Minimális pár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A fonológiában használt minimális pár[1] vagy minimálpár[2] terminus két fonológiailag szembenálló elemet nevez meg. Egyik meghatározás szerint a szembenálló elemek olyan szavak, amelyek jelentését egyetlen beszédhang vagy beszédhang által hordozott prozódiai elem különbözteti meg.[3][4][5][6][7][8] Egy másik szemléletben a két szembenálló elem alatt olyan beszédhangokat értenek, amelyeket egyetlen tulajdonságuk különböztet meg, például zöngésség ↔ zöngétlenség, és ezek eredményeznek minimális szópárokat.[9][10]

A szavak jelentésén többnyire lexikai jelentést értenek, de lehet szó nyelvtani jelentésről is.[11]

Beszédhangok tulajdonságai alapján meghatározott minimális párok és sorozatok[szerkesztés]

A minimális pár fogalmát az ún. prágai nyelvészeti iskola (wd) vezette be a fonéma fogalmával kapcsolatban, ugyanis segítségével meg lehet állapítani, hogy egy adott nyelvben mely beszédhangok ugyanakkor fonémák is, azaz jelentésmegkülönböztető beszédhangok.[12] Egy beszédhang fonéma jellegét úgy állapítják meg, hogy olyan szavakat keresnek, amelyek jelentését egyetlen beszédhang különbözteti meg. Ezekben a beszédhangok paradigmát alkotnak, azaz egymással felcserélhetők ugyanabban a hangtani kontextusban,[13] következésképpen fonológiai ellentétben állnak egymással, ezért fonémáknak tekintendők.

Meg lehet állapítani, hogy egy adott nyelvben a beszédhangok mely tulajdonságai állnak ellentétben minimális párokat eredményezve. Például a magyar nyelvben:[9]

  • a mássalhangzók terén:
    • zöngés ↔ zöngétlen: bor ↔ por, gép ↔ kép, vér ↔ fér, zab ↔ szab, zseb ↔ seb, faggyú ↔ fattyú;
    • rövid ↔ hosszú: szál ↔ száll, megy ↔ meggy, ad ↔ add;
    • képzés helye: part ↔ tart, bal ↔ dal (bilabiális ↔ dentális), ma ↔ na (bilabiális ↔ alveoláris);
    • képzés módja: tél ↔ szél, dörög ↔ zörög, pék ↔ fék, bér ↔ vér (zárhang ↔ réshang);
  • a magánhangzók terén:
    • rövid ↔ hosszú: kor ↔ kór, irat ↔ írat, füzet ↔ fűzet, elöl ↔ elől, tör ↔ tőr;
    • veláris ↔ palatális: kor ↔ kör, ló ↔ lő, szúr ↔ szűr, túr ↔ tűr;
    • illabiális ↔ labiális: tíz ↔ tűz, tér ↔ tőr;
    • egy fokkal zártabb ↔ nyíltabb: kor ↔ kar, űr ↔ őr, szúr ↔ szór
    • kivételesen egynél több tulajdonsággal szembenállók: baj ↔ báj, kar ↔ kár (rövid, hátul képzett, ajakkerekítéses ↔ hosszú, elöl képzett, ajakréses); fel ↔ fél, ken ↔ kén (rövid, alsó nyelvállású ↔ hosszú, középső nyelvállású).

Nem minden egyetlen tulajdonsággal ellentétben álló hangpár egyben fonémapár is, mégpedig akkor nem az, ha nem képez minimális szópárt. Ilyenek például a magyarban a /j/ fonéma [ʝ] (zöngés, pl. dobj) és [ç] (zöngétlen, pl. lépj) változatai. Ezeket a fonéma allofónjainak nevezik.[7]

A fonémák közötti ellentét nem mutatkozik meg a minimális párt képező szavak minden alakjában, bizonyos alakok hangtani kontextusa miatt. Például a /k/-ról és a /g/-ről tudvalevő, hogy a magyarban fonémapár, hiszen van fok ↔ fog minimális pár, de a fokhoz/foghoz szavakban az ellentétük semlegesedik az utánuk következő /h/ hatására, amely zöngétleníti a [g]-t, és emiatt a kiejtése neki is [k].[7]

