Marranók

Moshe Maimon Marranók: titkos pészahi széder az inkvizíció korabeli Spanyolországban című, 1893-ban készült történeti festménye. A kép 19. századi művészi rekonstrukció, nem kortárs ábrázolás.

A marranók a késő középkori és kora újkori Ibériai-félszigeten élő, zsidó származású újkeresztények történetileg kialakult, eredetileg sértő megnevezése volt. Szűkebb értelemben azokat a megkeresztelt zsidókat és leszármazottaikat jelölték vele, akiket a judaizmus titkos gyakorlásával – a korabeli keresztény szóhasználatban „judaizálással” – gyanúsítottak, vagy akik bizonyíthatóan megőriztek zsidó vallási szokásokat. A modern történeti szakirodalom gyakran a semlegesebb kriptozsidó, judaizáló újkeresztény vagy az adott forrás nyelvének megfelelő converso, illetve portugál cristão-novo kifejezést használja.

A marranó, a converso, az újkeresztény és a kriptozsidó nem egymás pontos szinonimái. A converso minden zsidó származású keresztény hitre térőt jelölhetett, függetlenül attól, hogy az áttérés önként, társadalmi nyomásra vagy közvetlen kényszer alatt történt-e, és attól is, hogy az érintett később miként viszonyult a kereszténységhez. Az újkeresztény tágabb ibériai jogi-társadalmi kategória volt, amely bizonyos összefüggésekben a muszlim származású megkereszteltekre, a moriszkókra is kiterjedt. A kriptozsidó viszont olyan személyt jelöl, aki keresztény nyilvánosság előtt zsidó vallási gyakorlatot folytatott titokban. Nem minden újkeresztény volt kriptozsidó, és nem minden judaizálással megvádolt személyről állapítható meg, hogy valóban a zsidó vallást gyakorolta.

A marranók története az 1391-es ibériai zsidóellenes erőszakhullám, a 15. századi tömeges áttérések, az 1478-ban létrehozott spanyol inkvizíció, az 1492-es Alhambra-rendelet, az 1497-es portugáliai kényszerkeresztelések és az 1536-ban felállított portugál inkvizíció összefüggésében alakult ki. A jelenség egyaránt kapcsolódott vallási meggyőződéshez, jogi státushoz, társadalmi mobilitáshoz, dinasztikus államépítéshez, városi csoportkonfliktusokhoz és a származási alapú megkülönböztetés terjedéséhez. A marranó közösségek vallási és társadalmi élete nem volt egységes: egyes családok keresztényként integrálódtak, mások titokban zsidó szokásokat őriztek, ismét mások változó vagy kettős identitással éltek. A 16–18. században a kivándorlók egy része Amszterdam, Hamburg, Bordeaux, Livorno, Velence, Szaloniki, Isztambul, Észak-Afrika és az atlanti gyarmatok zsidó közösségeihez csatlakozott, ahol nyíltan visszatérhetett a judaizmushoz.

Elnevezések és etimológia

Marranó

A spanyol és portugál marrano szó történetileg becsmérlő megjelölés volt. A szó a spanyolban és a portugálban „sertés”, illetve átvitt értelemben „piszkos, tisztátalan ember” jelentésben is használatos. Etimológiáját gyakran a hispán-arab muḥarrám, végső soron az arab muḥarram („tiltott”) szóval hozzák kapcsolatba, de a szó eredete nem tekinthető teljesen lezártnak. A héber vagy arámi szókapcsolatokból – például a mar anus („kényszerített ember”) kifejezésből – való eredeztetéseket a modern történeti nyelvészet általában népetimológiának vagy utólagos identitásmagyarázatnak tartja.

A kifejezést a korabeli hivatalos iratok többnyire nem önálló jogi kategóriaként használták. Az inkvizíciós és közigazgatási forrásokban inkább a converso, cristiano nuevo, cristão-novo, judaizante vagy ezek helyi megfelelői fordulnak elő. A marranó ezért egyszerre történeti elnevezés és historiográfiai kategória, amelyet pejoratív eredete miatt körültekintően alkalmaznak.

