Molnár Gábor (író)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Molnár Gábor
Élete
Született 1908. december 2.
Budapest
Elhunyt 1980. október 29. (71 évesen)
Budapest
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) regény, rádiójáték
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Molnár Gábor témájú médiaállományokat.

Molnár Gábor (Budapest, 1908. december 2. – Budapest, 1980. október 29.) a 20. század egyik legnépszerűbb magyar vadász- és útleírásírója, akinek műveit számos nyelvre lefordították, köztük portugálra, mongolra, oroszra, angolra, németre. Számos regényt, rádiójátékot írt. Legelső műve 1940-ben jelent meg.Műveit vakon írta miután egy balesetben elvesztette a látását. Haláláig nagyon aktív volt a magyarországi írói életben.

Élete[szerkesztés]

Az első utazásig[szerkesztés]

Óbudán született, a Szentendrei út 62. számú házban, szülei a vendéglátóiparban dolgoztak és szerény körülmények közt éltek. Két testvére volt, egy fiú, Károly és egy lány, Ilona. Gyermekkorában több helyen is éltek Budapesten, például a Dembinszky utcában. Édesapjuk hosszú betegség után fiatalon meghalt tüdőbajban és a család megélhetése még nehezebbé vált. Édesanyja szállodai munkát kapott az ország több helyén. Így tölthetett egy nyarat például Balatonon.

Molnár Gábor több nyarat nagyszüleinél töltött, Ajka-Csingervölgyben. Az általános iskola 3. osztályát is itt végezte, a többit és a polgári iskolát Budapesten, a VII. kerületben. Egy évet a Gyermekvédő Liga segítségével Svájcban, Courfaivre faluba a francia határ közelében töltött, ahol vendéglátójának a földjén dolgozott, és megtanulta a kovács mesterséget. Gyermek és ifjúkorában sokat járt az állatkertbe, a városligetbe és magyar felfedezők (Bíró Lajos, Vámbéri Armin, Kőrösi Csoma Sándor) műveit olvasta.

Erdész szeretett volna lenni, de nem tudták taníttatni, egy időre borfiú lett. Édesapja régi ismerőse alkalmazta a Budapesten lévő Pannónia szállodában és étteremben. Itt vette meg első fegyverét, s a szálloda pincéjében gyakorolta a céllövést.

1927-ben Pápán mezőgazdász képesítést szerzett, majd két évig gazdatisztként gyakornokoskodott Tolna és Somogy megyékben. A mezőgazdásziskolát Szakács Ernő - törzsvendég volt a Pannónia éttermében - biztatására végezte el, akinél az iskola után 1 évig dolgozott Tolna megyében, majd onnan visszautazott Budapestre, miután nem jött ki jól Szakács Ernővel. Ezután vállalta el a Somogy megyei állást Feketepusztán.

Brazília[szerkesztés]

Az Est 1929 karácsonyi számában olvasott egy Brazíliába készülő bogárgyűjtő expedícióról, amelyet Pusztai Lajos szponzorált és Horváth Elemér vezetett. Reménye sem lehetett rá, hogy a saját erejéből egyszer kutatóútra indulhat: levélben jelentkezett az expedíció vezetőjénél, Horváth Elemérnél. Adottságai, lövésztudása és elszántsága miatt őt választották a Magyar Nemzeti Múzeum állat- és rovargyűjteményét gyarapítani hivatott expedíció harmadik tagjának.

Párizson keresztül Le Havre-ból szelték át az óceánt és 1930. május 23-án érkeztek meg a Brazíliai Recife városába. Innen indult el egyedül Manaos felé Belem érintésével. Sajnos a fegyvereit nem kapta vissza időben - zárva volt a kikötői vámhivatal. Így két társával megegyeztek, hogy a következő hajóval utána mennek. A Belemben töltött 3 nap alatt is ismerkedett az őserdővel, gyűjtötte a rovarokat, bogarakat. Manausba érkezése után 2 héttel kapott üzenetet társaitól, akik elérték Belem városát. Ott viszont Pusztai Lajos maláriás lett és ezért nem tudtak tovább menni. Majd Horváth Elemér is megbetegedett így esélyük sem volt arra, hogy csatlakozzanak Molnár Gáborhoz Manausban. Két társa a gyógyításuk és hazautazásuk finanszírozására még Molnár Gábor fegyvereit és hátramaradt felszerelését is eladta a sajátjukon kívül.