Azon minimális párok száma, amelyekben megvan egy bizonyos fonológiai ellentét, kisebb vagy nagyobb funkcionális súlyt ad annak az ellentétnek. Például az angolban a /p/ és a /b/ viszonylag sok minimális párban van meg, ezért ellentétüknek nagyobb funkcionális súlya van, mint például az /a/ ↔ /e/ ellentétnek, mely viszonylag kevés minimális párt különböztet meg. Több kritériuma is van ilyen mennyiségi megállapításnak, mint például az a hely a szóban, ahol megtalálható az ellentét, vagy a szavak előfordulásának gyakorisága a nyelvben.[14]

A nyelvek fonémakészletei többé-kevésbe különböznek egymástól, egyesek között nagy eltéréseket mutatva, úgy a fonémák számát, mint a fonémákat megkülönböztető tulajdonságokat illetően. Ami fonéma egy nyelvben, az más nyelvben nem mindig az. Például az angolban a /n/ és a /ŋ/ fonémapár, mivel van olyan minimális pár, mint sin ’bűn’ ↔ sing ’énekel’, de a magyarban nem. Mindkét hang megvan ugyan, pl. a ro[n]da és so[ŋ]ka szavakban, de nem minimális párban.[7] Az utóbbi ellentét nem megkülönböztető, nem fonológiai, hanem csak fonetikai.[7] Hasonló az esete a hindi nyelvben és az angolban a hehezetesnek vagy aspiráltnak nevezett zárhangoknak és az aspiráció nélkül kiejtetteknek. A hindiben például a /pʰ/ és a /p/ fonémák, mivel van olyan minimális pár, mint phāl /pʰaːl/ ’kés éle’ ↔ pāl /paːl/ ’gondoz’. Az angolban is van [pʰ] (pl. a pin ’gombostű’ szóban) és [p] (pl. a spin ’pörög’ szóban), de nem minimális párban, tehát nem fonémák.[6]

Előfordul, hogy egyazon szót képező hangsorban kettőnél több hang cserélhető fel egymással úgy, hogy az szó marad, és akkor minimális sorozatról van szó.[8][15] Példák:

  • (angolul) big ’nagy’ ↔ pig ’disznó’ ↔ rig ’fúrótorony’,[8] gap ’rés’ ↔ cap ’kupak’ ↔ map ’térkép’ ↔ tap ’csap’;[16]
  • (franciául) cal ’bőrkeményedés’ ↔ mal ’rosszul’ ↔ pal ’karó’,[17] capot ’motroházfedél’ ↔ canot ’csónak’ ↔ calot ’sapka’ ↔ cadeau ’ajándék’ ↔ cagot ’álszent’ ↔ cabot ’kutya’ ↔ caveau ’sírbolt’ ↔ cachot ’zárka’ ↔ cageot ’ládikó’ (/ka/ + változó fonéma + /o/).[15]

Prozódiai elemek alapján meghatározott minimális párok és sorozatok[szerkesztés]

Vannak olyan nyelvek, amelyekben nemcsak a beszédhangok tulajdonságai, hanem beszédhangok által hordozott prozódiai, azaz szupraszegmentális elemek is jelentésmegkülönböztetők, esetenként csak a utóbbiak. Ilyenek elsősorban az ún. tonális nyelvek, amelyekben a tónusnak, azaz a szótag hangmagasságának és ennek esetleges, a szótagra korlátozott változásának viszonylag nagy szerepe van a jelentésmegkülönböztetésben. Az ilyen tónust tonémának nevezték el analógia útján, a fonémát véve alapul. Ezen nyelvek között egyesekben kevesebb, másokban több tónus van. A kínai mandarin nyelv például öt hangmagassággal és négy tónussal rendelkezik. Egy olyan hangsornak, mint ma (pinjin átírással) öt jelentése van, tehát azok a szavak, amelyek ezeket hordozzák, a következő minimális sorozatot képezik:[18][19]