Converso és újkeresztény

A spanyol converso szó megtértet jelentett. Az ibériai társadalmakban leggyakrabban zsidó származású keresztényeket és leszármazottaikat jelölték vele. A portugál megfelelő a cristão-novo, azaz „újkeresztény” volt. A „régi keresztény” és „újkeresztény” megkülönböztetés a 15. századtól egyre inkább örökletes társadalmi kategóriává vált, noha a keresztény teológia szerint a keresztség minden hívőt ugyanazon egyházi közösség tagjává tett.

Judaizáló, kriptozsidó és anusim

A „judaizáló” az inkvizíciós szóhasználatban megkeresztelt személyt jelentett, akit zsidó vallási törvények, ünnepek vagy rítusok követésével vádoltak. A vádak között szerepelhetett a szombati munkaszünet, bizonyos böjtök megtartása, sertéshústól való tartózkodás, különleges ételkészítés, péntek esti gyertyagyújtás, zsidó imák vagy a keresztény szentségek elutasítása. E cselekedetek értelmezése azonban nem mindig egyértelmű: lehettek tudatos vallási gyakorlatok, családi hagyományok, vádlói félreértések vagy kényszerhelyzetben tett vallomások.

A héber anusim („kényszerítettek”) rabbinikus jogi kategória azokra, akiket vallásuk elhagyására kényszerítettek. A modern szefárd közösségekben és leszármazotti mozgalmakban a bné anuszim („a kényszerítettek fiai”) kifejezés is elterjedt. Ez nem teljesen azonos a történeti marranó kategóriával, mivel szélesebb időbeli és földrajzi körben is használható.

Historiográfia és forráskritika

A marranók történetének kutatása nagymértékben az inkvizíciós periratokra, feljelentésekre, tanúvallomásokra, kegyelmi kérvényekre, végrendeletekre, kereskedelmi iratokra, levelezésekre és zsidó közösségi forrásokra támaszkodik. Az inkvizíciós anyag különösen gazdag, de nem tekinthető közvetlen néprajzi leírásnak. A vallomások bírói kérdésrendben, büntetőeljárási helyzetben keletkeztek; tartalmukat befolyásolhatta a vádlott önvédelme, a tanúk személyes érdeke, a kihallgatók előzetes kategóriarendszere, valamint egyes esetekben a fogság vagy a bírói kényszer.

A 20. századi történetírásban Cecil Roth és Israël Salvator Révah a marranók körében fennmaradt titkos judaizmust hangsúlyozta. Benzion Netanyahu ezzel szemben azt állította, hogy a 15. századi conversók jelentős része kereszténnyé vált, és a judaizálás vádját a társadalmi és származási ellenségesség nagyította fel. Az újabb kutatás többnyire nem fogad el egyetlen, minden régióra és nemzedékre alkalmazható magyarázatot. A vallási identitást családonként, helyenként és időszakonként változó jelenségként vizsgálja, és különbséget tesz a tényleges vallási gyakorlat, a kulturális emlékezet, a közösségi besorolás és az inkvizíciós vád között.

A „fekete legenda” fogalma az inkvizícióról kialakult protestáns, felvilágosodás kori és nemzeti propagandaképek kritikájára szolgál. A modern kutatás kimutatta, hogy az inkvizíció bürokratikus, jogilag szabályozott intézmény volt, amelynek működése időben és területenként jelentősen változott. Ez nem teszi semmissé a vallási kényszer, a vagyonelkobzás, a fogság, a kínvallatás vagy a halálos ítéletek tényét; ugyanakkor megköveteli, hogy az intézményt ne kizárólag egyetlen funkciója vagy a legszélsőségesebb esetei alapján írják le.

Történelmi előzmények

A zsidóság az Ibériai-félszigeten

Zsidó közösségek már a római korban jelen voltak az Ibériai-félszigeten. A Vizigót Királyság kereszténnyé válása után egyes uralkodók kényszerítő rendelkezéseket hoztak a zsidókkal szemben, és a 7. században tömeges keresztelésekre is sor került. Ezek a korábbi esetek nem azonosak a késő középkori marranó jelenséggel, de megmutatják, hogy a kényszerkeresztség és a titkos vallásgyakorlás problémája már korábban is ismert volt.

A 8. századtól az Ibériai-félsziget nagy része muszlim uralom alá került. Az al-Andalusz területén élő zsidók jogilag alárendelt, de elismert vallási közösséget alkottak. Bizonyos korszakokban jelentős kulturális, tudományos és udvari szerephez jutottak, más időszakokban – különösen az Almohádok uralma alatt – kényszerítő intézkedésekkel és meneküléssel szembesültek. A középkori ibériai együttélés ezért sem folyamatos vallási békeként, sem állandó üldözésként nem írható le.

