Ugrás a tartalomhoz

Munkakönyv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
 Ezt a szócikket némileg át kellene dolgozni a wiki jelölőnyelv szabályainak figyelembevételével, hogy megfeleljen a Wikipédia alapvető stilisztikai és formai követelményeinek. Indoklás: Belső linkek nem ártanának meg.

A munkakönyv hivatalos személyi okmány, amely rögzíti tulajdonosának az előző és jelenlegi munkahelyeit. Egyes európai országok manapság is kiadnak ilyen dokumentumokat, mások korábban kiadtak, de ma már nem.

Franciaországban

[szerkesztés]

A belső útlevélhez hasonlóan az utazó francia tanoncoknak és munkásoknak fel kellett mutatniuk a munkáltatójuktól kapott szabadságjegyet, hogy elkerüljék a csavargás vádját. Ezt a követelményt 1749-ben vezették be, és 1781 augusztusában füzetté, úgynevezett munkafüzetté alakították. A követelményt a francia forradalom idején eltörölték, csak 1803. április 12-én vezette be újra Napóleon. Az uralkodása alatt és utána is sokáig használták, de 1860-tól III. Napóleon idején fokozatosan visszaszorult a használata 1890-ig, amikor is eltörölték. A könyveket a munkaadó vezette és birtokolta, amíg a munkás nem utazott, de 1854-től a munkásnál hagyták.

Magyarországon

[szerkesztés]

Többféle "munkakönyv" létezett Magyarországon 1950-ig, amikor az egységes munkakönyvet bevezették. Az 1856-os császári pátens kötelezővé tette a cselédkönyvet, míg más kategóriáknak munkakönyvük volt; 1876-tól (XII.tvc) pedig az írásbeli szerződést, az oly sokat emlegetett konvenciót – „kommenciót”, mely a bérezés módozatait és a munka feltételeit rögzítette.

Magyarországon a(z ipari) munkakönyv használatát az 1884. évi XVIII. törvénycikk (ipartörvény) rendelte el. Korábban a Kundschaft-ot (tanulólevél, szabadulólevél), illetve a Wanderbuch-ot(vándorlókönyv, vándorkönyv)használták, amelyet a céhes mester állított ki a mesterlegény részére. 1872-ben a céheket megszüntették, és az azonos mesterségeket űző korábbi céhtagokat összefogó ipartársulatok létrehozásáról rendelkeztek.

A foglalkoztatás megkezdésekor a munkakönyvet az iparos a segédtől átvette, és az iparhatóságnak bemutatta. Mindaddig, amíg a munkaviszony fennállt, az iparos őrizte, és kilépéskor adta vissza a tulajdonosának, így nem lehetett egyszerűen otthagyni egy munkahelyet legálisan (bár sokan próbálkoztak az elvesztésével trükközni ekkor és 1945 után is).[1] Ha valaki kilépett vagy elbocsátották, azt is be kellett jegyezni, sőt 1969-ig komoly retorziókra számíthatott az a munkavállaló, aki saját maga egyoldalúan mondott fel, mivel ezt is feltüntették a munkakönyvében. A Munkaügyi Minisztérium felelt a könyvek kiadásáért és a nyilvántartásért, már csak azért is, mert sokan bizony visszaéltek a munkakönyvükkel. Rongálódásra és elvesztésre hivatkozva újat kértek a helyi munkaügyi kirendeltségtől, holott csak az előzetes negatív bejegyzéseket szerették volna eltüntetni, például azt, hogy felmondtak egy állami vállalatnál egy jobb állás reményében. Budapesten a Tanács Munkaügyi Hivatala állította ki az új munkakönyveket, itt tartották nyilván őket, itt pótolták a betelt okmányokat, itt készültek az iskolát befejező diákok új, friss könyvei és innen lehetett igényelni új munkakönyvet elvesztésre hivatkozva is. Ha valaki például valamilyen magánvállalkozásból élt, mondjuk szobakiadással foglalkozott a Balatonon, akkor a munkakönyve valamelyik ismerős cégnél lehetett leadva jó pénzért. Sok feketéző ugyanis külön pénzt fizetett a munkakönyvek „tisztán tartásáért” hivatalos vállalatok megkenhető tisztségviselőinek. A munkakönyvvel kapcsolatos problémák miatt sokan kaptak szigorított ejnye-bejnyét a rendőrségen és a település tanács hivatalában, de komoly büntetésre csak a közveszélyes munkakerülők számíthattak."[2] A munkakönyvet sokan a közveszélyes munkakerülés (1913-tól volt büntetendő) elleni fellépés egyik eszközének tekintették.

Az Ipartörvény (1884. XVII. tvc.) 99. és 111. §-ai szerint a gyárakban alkalmazott minden munkásnak munkakönyvvel kellett rendelkeznie. A 12. életévüket már betöltött, de 16. életévüket még el nem ért gyermekek és fiatalkorúak munkakönyvet csak akkor kaphattak, ha hatósági orvosi (tiszti orvosi, községi orvosi, illetőleg körorvosi) bizonyítvánnyal igazolták, hogy a gyáripari foglalkozás egészségüknek nem árt és testi fejlődésüket nem gátolja. 12 év alatti gyermekeket az 1922. XII. tc. 74. §-a szerint ipari üzemekben és vállalatokban tilos volt alkalmazni. A 2. § szerint a már alkalmazásban állókat fenti paragrafus nem érintette.[3]

A munkakönyv 1950-től közokiratként tartalmazta a munkavállaló munkaviszonyaival kapcsolatos leglényegesebb adatokat.[4] Ekkora egységesítik a cselédkönyvvel stb. 1992-ben egy kormányrendeletben eltörölték.[5]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ "A törvény által megkövetelt munkásjegyzéket ma már általában gondosan vezetik a nagyiparban, de különösen az építészetnél kevés súlyt fektetnek a munkakönyvekre, melyekkel gyakran sok visszaélés történik, különösen azoknak zálogul visszatartása avagy oly bejegyzések által, melyek a munkásnak nehézzé teszik, hogy más foglalkozást találjon." Közgazdasági Szemle XXII. évfolyam 1898. 274. oldal. https://real-j.mtak.hu/5783/1/KozgazdasagiSzemle_1898.pdf
  2. ↑ https://toretro.hu/site/kmk-a-munkakonyv-fenyegeto-bejegyzese/
  3. ↑ 1922. évi XII. törvénycikk indokolása az 1884. évi XVII. törvénycikkbe iktatott ipartörvény módosításáról https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny docid=92200012.TVI&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D48
  4. ↑ 175/1950. (VI. 22.) MT rendelet
  5. ↑ 103/1992 (VI. 26) Kormányrendelet

Források

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/wiki/Munkakönyv”