Ugrás a tartalomhoz

Mirella Freni

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Mirella Freni
1970-ben
1970-ben
SzületettMirella Fregni
1935. február 27.[1][2][3][4][5]
Modena[6][7][8]
Elhunyt2020. február 9. (84 évesen)[9][10][11][12][13]
Modena[9]
Állampolgárságaolasz
HázastársaNikolaj Georgijev Gjaurov[9]
Foglalkozásaoperaénekes
Kitüntetései
  • Az Olasz Köztársaság Nagykeresztjének Lovagja
  • Prize Franco Abbiati Italian Music
  • Grammy-díj
  • Francia Becsületrend (1993. március)
  • Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének parancsnoka (1995. január 26.)[14]
  • Gramophone-életműdíj (2002)
Halál okacerebrovaszkuláris betegség

A Wikimédia Commons tartalmaz Mirella Freni témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Mirella Freni (Modena, 1935. február 27. – Modena, 2020. február 9.[15]) olasz operaszoprán, aki fél évszázadot töltött a főbb nemzetközi operaházak színpadán. Nemzetközi figyelmet először a Glyndebourne-i Fesztiválon kapott, ahol Zerlinát alakította Mozart Don Giovannijában és Adinát Donizetti Szerelmi bájitalában.

Mimì szerepe fűződik hozzá Puccini Bohémélet című operájában, amelyet a milánói Scalában és a bécsi Staatsoperben is énekelt, 1963-ban, Herbert von Karajan vezényletével. Szerepelt a produkció filmjében is, s 1965-ben szintén ezzel a szereppel debütált a New York-i Metropolitan Operában. A legkorábbi opera-DVD-ken meggyőzően ábrázolta karaktereit mind színészi, mind énekesi szempontból. Sok éven át Nicolai Ghiaurov bolgár basszusénekes felesége volt, akivel nem csak többször lépett fel közösen, de lemezt is vett fel. A The New York Times nekrológja „páratlan olasz primadonnáként” jellemzi.[15]

Élete[szerkesztés]

Modenában született, Mirella Fregni néven. Ugyanaz volt a szoptatós dajkája, mint Luciano Pavarottinak, akivel együtt nőtt fel, és aki gyakori tenorpartnere lett a színpadon. Először nagybátyjánál, Dante Arcellinél majd Luigi Bertazzoninál és Ettore Campogallianinál tanult énekelni. Később megváltoztatta a nevét, mert úgy gondolta, hogy könnyebb lesz kiejteni. Szülővárosa operaházában, a Teatro Municipaléban, 1955. március 3-án Micaëla szerepében, Bizet Carmenjében debütált. Később feleségül ment tanárához, a zongorista és rendező, Leone Magierahoz; a párnak egy lánya született. 1958-ban folytatta pályafutását, Mimìt alakította Puccini Bohéméletében, a torinói Teatro Regióban, és énekelt a hollandiai De Nationale Opera 1959–60-as évadában is. A nemzetközi áttörést a Glyndebourne-i Fesztivál hozta el számára, ahol 1960-ban Zerlinaként tűnt fel Mozart Don Giovannijában, Joan Sutherland mellett, Donna Anna szerepében, 1962-ben pedig Susannéként, a Figaro házasságában, valamint Adinaként Donizetti Szerelmi bájitalában, Franco Zeffirelli rendezésében.

1961-ben először a londoni Royal Opera House-ban lépett fel Nannettaként, Verdi Falstaffjában. Ugyanebben az évben a milánói Scalában Renata Scotto helyett lépett színpadra Nanetta szerepében. 1963. január 31-én Mimìként szerepelt a Zeffirelli által rendezett és Herbert von Karajan vezényelte produkcióban. Az operákban és koncerteken a karmester egyik kedvenc énekese lett. A produkciót ugyanabban az évben megismételték a Bécsi Állami Operaházban, ahol tizenegy szerepben énekelt, köztük Puccini Manon Lescautjának címszerepében és Ameliaként Verdi Simon Boccanegra című művében.