A keresztény királyságok terjeszkedése során a zsidók többnyire külön jogállású, uralkodói védelem alatt álló közösségekben éltek. Adózási, kereskedelmi, orvosi, pénzügyi és közigazgatási szerepük régiónként eltérő volt. A királyi védelem ugyanakkor nem mindig akadályozta meg a helyi erőszakot, a prédikációk által gerjesztett ellenségességet vagy a gazdasági és politikai válságok idején felerősödő bűnbakképzést.

Az 1391-es erőszakhullám

A 14. század végén Kasztíliában dinasztikus válság, gazdasági nehézségek, városi konfliktusok és zsidóellenes prédikációk együttesen növelték a feszültséget. Ferrán Martínez, Écija archidiakónusa több éven át a zsidó közösségek ellen prédikált, noha egyházi elöljárói időnként megpróbálták korlátozni tevékenységét. 1391. június 4-én Sevillában erőszak tört ki, amely rövid időn belül Kasztília és az Aragóniai Korona számos városára átterjedt, köztük Córdobára, Toledóra, Valenciára, Barcelonára és Palmára.

Az események halálos áldozatainak és az áttérteknek a pontos száma nem állapítható meg. A régebbi történetírásban több százezres becslések is szerepeltek, de ezeket a modern kutatás fenntartással kezeli. Bizonyos, hogy számos zsidó közösség megszűnt vagy súlyosan meggyengült, sokan elmenekültek, és tömeges – részben életveszély vagy közvetlen kényszer hatására történt – keresztelkedésekre került sor. Ekkor alakult ki az a nagy létszámú converso népesség, amely a 15. században a kasztíliai és aragóniai társadalom számos rétegében jelen volt.

A conversók társadalmi helyzete

A megkeresztelt zsidók és leszármazottaik előtt elvileg megnyíltak a keresztény társadalom tisztségei. Converso családok tagjai jelentős szerepet töltöttek be a királyi igazgatásban, az adóbérletben, a pénzügyekben, az orvoslásban, az egyetemeken, a városi tanácsokban és az egyházi pályán. A gyors társadalmi mobilitás, a rokoni és kliensi hálózatok, valamint a keresztény hit őszinteségével kapcsolatos gyanú egyaránt hozzájárult a feszültségekhez.

A conversoellenesség vallási, gazdasági és társadalmi elemei nem választhatók el egyszerűen egymástól. Egyes ellenfelek valódi kriptozsidó gyakorlatokra hivatkoztak, mások az újkeresztények hivatalviselését vagy vagyonát támadták, és a származás fokozatosan önálló megbélyegző kategóriává vált. A 15. századi vitákban ezért egyszerre jelent meg az eretnekségtől való félelem, a városi politikai versengés és a genealogikus előítélet.

Toledo és a vértisztasági statútumok

1449-ben Toledóban adópolitikai konfliktusból és városi hatalmi harcból conversoellenes felkelés bontakozott ki. Pedro Sarmiento városi vezető támogatásával kihirdették a Sentencia-Estatuto néven ismert rendelkezést, amely bizonyos hivatalokból kizárta a zsidó származású újkeresztényeket, és megbízhatatlannak nyilvánította őket. A rendelkezés a későbbi vértisztasági statútumok egyik előzményének tekinthető, de jogszerűsége már kortársai között is vitatott volt.

Alfonso de Cartagena, Burgos converso származású püspöke a Defensorium unitatis christianae című értekezésében a megkeresztelt keresztények egységét védelmezte, és teológiailag elutasította, hogy a zsidó származás önmagában tartós alkalmatlanságot vagy alacsonyabb keresztény státust eredményezzen. V. Miklós pápa szintén fellépett a toledói diszkrimináció ellen, és a keresztség által létrejött egyházi egyenlőségre hivatkozott. A vértisztasági rendelkezések tehát nem az egész katolikus egyház egységes álláspontját fejezték ki, hanem városi, rendi, egyetemi, káptalani és szerzetesi testületek eltérő szabályozásaiból alakultak ki, gyakran egyházi ellenzéssel szemben.

