges hatalom erre válaszolt a katonai akcióval, melyet diplomatái az 1812. évi bukaresti békének – melynek betartását a szultán az akkermani egyezmény aláírásával is megerősítette - a törökök részéről történt megsértésével indokoltak. (A szultán 1813-ban büntető expedíciót küldött a szerbek ellen, akiknek a béke önkormányzatot adott.)

A csata lefolyása[szerkesztés]

A térségbe küldött szövetséges flotta, amely 24 hajóból állt, Codrington admirális vezetésével 1827. október 20-án találkozott a többszörös, számbeli túlerőben lévő egyiptomi-török flottával. Az ütközet a vitorláshajókkal vívott nagy tengeri csaták végét is jelentette, s a nyugati flotta teljes győzelmével végződött. A keleti tengeri hadsereg 50 hajója semmisült meg, 10 hajója a nyugatiak fogságába került. A szövetséges flotta mindössze 272 embert vesztett, szemben a török 4000 fős veszteségével.

Következmények[szerkesztés]

Mohamed Ali a vereség hatására kivonta csapatait görög földről és szembefordult a török szultánnal. Megtámadta Szíriában a szultán erőit, s csak az Oroszország részéről jött segítség mentette meg II. Mahmud török szultánt a vereségtől. De Szíria Mohamed Ali kezére került 1831-ben. Oroszország a győztes tengeri csata utáni helyzetet kihasználva már 1828. április 26-án háborút indított az Oszmán Birodalom ellen. A hadjárat során az oroszok a Kaukázusban és a Balkánon is győzelmeket arattak, s 1829-ben már Isztambult fenyegették. A cár Anglia rosszallása és Ausztria tartózkodása mellett elfoglalta a dunai tartományokat. Az orosz-török háború az 1829. szeptember 14-én megkötött drinápolyi békével zárult, melyben Görögország elnyerte függetlenségét, Oroszország pedig megkapta majdnem a teljes Duna-torkolatot és Örményország bizonyos részeit. Szerbia önálló lett, Moldva és Havasalföld szintén autonóm állammá vált, de ezekben az országokban megmaradt az orosz katonai igazgatás. Görögország szuverenitását 1830-ban a londoni békében végérvényesen elismerték.

Források[szerkesztés]