1965. szeptember 29-én először lépett fel a New York-i Metropolitan Opera színpadán, ismét Mimiként, Gianni Raimondival, aki Rodolfo szerepében szintén akkor debütált a Metben. Ahogyan Alan írta a The New York Herald Tribune-ban:

Miss Freni, nos „ellenállhatatlan” kezdetnek megteszi. Ránézésre gyönyörű, egyszerű természetesség és lehengerlő intelligenciájú színésznő, aki a hang és a gesztusok segítségével egy elragadóan nőies és kecses Mimìt teremtett. Maga a hang tiszta és üde, alulról felfelé megszakítások nélkül, folyamatosan emelkedve száll, és minden pillanatban csodálatosan színesíti azt az illúziót, amely ösztönösen aláfesti a szöveget.

Később Adinaként szerepelt Donizetti Szerelmi bájitalában, majd Liùként Puccini Turandotjában, Marguerite-ként Gounod Faustjában, Júliaként a Rómeó és Júliában, Susanna, Micaela és Manon Lescaut szerepében. A következő évben újra Mimìvel mutatkozott be a Philadelphia Lyric Opera Company színházban, Flaviano Labòval Rodolfo szerepében. Az 1970-es évek elejétől az 1980-as évekig Freni nehezebb Verdi-szerepeket énekelt, köztük Elisabetta John Dexter Don Carlos-produkciójában, Desdemonát az Otellóban (Jon Vickers mellett), Ameliát a Simon Boccanegrában, Elvirát a Luca Ronconi-rendezésben létrejött Ernaniban, A végzet hatalmában Leonorát és az Aida címszerepét 1987-ben a Houstoni Grand Operában. Puccini Toscájaként csak felvételt készített. Manon Lescaut-ként lépett fel a Metropolitan Opera 1990-es évadában, és felvette a Pillangókisasszony Cso-cso-szánját, valamint az Il trittico három szerepét.

Freni gondosan választotta meg szerepeit, ahogy egy interjúban elmondta: „Sok mindenben nagylelkű vagyok, de nem akkor, amikor azt gondolom, hogy az tönkreteszi a hangomat. Néhány énekes istennek hiszi magát, aki mindent meg tud csinálni. Én mindig őszinte voltam magamhoz és a lehetőségeimhez.”[15] Visszautasította Karajan ajánlatát, hogy eljátssza Verdi A trubadúr című művében Leonora szerepét és Puccini Turandotjának címszerepét. Az Ernani Elviráját pedig egyetlen Scala-beli előadás után (és annak ellenére, hogy máshol is felajánlották neki a szerepet) mellőzte. Soha nem énekelte Cso-cso-szánt színpadon, de kétszer rögzítette, nem számítva az 1975-ös Pillangókisasszony filmet Plácido Domingo oldalán, Karajan dirigálásával és Jean-Pierre Ponnelle rendezésében. Susannét alakította a Figaro házassága című Ponnelle-filmben, amelyben Dietrich Fischer-Dieskau, Kiri Te Kanawa és Hermann Prey is szerepelt.

1978-ban, miután házassága Magierával válással végződött, hozzáment Nikolaj Gjaurovhoz, a háború utáni időszak egyik vezető basszistájához. Együtt közreműködtek a Centro Universale del Bel Canto megalapításában, Vignolában, ahol 2002-ben elkezdtek mesterkurzusokat tartani. Gjaurov 2004-es halála után Freni folytatta munkáját a bel canto hagyomány megőrzéséért, s a világ minden tájáról érkező fiatal énekeseket tanított.