A 15–17. században a limpieza de sangre követelménye több intézményben elterjedt. A jelentkezőknek igazolniuk kellett, hogy őseik között nem volt zsidó vagy muszlim származású újkeresztény, eretnek vagy inkvizíció által elítélt személy. A gyakorlat területenként és intézményenként eltért, kijátszható volt, és nem vált mindenütt következetesen alkalmazott jogszabállyá. Mégis jelentős társadalmi következményekkel járt, mert a vallási hovatartozás mellett az örökölt származást is tartós megkülönböztető ismérvvé tette.

A spanyol inkvizíció és a conversók

Létrehozása és joghatósága

I. Izabella kasztíliai királynő és II. Ferdinánd aragóniai király kérésére IV. Szixtusz pápa 1478-ban engedélyezte az új inkvizíciós törvényszék létrehozását. A spanyol inkvizíció pápai felhatalmazáson alapuló egyházi bíróság volt, de személyzete és intézményi működése nagymértékben a monarchia ellenőrzése alatt állt. Nem a középkori pápai inkvizíció egyszerű folytatása volt, hanem a kasztíliai és aragóniai államépítés sajátos intézménye.

Az első törvényszékek 1480–1481-ben Sevillában kezdték meg működésüket. Később több területi bíróság jött létre, amelyeket a Suprema, a legfelső inkvizíciós tanács felügyelt. Tomás de Torquemada domonkos szerzetest 1483-ban főinkvizítorrá nevezték ki. A domonkosok fontos szerepet játszottak az inkvizíció korai személyzetében, de az intézmény nem a Domonkos-rend kizárólagos szerve volt: világi és egyházi jogászok, ügyészek, jegyzők, orvosok, börtönőrök és királyi tisztviselők is részt vettek működésében.

Az inkvizíció közvetlen joghatósága a megkeresztelt keresztényekre terjedt ki. A nyíltan zsidó vallású személyeket pusztán zsidó hitük miatt nem lehetett eretnekként elítélni, mivel a keresztény jogban az eretnekség a megkeresztelt személy hitbeli eltérését jelentette. A zsidó közösségek tagjai azonban eljárás alá kerülhettek, ha megkeresztelteket judaizálásra ösztönző tevékenységgel, keresztényellenes cselekménnyel vagy az inkvizíció hatáskörébe vont más vétséggel vádolták őket.

Teológiai és jogi háttér

A késő középkori keresztény társadalmakban a vallási hovatartozás nem kizárólag magánmeggyőződés volt, hanem jogi és közösségi státust is meghatározott. A keresztség az egyházi közösségbe való belépésnek és tartós joghatósági köteléknek számított. A judaizálást ezért nem egyszerűen eltérő vallásgyakorlatként, hanem a keresztségi kötelezettség megszegéseként, hitehagyásként vagy eretnekségként értelmezték.

A középkori kánonjog ugyanakkor főszabályként tiltotta a zsidók erőszakos megkeresztelését. A kereszteléshez szabad beleegyezést kívánt, különösen felnőttek esetében. A jogi hagyományban azonban feszültség keletkezett abból, hogy a már kiszolgáltatott keresztséget – még ha súlyos külső nyomás mellett történt is – gyakran érvényesnek és visszavonhatatlannak tekintették. Így az erőszakosan vagy kényszer hatására megkeresztelt személyt később keresztényként vonták felelősségre a zsidó valláshoz való visszatérésért.

E történeti kontextus megmagyarázza az eljárások korabeli jogi logikáját, de nem szünteti meg a kényszerkeresztelés, a vallási üldözés, a vagyonelkobzás vagy a büntetőeljárási kényszer tényeit. Az inkvizíció egyházjogi célja a megkereszteltek hitbeli ortodoxiájának vizsgálata volt; működése ugyanakkor a monarchikus hatalom, a társadalmi előítéletek és az anyagi érdekek rendszerébe illeszkedett.

Eljárás és büntetések

Az inkvizíciós eljárás rendszerint kegyelmi vagy hitrendelet kihirdetésével kezdődött, amely önfeljelentésre és mások bejelentésére szólított fel. A vádlott ellen összegyűjtött tanúvallomások egy részét titokban tartották, de a terheltnek lehetősége nyílhatott ellenségei megnevezésére, ügyvéd igénybevételére és a vád egyes elemeinek cáfolatára. A büntetőeljárás a korabeli római–kánonjogi inquisitio elveit követte, és nem azonos a modern kontradiktórius büntetőperrel.