Manausban ismerkedett meg Lakó Károllyal, magyar rovargyűjtővel, aki itt élt és vadászott. Tőle kapott felszerelést, amellyel elkezdhetett gondolkodni a vadász expedíción. Lakó több más nemzetiségű európai vadásznak is bemutatta, akik meghívták expedíciókra és rengeteg tanáccsal láttak el.

Molnár Gábor anyagi támogatás nélkül, egyedül folytatta a gyűjtőmunkát. A Ford Társaság kaucsukültetvényén telepvezetői munkát vállalt el 1930 szeptemberében, de csak azzal a kikötéssel hogy bármikor útra kelhet egy maga által szervezett expedícióira. Azt itt kapott fizetéséből szerelte fel ezen expedíciókat és ebből a bérből fizette 3 vadásztársát is - Abilio, Juan, Klementino. Az Amazonason és a Rio Negrón hajózva a torkolattól közel kétezer kilométerre lévő Tapaucuaráig jutott. Rio Uatuman folyón, a Miriti vízeséshez 2 felfedező utat tett, s vadász társaival több vadászexpedíciót is vezettek a Jatapu folyó forrás vidékére. Itt találkozott először bennszülött indiánokkal. Cararassu mocsárba - ebből született a "Horgászom az Amazonason" című könyve - és a Cupari folyó forrás vidékén - 2-2 hónapot töltött el gyűjtéssel, vadászattal. Erre a két útra sajnos pénzügyi lehetőségei miatt csak egyedül indult el. A begyűjtött állatokat, köztük értékes óriáskígyókat, bogarakat, rovarokat, állatbőröket a Budapesti Állatkertnek, a Nemzeti Múzeumnak küldte haza. Nem kapott fizetséget, csak oklevelet és egyéb erkölcsi elismeréseket. Ezen kívül küldött állatbőröket Európába több kereskedőhöz és rovar és bogár gyűjtésének egy részét is így értékesítette. Például sikerült 3 példányt fognia a Titanus Giganteus bogárból is, az elsőt édesanyjának hazaküldte a másik 2 példányt 75 és 80 dollárért adta el. A befogott kígyók egy részét pedig helyben adta el. Hazatérésekor a Budapesti Állatkertnek adományozott egy Boa Constrictort és egy anakondát.

1932. március 7-én a raktárban, amit ő felügyelt, egy beosztottja, egy fiatal fiú veszélyes csomagot talált, egy csomag gyutacsot, amely bármikor felrobbanhatott. Molnár Gábor maga akarta eltávolítani a gyutacsokat, de útban a közeli folyó felé azok felrobbantak a kezében és mindkét szeme világát elvesztette.

Vakon, íróként[szerkesztés]

Brazíliából 1932. május 24-én érkezett haza. Haza utazása is kalandos volt. A Ford Company segítségével jutott el Belem kikötőjéig onnan pedig Recife érintésével Párizsba hajózott, majd vonaton Budapestre. Belemig egy volt munkatársa - német illetőségű - kísérte. Majd Belemból hazáig Kertész János Aradról származó fiatalember volt a kísérője. Brazíliából 3 kígyóval indult haza 2 anakondával és 1 boával. Sajnos csak az egyik anakonda és a boa élte túl a hosszú utat. A Budapesti állatkertnek ajándékozta őket - akkoriban Nadler Herbert volt az igazgató - sajnos mindkét kígyó 1 éven belül elpusztult. 1932 nyarán az Állami szemkórházban töltötte az időt ahol megerősítették, hogy soha többet nem fog látni. Itt az egyik nővér segítségével remington írógépen írni tanult. Amely később elindította az írói pályáján.

