Megszólítás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Más személyek megszólítására különféle nyelvi formákat használunk, aszerint, amint többé vagy kevésbé bizalmas a köztünk levő viszony. Ilyenek a te (tegezés), maga, ön, kegyed, kend (magázás, kendezés), továbbá nagyságod, v. nagysád, méltóságod, fenséged, felséged stb.

A magázás története[szerkesztés]

A magázás a „maga” szóra utal; ez az eredetileg „maga kegyelmed” szókapcsolatból kialakult visszaható névmás alakult át személyes névmássá a 17. században. Első írásos emléke 1668-ból származik, özvegy báró Pogrányi János várkapitányné szántói és széplaki Botka Kata levelében, melyet Szvetenay Izsáknak írt:

Édes uram Kd engem ne fenyegessen, mert én ollyan embertől, mint maga, meg nem ijedek

azonban a kifejezés (erős pejorativitása miatt) nem igazán jelent meg írásos formában.

Még a 18. század elején is tegeztek mindenkit, csakhogy az idegenekhez, feljebbvalókhoz, harmadik személyről szólva stb. udvariasságból nem a „te” szót intézték — amikor ki kellett tenni az alanyt — hanem pl. a kegyelmed, te kegyelmed, vagy őke(gye)lme kifejezést. Ezt később mindig odaértették a mondathoz és természetesen mindig harmadik személyű igét használtak a második helyett („te tudod” helyett „te kegyelmed tudja”). A gyakran használt „kegyelmed kelmed” rövidülni kezdett és kialakultak a „kend”, „ked” alakok.A 18. század elejétől az udvarias formát részben lecserélte az „Úr”, „Asszony” használata de egyre gyakoribb volt a „kegyelmed” elhagyásával használt 3. személyű alak („Az íródeák alázatosan kéreti, Rozsnyón oskolába járó ... elrongyosodott fiát méltóztasson megruházni” (1709)).[1]

A különféle nemzeteknél a megszólítás nyelvi formája igen különböző. Eredetileg mindenütt a tegező formájú megszólítás volt divatban. A németeknél a Grimm testvérek szerint a 9. században kezdődött a magázó megszólítás (giirzen, girzen, Ihrzen), éspedig ezzel éltek az alacsonyabb rendűek a magasabb rendűekkel szemben (pl. gyermek a szülőhöz így szólt, szolga az urához). Megfordítva a tegezés járta (ún. csendőrpertu). Angol nyelvterületen ma a tegező megszólítás (thou) csak versben és imádságban szokásos. A franciáknál a tegezés (tu) csak bizalmas és családi körben járja, egyébként a vous-vali szerkezet használatos. Ez általában az újlatin nyelvekben szokás (így az olaszoknál, portugáloknál, románoknál, spanyoloknál). A szláv népek általában magáznak (többes szám, második személy), csak a lengyelek tegezik egymást vagy pedig a harmadik személlyel élnek: pan vagy páni (úr vagy úrnő).

Az 1990-es évek végétől a 80-as évek végéig, a Magyar Népköztársaság idején a hivatalos megszólítás a vezetéknév + elvtárs(nő) kapcsolat volt. Ugyanakkor továbbra is használatban maradt az úr megszólítás a hétköznapi életben.

Magyarországon a rendszerváltás óta a férfiaknál az elvtárs (írásban et.) megszólítást az úr váltotta fel. Nők esetén nem alakult ki egységes gyakorlat. A sután hangzó úrhölgy kifejezés fel-felmerül a nők megszólítása kapcsán hivatalos, vagy azzal hasonló levelekben, de az élőbeszédbe nem épült bele.[2]

A magázás megítélése napjainkban[szerkesztés]

Az 1990-es évek elején Sille szerint a maga szónak „korábbi mellékízei megszűntek, ez az alapvető udvariasságot kifejező köznapi formula. Nincs benne sértés, nincs benne túlértékelés”.[3] Az 1990-es évek végén egy felmérés szerint a maga használata a megkérdezettek majdnem 60%-a szerint negatív, a 35 év alattiak 80%-a szerint az. A fiatalabb korosztály nagy része ma már nem ismeri fel a bizalmas szerepet, így a szó szinte minden előfordulását bántónak érzi. Egy tizenéveseknek szóló illemkönyv szerint „magázó viszony esetén ne használjuk a maga megszólítást, mert fölényesnek és udvariatlannak tűnhetünk”.[4] A maga helyett az ön névmás válik általánossá.

A mai magyar nyelvhasználatban a kommunikációban szinte mindenütt a beszélők azonos szintjét hangsúlyozó forma terjed: a tegezés, és a keresztnéven szólítás.[5]

Egy 2019-ben az apartman.hu oldal megbízásából készült kutatásból kiderült, hogy a 18–59 éves korosztály 86 százaléka tud visszaidézni legalább egy rendkívül kellemetlen pillanatot, ami abból fakadt, hogy nem tudta, tegezzen vagy magázzon valakit.[6]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Pusztai Ferenc: A magázás kialakulása. A magyar nyelv története; Pannon Enciklopédia, 1997
  2. Úrhölgyek és úrihölgyek nyest.hu
  3. Sille István: Illem, etikett, protokoll, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1994, ISBN 963-222-731-X, 113. o.
  4. Szafkóné Ács Márta: Tinédzserprotokoll, Eötvös József Könyv- és Lapkiadó, Budapest, 1998, ISBN 963-9024-51-1, 66. o.
  5. Domonkosi Ágnes: Megszólítások és beszédpartnerre utaló elemek nyelvhasználatunkban, A Debreceni Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai, 2002
  6. Tegeződés, magázódás? – 10 magyarból 9-nek volt már kellemetlen, minden 3. el is törölné. (Hozzáférés: 2019. augusztus 14.)

Források[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]