A vallomás kikényszerítésére bizonyos feltételek mellett kínvallatást alkalmazhattak. Használata nem volt minden ügyben kötelező vagy általános, de a testi kényszer a rendszer jogilag engedélyezett része volt. A büntetések közé tartozott a vezeklés, pénzbírság, vagyonelkobzás, megszégyenítő ruha – sambenito – viselése, zarándoklat, börtön, gályarabság, száműzetés és a visszaeső vagy megátalkodottnak minősített eretnek világi hatóságnak való átadása. A halálbüntetést formálisan a világi hatalom hajtotta végre, de az átadás az inkvizíciós ítélet következménye volt.

A távollévő vagy elhunyt vádlottat is elítélhették. Ilyenkor előfordult a képmás jelképes elégetése, az örökösök vagyonjogi szankcionálása vagy az elhunyt földi maradványainak kihantolása. Ezek dokumentált eljárások, de gyakoriságuk törvényszékenként és időszakonként eltért.

A korai üldözések és statisztikáik

A spanyol inkvizíció első évtizedeiben a judaizálással vádolt conversók alkották a perek többségét. Egyes korai törvényszékeken arányuk meghaladta a vádlottak kilencven százalékát, de ezek helyi és időhöz kötött adatok. Nem alkalmazhatók automatikusan az egész intézmény három évszázados történetére.

Valenciában 1484 és 1530 között az ismert ügyek túlnyomó többsége judaizálással vádolt conversókhoz kapcsolódott, és a korai korszakban a halálos ítéletek aránya is magas volt. A számok értékelését nehezíti, hogy a források külön kezelhetik a személyesen kivégzetteket, a távollévőket, az elhunytakat és a jelképesen, in effigie elítélteket. A 19. századi történetírás gyakran országos és több százezres áldozati adatokat közölt; a 20–21. századi levéltári kutatások ennél jóval alacsonyabb, ugyanakkor továbbra is jelentős kivégzési számokat állapítottak meg.

A conversók elleni legintenzívebb korai fellépés az 1480-as évektől a 16. század első harmadáig tartott. Ezt követően a spanyol származású judaizálók aránya több területen erősen csökkent, miközben az inkvizíció figyelme a protestantizmus, az iszlám gyakorlatokkal vádolt moriszkók, a könyvcenzúra, a bigámia, a káromlás és más vallási-morális vétségek felé fordult. A 16. század végétől a Portugáliából érkező újkeresztények újabb judaizáló pereket indítottak el.

Az 1492-es kiűzetés és következményei

Az Alhambra-rendeletet 1492. március 31-én hirdették ki. A rendelet Kasztília és Aragónia nyíltan zsidó vallású lakosait választás elé állította: meghatározott határidőn belül el kellett hagyniuk az uralkodópár területeit, vagy meg kellett keresztelkedniük. A rendelet indoklása szerint a zsidó közösségek veszélyeztették a conversók keresztény hitét, mivel kapcsolatban maradtak velük és zsidó vallási gyakorlatokra tanították őket. E vád történeti valóságtartalma és általánosíthatósága vitatott; a zsidók és conversók kapcsolatai régiónként és családonként eltértek.

A kiűzöttek számáról jelentősen eltérő becslések születtek. A modern kutatás általában óvatosabban fogalmaz, mint a régebbi, több százezres adatokat közlő irodalom. A menekültek Észak-Afrikába, Itáliába, Portugáliába, Navarrába és az Oszmán Birodalom területeire távoztak. Mások a keresztelést választották, ami tovább növelte az újkeresztény népességet. A kivándorlók utódai alkották a szefárd diaszpóra fontos részét, de a szefárdok és a marranók fogalma nem azonos: az előbbiek között sokan soha nem tértek át a kereszténységre.

Portugália

Menekültek és kényszerkeresztelések

Az 1492-ben kiűzött spanyolországi zsidók közül sokan Portugáliába menekültek. II. János portugál király belépési díjhoz és időbeli korlátozáshoz kötötte tartózkodásukat; a menekültek száma vitatott, és a forrásokban szereplő 20 000–120 000 közötti becslések nem tekinthetők egyformán megbízhatónak. Egyes szegény menekülteket rabszolgasorba taszítottak, és gyermekeket hurcoltak a São Tomé szigetére. Az eseményeket többek között Samuel Usque 16. századi krónikája örökítette meg, amely fontos, de irodalmi és apologetikus jellegű forrás.