Az 1990-es években bővítette repertoárját és stílusát az olasz verismóval, Francesco Cilea Adriana Lecouvreurja milánói, párizsi, barcelonai és New York-i, valamint az Umberto Giordano Fedora című operája londoni, milánói, New York-i, torinói címszerepeit vállalva Barcelonában és Zürichben. 1997-ben Giordano Madame Sans-Gêne-jét adta elő a Teatro Massimo Belliniben.[16] Ez idő alatt orosz operákban énekelt, például Csajkovszkijtól Tatjána szerepét az Anyeginben, Lisát A pikk dámában és Ioannát Az orleans-i szűzben. Freni 2005. április 11-én, 70 éves korában fejezte be színpadi pályafutását a Washingtoni Nemzeti Operában, ahol a tinédzserkorú Ioannát alakította.

Modenai otthonában, bő két héttel 85. születésnapja előtt hunyt el, menedzsere szerint „hosszú degeneratív betegség és agyvérzés után”.[15] 2020. február 12-én koporsóját a halottasházból a Teatro Comunaléba vitték nyilvános tiszteletadásra, majd körmenet után a modenai székesegyházban helyezték örök nyugalomra.[17]

Kitüntetései[szerkesztés]

1990-ben az Olasz Köztársasági Érdemrend nagy lovagkeresztjével tüntették ki, 1993 márciusában pedig a francia Becsületrend birtokosa lett. 1995-ben az Ordre des Arts et des Lettres parancsnoki fokozatát kapta meg.[18] A Pisai Egyetem 2002-ben díszdoktori diplomát adott neki az „európai kultúrához való nagy hozzájárulásáért”. 2009-ben az Olasz Köztársaság Becsületrendje tiszti fokozatát is megkapta.[19]

2005-ben a Metropolitan Opera-beli debütálásának 50. évfordulóját James Levine vezényletével ünnepelte a színpadon.[20]

Videográfia[szerkesztés]

  • The Metropolitan Opera Centennial Gala, (1983), Deutsche Grammophon DVD, 00440-073-4538, 2009
  • The Metropolitan Opera Gala 1991, Deutsche Grammophon DVD, 00440-073-4582, 2010

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. április 27.)
  2. SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. Discogs (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. filmportal.de. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. Brockhaus (német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  6. Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. december 12.)
  7. Grove Music Online (angol nyelven). Oxford University Press. (Hozzáférés: 2020. február 9.)
  8. Archivio Storico Ricordi. (Hozzáférés: 2020. december 3.)
  9. a b c Anthony Tommasini: Mirella Freni, Matchless Italian Prima Donna, Dies at 84, 2020. február 9. (Hozzáférés: 2020. február 9.)
  10. Discogs (angol nyelven). (Hozzáférés: 2024. február 14.)
  11. filmportal.de. (Hozzáférés: 2024. február 14.)
  12. Brockhaus (német nyelven). (Hozzáférés: 2024. február 14.)
  13. Munzinger Personen (német nyelven). (Hozzáférés: 2024. február 14.)
  14. https://www.siv.archives-nationales.culture.gouv.fr/siv/rechercheconsultation/consultation/ir/pdfIR.action?irId=FRAN_IR_026438, 2019. április 19.
  15. a b c d Tommasini: Mirella Freni, Matchless Italian Prima Donna, Dies at 84, 2020. február 9. (Hozzáférés: 2020. február 9.)
  16. Foletto. „La Diva Mirella Freni Irresistibile Madame”, la Repubblica, 1997. június 11. (Hozzáférés: 2020. március 21.) 
  17. Mirella Freni funerali oggi, in Duomo per l'ultimo saluto”, Quotidiano.net, 2020. február 12. 
  18. Ordre des Arts et Lettres”, Le Monde, 1995. február 23. 
  19. Applausi per il soprano Mirella Freni Ora è Ufficiale della Legion d'onore”, Il Resto del Carlino, 2009. április 15. 
  20. Tommasini. „For Freni, 50 Years Onstage Is Prelude”, The New York Times, 2005. május 14. (Hozzáférés: 2020. március 21.) 

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Mirella Freni című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk[szerkesztés]