A mandarin nyelv tónusai. Sorrendben: egyenletesen magas (ā), emelkedő (á), eső-emelkedő (ǎ), hirtelen eső (à)
  • egyenletesen magas tónussal: mā ’anya’;
  • emelkedő tónussal: má ’kender’;
  • eső-emelkedő tónussal: mǎ ’ló’;
  • hirtelen eső tónussal: mà ’szid’;
  • tónus nélkül mondat végén: kérdő partikula.

A délkelet-ázsiai (Kína déli része, Vietnám és Laosz északi része) miao-yao, más néven hmong-mien tonális nyelvek családjához tartozó bunu vagy punu nevű nyelvekben nyolc a tónusok száma. 1-estől 5-ösig jegyzik a hangmagasságokat magasságuk sorrendjében, és a számok sorával a tónus változását, illetve egyenletességét. Példa minimális sorozatra ezekben a nyelvekben: cu33 ’együtt’ ↔ cu22 ’az utolsó’ ↔ cu12 ’híd’ ↔ cu43 ’bor, alkohol’ ↔ cu42 ’rend’ ↔ cu31 ’kampó’ ↔ cu21 ’éppen’ ↔ cu231 ’aszály’.[20]

Olyan nyelvek is vannak, amelyek nem tonálisak, de van bennük korlátozott mértékben jelentésmegkülönböztető funkciója a tónusnak. Ilyenek például a svéd és a norvég. Ezekben lehetséges tónus által meghatározott minimális pár, ha a szavak legalább kétszótagúak. A „magasabb tónus az első szótagon, mint a másodikon ↔ magasabb tónus a második szótagon, mint az elsőn” ellentét által meghatározott minimális párok a svédben például:[18]

  • buren ’a ketrec, a kalitka’ ↔ buren ’vitt, viselt’ (melléknévi igenév);
  • tanken ’a tank’ ↔ tanken ’a gondolat’;
  • komma ’vessző’ (írásjel) ↔ komma ’jönni’.

A közép-délszláv diarendszer nyelveiben a hangsúly egyszerre erősségi és zenei, azaz közrejátszik benne a nyomaték és a tónus, de még a szótagmag időtartama is. Ezek szerint megkülönböztetnek négyféle hangsúlyt:[21]

  • hosszú ereszkedő: zlȃto ’arany’;
  • hosszú emelkedő: rúka ’kéz’;
  • rövid ereszkedő: kȕća ’ház’;
  • rövid emelkedő: žèna ’nő, asszony’.

Ezekben a nyelvekben vannak a lexikai jelentést tekintve:[3]

  • beszédhangok ellentétén alapuló minimális párok: /pȃd/ ’esés’ ↔ /rȃd/ ’munka’, /zȏb/ ’zab’ ↔ /zȗb/ ’fog’ (testrész):
  • hangsúlytípusok ellentétén alapulók: /grȁd/ ’jégeső’ ↔ /grȃd/ ’város’, /lȕk/ ’hagyma’ ↔ /lȗk/ ’íj’, /kȕpiti/ ’gyűjteni’ ↔ /kúpiti/ ’venni, vásárolni’, /tȅk/ ’alig’ (időre vonatkozó) ↔ /tȇk/ ’étvágy’.[11]

A hangsúlytípus megkülönböztethet csupán grammatikai jelentést is [/sèla/ ’a falunak’ (egyes szám birtokos eset) ↔ /sȅla/ ’falvak’ (többes szám alanyeset), /jȅdra/ ’a vitorlának’ (egyes szám birtokos eset) ↔ /jèdra/ (többes szám alanyeset)], vagy egyszerre lexikai és grammatikai jelentést: /róda/ ’gólya’ (egyes szám alanyeset) ↔ /rȍda/ ’a nemnek’ (egyes szám birtokos eset), /lȗka/ ’a hagymának’ (egyes szám birtokos eset) ↔ /lúka/ ’kikötő’ (hajóké) (egyes szám alanyeset).[11]