I. Mánuel portugál király 1496 decemberében elrendelte a zsidók és muszlimok távozását. A döntés összefüggött a Katolikus királyok családjába tervezett házasságával, de a korona gazdasági és demográfiai érdekei ellentmondtak a zsidó népesség tényleges elengedésének. 1497-ben a hatóságok gyermekeket választottak el családjuktól, akadályozták a kivándorlást, majd tömeges kényszerkereszteléseket hajtottak végre. Ennek következtében Portugáliában jogilag megszűnt a nyílt zsidó közösség, és létrejött egy nagy létszámú újkeresztény népesség.

Mánuel király később olyan rendelkezéseket hozott, amelyek az újkeresztények jogi integrációját kívánták elősegíteni. Ide tartozott a származási megkülönböztetés korlátozása és annak ígérete, hogy meghatározott ideig nem vizsgálják vallási szokásaikat. A társadalmi elkülönülés azonban fennmaradt, és a cristãos-novos kifejezés tartósan megkülönböztető kategóriává vált.

Az 1506-os lisszaboni vérengzés

1506. április 19–21. között Lisszabonban újkeresztények elleni tömeges erőszak zajlott. A közvetlen előzmény a Szent Domonkos-templomban történt konfliktus volt, ahol egy fényjelenséget csodaként értelmeztek, egy újkeresztény pedig természetes magyarázatot adott rá. A kialakult erőszakot két domonkos szerzetes prédikációi és utcai felhívásai is fokozták. A pogromhoz ugyanakkor járvány, élelmiszerhiány, társadalmi ellenségesség, fosztogatási szándék és külföldi tengerészek részvétele is hozzájárult.

Az áldozatok száma nem állapítható meg pontosan; a kortárs és későbbi források rendszerint ezres nagyságrendet említenek. I. Mánuel a vérengzés után büntetőintézkedéseket rendelt el. A fő szervezők egy részét kivégezték, köztük a két domonkos felbujtót, a fosztogatók vagyonát elkobozták, és Lisszabon egyes városi kiváltságait ideiglenesen megvonták. Az esemény ezért nem írható le az „egyház” vagy a portugál állam egységes fellépéseként: egyházi személyek részt vettek az uszításban, míg a királyi hatalom utóbb megtorolta a pogromot.

A portugál inkvizíció

III. János portugál király az 1520-as évektől törekedett spanyol mintájú inkvizíció felállítására. Az újkeresztények római érdekképviselete, a pápai udvar joghatósági aggályai és a korona követelései miatt a folyamat elhúzódott. III. Pál pápa 1536. május 23-án a Cum ad nihil magis bullával engedélyezte a portugál inkvizíció működését. Az első ünnepélyes autodafét 1540-ben tartották; az intézmény szervezetét és elkobzási jogát további pápai-királyi tárgyalások rendezték, és 1547-ben szilárdult meg tartósan.

A lisszaboni, évora-i és coimbrai törvényszékek főként judaizálással vádolt újkeresztényeket vizsgáltak, bár más vallási és erkölcsi ügyekben is eljártak. 1547 és 1580 között a három törvényszék harmincnégy autodafét tartott; a Kamen által összesített adatok 169 személyesen végrehajtott és 51 jelképes halálos ítéletet, valamint 1998 egyéb vezeklőt említenek. 1581 és 1600 között ötven autodaféra, 162 személyes és 59 jelképes kivégzésre, továbbá 2979 egyéb büntetésre vonatkozó adat maradt fenn. Ezek az adatok meghatározott időszakokra és törvényszékekre vonatkoznak, és nem azonosak az intézmény teljes, 1821-ig tartó történetének összesített számaival.

A portugál inkvizíció 1560-ban Goa területén is törvényszéket állított fel. A goai bíróság nem kizárólag újkeresztényekkel foglalkozott: keresztény hitre tért hinduk, muszlimok és más vallási csoportok ügyeit is vizsgálta. A portugál gyarmati inkvizíció történetének rekonstrukcióját nehezíti az iratanyag jelentős részének pusztulása.