Több helyen lakott Budapesten albérletben, végül 1933-ban költözött Blau Károlyhoz akinél hosszabb ideig lakott. Hazatérése után nem vállalta a vakok számára nyitva álló utat: hogy a Szombathelyen létrehozott intézetbe menjen kosarat fonni vagy egyéb hasonló kézművesmunkákat végezni - ezt édesanyja kapcsolatai révén sikerült volna elintézni, de Ő soha nem szerette volna ha vakként kezelik. Első írása az Est vasárnapi mellékletében jelent meg 1933. február 23-án, "Az anakonda - a kígyó támadása" címmel. Ezt a lehetőséget régi barátja Dallos Sándor szerkesztő adta neki, aki elvitte írását az akkori főszerkesztőhöz Légárdy Ottóhoz. Az írása sikert hozott és rögtön 3 másik írást is rendeltek tőle. A siker nem maradt el és egyre több újság közölt tőle pl.: Kis Újság, Tükör és az állatkert lapja a Természet is. Polgár Géz - "Mit üzen a rádió" műsor szerkesztő, műsorvezetője - juttatta be a rádióhoz miután készített vele egy interjút. Az elkövetkező időben egyre többször olvasták fel és játszották a műveit a rádióban. Kálmán László - ügyvéd, édesanyja barátja - bevezette a Fészek Klubba és az írói körökbe. Itt ismerkedett meg sok íróval, szerkesztővel - pl. Lénárt Menyhérttel - és került be az írói társadalom vérkeringésébe. Huszonhat önálló kötete jelent meg és több, mint száz tárcája, ismeretterjesztő írása. Rádiójátékokat is írt. Több száz író-olvasó találkozón vett részt, terjedelmes levelezést folytatott.

Első teljes kötete 1940-ben jelent meg Kalandok a brazíliai őserdőben címmel. Könyveit a háború után a Móra, a Gondolat kiadók, illetve leggyakrabban a Szépirodalmi Kiadó adták ki. Országosan ismert íróvá az 1950-es évek közepétől vált. Az 1960-as és 1970-es években az ország egyik legolvasottabb írója volt, írásai nem ritkán másod - és harmadközlésben is megjelentek. Azóta azonban műveit nem adták ki újra.

Emléktáblája csékúti lakóházán, a Padragi út 20-as szám alatt

1949-ben megengedték neki, hogy a budapesti belváros szívében, a Váci utcában trafikot nyisson.

A Munka Érdemrend ezüstfokozatát 1968-ban kapta meg.

Kalandozások Mongóliában[szerkesztés]

Művei papírra vetésében, későbbi utazásaiban felesége volt a segítségére. 1964-ben, 1968-ban és 1978-ban Mongóliában járt felfedezőúton; ezekről is megjelent három könyve.

1964 szeptemberében 1 hónapot töltött Mongóliában a Magyar-Mongol írószövetség írócsere egyezménye keretében. Állandó kísérője ott tartózkodása alatt Megmar nevű mongol költő, aki 1964 nyarán ugyan ennek az egyezmények köszönhetően Magyarországon vendégeskedett. Az eredeti úti tervben szerepelt Erdélyi István régész expedíciójához való csatlakozás, aki régi hun sírokat tárt fel Arhangaj területen. Sajnos Erdélyi István teherautója lerobbant, s mivel Molnár Gáborékat kötötte az útiterv, így nem sikerült meglátogatniuk a hun sírokat. Utazásuk első felében Arhangaj területre vezetett. Főbb állomásaik, Hudzsirt városa - magyar mérnökökkel találkoztak, akik kútfúrásokban segítettek. Onnan Dzorgol bányavárost érintve Cecerleg városig jutottak el. Itt a helyi vezetők fogadták őket, s Gundzsav polgármester segítségével fedezték fel a helyi nevezetességeket. Innen egy rövid utazást tettek a Fehér-Hágón át az Orhon folyót követve az Ulán-Cutgalan vízesésig. Majd útjuk legkeletibb állomásához érkeztek Harhorinban - Övörhangaj területre. Régi neve Harhorinnak Karakorum volt, s s Dzsingisz kán alapította. Meglátogatták a híres Erdeni-Dzun kolostort és a magyar mérnökök által épített hengermalmot. Harhorinból visszafelé a Bulgán hegységen átvezető fehér-hágó bejáratánál lefényképezték a híres Tajhir-Csoló követ. Utazásuk második felében a Góbi sivatagban tettek egy 1600 km-s körutat. Állomásaik, Cogt-ovo oázisa, Dalandzadgad városa, Bulgan szumun, Mandal-ovo oázis és a Gurvan-szajhan szurdokán átvágva tértek vissza Ulánbátorba. Útjuk során ismerkedtek nem csak a helyi vezetőkkel, de a helyi gazdaságokkal, a kultúrával, a nyelvvel, a nomád pásztorok életével. Interjút adtak a mongol rádiónak és Ulánbátorban találkoztak az akkoriban ott dolgozó magyarokkal is. Narrátora az út során Margit, a felsége volt. Erről az útról az Egymillió hős országa című könyvében számol be.