A hangsúlytalan magánhangzók időtartama is lehet megkülönböztető, de csak grammatikai jelentésé: /slȋkē/ ’a képnek’ (egyes szám birtokos eset – hosszú ē-vel) ↔ /slȋke/ ’képek’ (többes szám alanyeset, rövid e-vel), /pòjedē/ ’megeszi(k)’ (kijelentő mód jelen idő) ↔ /pòjede/ ’megevett/megette’ (aorist).[11]

Azokban a nyelvekben, amelyekben a hangsúly erősségi és nem kötött, a hangsúly helyének van olykor jelentésmegkülönböztető szerepe. Az angolban példa erre permit [pəʳˈmɪt] ’megengedni’ ↔ permit [ˈpɜːʳmɪt] ’engedély’,[19] a románban pedig:

  • minimális párok:[22]
acele [ˈat͡ʃele] ’a tűk’ ↔ acele [aˈt͡ʃele] ’azok’ (nőnem);
veselă [ˈveselə] ’vidám’ (nőnem) ↔ veselă [veˈselə] ’edények’;
copii [ˈkopiʲ] ’másolatok’ ↔ copii [koˈpiʲ] ’gyerekek’;
umblă [ˈumblə] ’jár’ ↔ umblă [umˈblə] ’járt’ (egyszerű múlt);
  • minimális sorozat: mobilă [ˈmobilə] ’bútor’ ↔ mobilă [moˈbilə] ’mozdítható’ (nőnem) ↔ mobilă [mobiˈlə] ’bebútorozott’ (egyszerű múlt).

Az első igeragozási osztályhoz tartozó ún. szuffixum nélküli igék esetében, mint amilyenek a fenti a umbla ’járni’ és a mobila ’bebútorozni’, általános szabály az, hogy csak a hangsúly helye különbözteti meg egyes szám 3. személyben az egyszerű múlt időt a jelen időtől.[23]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ A. Jászó 2007 által használt elnevezés (117–118. o.).
  2. ↑ Kálmán – Trón 2007 által használt elnevezés (91–93. o.).
  3. ↑ a b Barić 1997, 53. o.
  4. ↑ Bussmann 1998, 749. o.
  5. ↑ Dubois 2002, 340. o.
  6. ↑ a b Eifring – Theil 2005, 45–46. o.
  7. ↑ a b c d e Kálmán – Trón 2007, 91–93. o.
  8. ↑ a b c Crystal 2008, 307. o.
  9. ↑ a b A. Jászó 2007, 117–118. o.
  10. ↑ Čirgić 2010, 24. o.
  11. ↑ a b c d Barić 1997, 73–74. o.
  12. ↑ Bussmann 1998, 840. o.
  13. ↑ Bussmann 1998, 855. o.
  14. ↑ Crystal 2008, 201. o.
  15. ↑ a b Dubois 2002, 393. o.
  16. ↑ Bussmann 1998, 889. o.
  17. ↑ Dubois 2002, 97. o.
  18. ↑ a b Dubois 2002, 483. o.
  19. ↑ a b Eifring – Theil 2005, 4. fejezet, 18. o.
  20. ↑ Bussmann 1998, 1204. o.
  21. ↑ Barić 1997, 68. o. (horvát grammatika).
  22. ↑ Dexonline, a példákra vonatkozó szócikkek.
  23. ↑ Cojocaru 2003, 132. és 144. o.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • (angolul) MINPAIR – minimálpár-generátor (Hozzáférés: 2018. január 21)
  • (angolul) John Higgins. Minimal pairs for English (Minimális párok az angolban) (Hozzáférés: 2018. január 21)

Kapcsolódó szócikk[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Minimális_pár&oldid=26914797”