Vallási élet és identitás

A gyakorlatok sokfélesége

A marranók vallási életéről nem alkotható egységes modell. A megkereszteltek között voltak meggyőződéses katolikusok, vallásilag közömbösek, családi zsidó szokásokat őrzők, tudatos kriptozsidók, valamint olyan személyek, akik életük különböző szakaszaiban eltérően azonosították magukat. A második és harmadik generáció gyakran már nem rendelkezett héber nyelvi tudással, rabbinikus oktatással vagy pontos zsidó naptári ismeretekkel. A fennmaradt szokások ezért töredékesek és helyileg változók voltak.

A kriptozsidó gyakorlatok közé tartozhatott:

• a péntek esti gyertyagyújtás és a szombati munkavégzés kerülése;
• sertéshústól vagy bizonyos más ételektől való tartózkodás;
• hús kiáztatása vagy vértelenítése;
• kovásztalan kenyér fogyasztása;
• meghatározott böjtnapok;
• tisztálkodási és temetkezési szokások;
• zsidó eredetű imák vagy bibliai szövegek családon belüli továbbadása;
• a keresztény szentségek, szentképek vagy a Szentháromság tanának magánjellegű elutasítása.

E jeleket az inkvizíció bizonyítékként értelmezhette, de egy-egy szokás önmagában nem mindig bizonyít tudatos kriptojudaizmust. Bizonyos ételek, böjtök vagy családi gyakorlatok regionális keresztény szokásokkal is átfedhettek, és a tanúvallomások gyakran ellenséges vagy bizonytalan megfigyelésekből származtak.

Nők és családi vallásátadás

A nyílt zsinagógai és rabbinikus intézmények hiányában a vallási tudás gyakran a háztartásban öröklődött. A nők ezért számos közösségben kiemelt szerepet játszottak az étkezési szabályok, böjtök, gyertyagyújtás, tisztálkodás és családi emlékezet továbbadásában. A portugál és atlanti kriptozsidó perekben sok nő szerepel tanítóként, szertartásszervezőként vagy a családi hagyomány őrzőjeként.

A női szerep jelentősége nem jelenti azt, hogy a marranó vallási élet matriarchális vagy egységesen női irányítású lett volna. A forrásokban látható magas női arány részben abból is következik, hogy a háztartási rítusokat a kortárs társadalom női tevékenységnek tekintette, így az inkvizíciós nyomozás különösen figyelte az asszonyok ételkészítését és ünnepi szokásait.

Eszter, böjtök és bibliai vallásosság

Egyes kriptozsidó közösségekben Eszter könyve és Eszter böjtje különleges jelentőséget kapott. Eszter története – egy rejtett identitású zsidó nő, aki veszélyben megmenti népét – könnyen kapcsolódhatott a titkos vallási élet tapasztalatához. A purim teljes rabbinikus szertartásrendje azonban gyakran nem maradt fenn; bizonyos családokban elsősorban a böjt vagy Eszter imájának emléke élt tovább.

A héber szövegek hozzáférhetetlensége miatt egyes marranók latin, spanyol vagy portugál nyelvű bibliafordításokat használtak. Mások csak töredékes szóbeli imákat őriztek. A vallási gyakorlat ezért gyakran biblia-központúbb, kevésbé rabbinikus és a helyi keresztény kultúrával érintkező formát öltött.

Kettős és változó identitás

A nyilvános katolikus részvétel és a magánjellegű zsidó gyakorlat nem minden esetben egyszerű „színlelés” volt. Egyes személyek mindkét vallási hagyomány elemeit sajátjuknak érezhették; mások a kényszer miatt keresztényként viselkedtek, de zsidónak vallották magukat; ismét mások a diaszpórába érkezve fokozatosan tanulták újra a normatív judaizmust. A nyílt zsidó közösségek időnként bizalmatlanul tekintettek az ibériai újkeresztényekre, akik nem ismerték a héber nyelvet vagy a rabbinikus törvényeket, és keresztény műveltséget, neveket és szokásokat hoztak magukkal.

A diaszpórában visszatérők gyakran új héber nevet vettek fel, körülmetélkedtek, zsidó házasságot kötöttek és vallási oktatásban részesültek. Ez a folyamat nem egyszerűen egy változatlan, titokban megőrzött identitás „felszabadítása” volt, hanem sok esetben újraszocializáció a nyugati szefárd közösségek normái szerint.