Második útjára 1968-ban került sor, amire felesége megint elkísérte. Úticéljuk a Góbi sivatag déli területe volt a Mongol és Góbi-Altaj hegyvidéke, Hentej ajmak - Dzsingisz kán szülőföldje - és több kisebb szumunban tettek látogatást. Ezen út élményei ihlették a Négy hágó sziklavadonában című könyvét.

Harmadik és utolsó útjára 1978 szeptemberében lett lehetősége, de most nem feleségével, hanem húgának fiával, Majoros Jánossal utazott Mongóliába. Mongol kísérői ezen út során Lodoj, Burentogtoh és Baszandzsav. Fő úti céljuk az Arany-Góbi - más néven a Sárga-Góbi sivataga és a Góbi-Altaj sziklás hegyvidéke volt. Ulánbátorban megérkezésük másnapján ellátogattak a Gandan-kolostorba és egy interjút rögzítettek a magyar rádió számára a főlámával. Első állomásuk Altaj városa, ahova repülőn jutottak el. Onnan terepjáróval a Sárga-Góbi szumun járásközpontjába mentek, ami ottartózkodásuk alatt a központi táborhelyük volt. Altaj városban való tartózkodásuk alatt meglátogatták a Szonginói Biokombinátot, ahol magyar tudósokkal találkoztak. Második állomásuk a Sárga-Góbi szumun volt. Megérkezésük napján ismerkedtek a helyi központtal, az állattenyésztéssel és a növénytermesztéssel. Mindezt a szumun vezetője, Dugerdzsov kíséretében. Másnap egy 50 km-re fekvő szuhajfa-bokros területre kirándultak, ahol rovargyűjtést végeztek. A következő napokban több patakot és vízlelőhelyet kerestek fel, ahol vadlibára vadásztak és bogarakat gyűjtöttek. Látogatást tettek egy sziklavésetekkel teli szurdokban is, mely vésetek tibeti nyelven íródtak. Felkeresték a 4 patak vidékét is több alkalommal. Többször tettek 2 napos kirándulást, amikor az ott élő pásztorok vendégszeretetét élvezték. 3 hét után vissza tértek Altaj városába és onnan Ulánbátorba repültek. Az utolsó napon díszvacsorát rendeztek tiszteletére a Mongol Írószövetség szervezésében. Erről az útjáról is megjelent egy könyv - sajnos már csak halála után, 1981-ben - Arany-Góbi kősivatag címmel. Mely könyvben nem csak az utazásról, de Geleta József 1930-ban megjelent útinaplójából is közölt részleteket.

Visszatérés Brazíliába[szerkesztés]

A Brazil Külügyminisztérium 1972-ben meghívta Brazíliába. Amely utazás végül Szász Endre - grafikus művész - jó barátjának a segítségével valósult meg. Ugyanis az utazás költségeit Brazíliáig Molnár Gábornak kellett volna állnia. Ezt fizette ki régi barátja Szász Endre. Brazil földre 1972 októberében érkezett meg. Több magas állami szerv is fogadta, ünnepséget rendeztek neki a Brazil Akadémián és sok más állami tisztviselővel, íróval és közéleti személyiséggel találkozott. Több újság cikk jelent meg a Brazil lapokban, köztük az O Globo, Brasil de Journal-ban. Ezen utazás során kísérője és segítője Lehel de Szönyi Silimon volt. Az utazás másik apropója, hogy első könyve jelent meg ekkor a Brazíliában a Livros Irradiantes S/A könyvkiadó jó voltából - címe: Aventuras na mata amazonica. A fordítást a kor egyik legnagyobb Brazil írónője Rachel de Querioz készítette el. Ezután még számos könyvét adták ki Brazíliában. A látogatás adta az alkalmat egy újabb expedícióhoz is, amelynek célja néprajzi- és madárgyűjtés. Az expedíciót támogatta a FUNAI - Fundacao Nacional do Indió - amely segítséget nyújtott Molnár Gábornak és társnak Lehel de Szönyi Silimonnak az út során. Az első úti céljuk a Marau folyón felső vidékéhez vezetett ahol a Satere indiánok faluját keresték fel. Az expedíció második úticélja a Xingu folyó forrás vidéke lett volna. Ahol találkoztak volna a Orlando Villas Boas által vezettet expedíciójával - amelynek célja a Krain-a-Kore indián törzzsel való kapcsolat felvétel volt. Ez sajnos az időjárás és Lehel akadékoskodása miatt meghiúsult. Így az új célállomás Mato Grosso államot keresték fel. Itt több olyan helyet kerestek fel, ahol ősi indián sziklarajok voltak. Köztük a Corumbiai, Coronel Ponci sziklarajzokat. Rondon tábornok 1869-ben létesített első őserdei indián állomását, amely teljesen elpusztult a főépület kivételével. Majd gyémántmosókat látogattak meg a Barro de Garcas folyónál, ahol a gyémánt mosás történetével, technikájával ismerkedtek. Végül végállomásként a Boqueron és Sao Marcos folyók közti területen élő Xavante indiánok falujában töltöttek el 2 hetet. Ahol néprajzi, kultúrtörténeti gyűjtést végeztek. Köztük Xavante nyelven rögzítették a mondáikat, néprajzi, népműves tárgyakat cseréltek így gazdagítva a Néprajzi Múzeum gyűjteményét. Az utazásról az "Én kedves Amazóniám" című könyvben emlékezik meg.

1980. október 29-én halt meg XII. kerületi, Őzike utcai családi házában, baleset következtében. Kívánsága szerint az ajka-csingervölgyi temetőben helyezték végső nyugalomra.

Emlékezete[szerkesztés]

Halála utan Ajka díszpolgárává fogadta. Iskolát és könyvesboltot neveztek el róla, köztéri szobor őrzi emlékét, a Helytörténeti Múzeumban pedig emlékszoba.

2006. november 10-én Ajkán alakult meg az országos „Bakonytól az Amazóniáig” Molnár Gábor Társaság.

Egy Dél-Amerikai darázs faj - Parascelio Molnari - őrzi emlékét, melyet ő fedezett fel 1930 őszén a Tapajos folyó mentén. Egy másik fürkész darázs faj - Ceraphron molnari Szabo - is őrzi emlékét, melyet 1978-ban Mongóliában gyűjtöttek és Dr. Szabó János Barna parazitológus azonosított és nevezett el 1979-ben. A darázsról készült tanulmány nem csak magyarul, de angol nyelven is megjelent.

2008. május 31-én Ajka-Csingervölgyben elneveztek róla egy parkerdőt, amely az Ajkai Bánya Múzeumot veszi körbe.

Művei[szerkesztés]

Útleírásai izgalmas, olvasmányos és hiteles képet nyújtanak az őserdei életről. A magyar irodalomban háttérbe szorult ifjúsági irodalom egyik legjobb képviselője volt.

  • Kalandok a brazíliai őserdőben, Bp., 1940
  • A kutyafejű szikla, Bp., 1942 (regény)
  • Ry-Ke a Matto Grosso ősvadonában, Bp., 1944 (ifjúsági regény)
  • Magyar–portugál szótár (Függelék: A mai brazil élet), Bp., 1948
  • Az óriáskígyók földjén (Amazonasi vadásznapló), Bp., 1955
  • Jaguárországban, Bp., 1960
  • A fehér arany vadonában, Bp.,1961
  • Barátom a vadon, Bp., 1962
  • Pálmakunyhó az őserdőben, Bp., 1963
  • Ahol az ösvény véget ér – Észak-Brazília őserdeiben, Bp., 1964
  • Egymillió hős országa – Arhangoj őserdeitől a Góbi sivatagig, Bp., 1966
  • Négyen a vadonban, Bp., 1966
  • A dzsungel doktora (Vital Brasil életrajza), Bp., 1967
  • Holdárnyékban az őserdő, Bp., 1967
  • Horgászom az Amazonason, Bp., 1968
  • Bíborviskó, Bp., 1969
  • Négy hágó sziklavadonában (Hegyi Margittal), Bp., 1972
  • Gyémántmosók, Bp., 1972
  • Makk és Jaguár, Bp., 1972
  • Éjbe zuhant évek, Bp., 1973
  • Én kedves Amazoniám, Bp., 1975
  • A csendes halál démona, Bp., 1977 (regény)
  • A Bakonytól Amazoniáig, Bp., 1978 (önéletrajzi regény)
  • Az Arany-Góbi kősivatag, Bp., 1981

Irodalom[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Magyar életrajzi lexikon, Bp., 1994
  • Tatai Zoltán: A szeme világát elvesztett világutazó (Élet és Tudomány, LXIV. évf., 2009. január 2.)