Messiási mozgalmak

A 16. században David Reubeni fellépése jelentős visszhangot keltett az ibériai újkeresztények között. Reubeni az elveszett izraelita törzsek küldöttének és egy keleti zsidó állam képviselőjének mondta magát. 1524-ben Rómában VII. Kelemen pápa fogadta, majd Portugáliába utazott, ahol katonai szövetséget próbált szervezni az Oszmán Birodalom ellen. Fellépése egyes újkeresztényekben messiási reményeket ébresztett, de támogatásának mértéke nehezen mérhető.

A portugál converso Diogo Pires Reubeni hatására körülmetélkedett, Salomon Molcho néven nyíltan visszatért a judaizmushoz, és apokaliptikus prédikátorrá vált. 1532-ben Mantovában elfogták, majd a császári hatóságok máglyán kivégezték, miután nem volt hajlandó visszatérni a kereszténységhez. Reubeni később spanyol fogságba került, és valószínűleg 1538 körül halt meg.

A 17. századi Sabbatáj Cévi mozgalma elsősorban az Oszmán Birodalom és a nyugati szefárd diaszpóra közösségeiben terjedt el. Az ibériai eredetű zsidók között nagy visszhangot váltott ki, de hatását nem szabad a félszigeten maradt összes újkeresztényre általánosítani.

Diaszpóra

Itália

A 16. században spanyol és portugál újkeresztények telepedtek le Ferrarában, Velencében, Firenzében, Livornóban, Pisában, Anconában, Nápolyban és más itáliai városokban. Fogadtatásuk az uralkodók gazdaságpolitikájától és az egyházi joghatóságtól függött. Ercole II d’Este és más fejedelmek kereskedelmi kiváltságokat adtak az ibériai menekülteknek, míg egyes pápai rendelkezések korlátozták vagy üldözték őket.

III. Pál pápa Anconában jelentős mozgásteret biztosított portugál újkeresztény kereskedőknek. IV. Pál pápa 1555 után szigorúbb politikát vezetett be: az anconai portugál közösség tagjait letartóztatták, és 1556-ban huszonnégy, a judaizmushoz ragaszkodó személyt kivégeztek. Mások Pesaróba, Ferrarába vagy az Oszmán Birodalomba menekültek. Az „anconai mártírok” ügye a szefárd diaszpórában bojkottkísérletet is kiváltott.

Livorno a 16–17. században a mediterrán kereskedelem és a nyugati szefárd diaszpóra egyik központjává vált. A toszkánai uralkodók úgynevezett Livornina privilégiumai vallási és gazdasági kedvezményeket kínáltak a zsidó kereskedőknek, köztük korábbi újkeresztényeknek.

Németalföld és Észak-Európa

Antwerpen a 16. század első felében portugál újkeresztény kereskedők fontos központja volt. A nyílt zsidó vallásgyakorlat azonban nem volt engedélyezett, ezért sokan továbbra is katolikusként éltek a nyilvánosság előtt. A 16. század végétől Amszterdam vált a nyugati szefárd diaszpóra legjelentősebb központjává. Az ibériai eredetű bevándorlók portugál zsidó közösséget, zsinagógákat, iskolákat, nyomdákat és jótékonysági intézményeket alapítottak.

Az amszterdami közösség tagjai között voltak olyanok, akik már gyermekkoruktól kriptozsidó családban éltek, és olyanok is, akik csak kivándorlásuk után kezdték tanulni a judaizmust. A közösségi vezetésnek ezért egyszerre kellett vallási oktatást biztosítania, rendeznie a házassági és öröklési kérdéseket, valamint kezelnie a keresztény környezetből hozott filozófiai és társadalmi nézeteket. Uriel da Costa és Baruch Spinoza családi háttere is a portugál újkeresztény diaszpórához kapcsolódott, bár gondolkodásuk nem tekinthető a „marranó szellem” egyszerű vagy közvetlen kifejeződésének.

Portugál zsidó közösségek jöttek létre Hamburgban, Altona városában, Londonban és kisebb észak-európai kereskedelmi központokban is. E közösségek családi és üzleti hálózatai összekapcsolták az Ibériai-félszigetet, a Földközi-tengert, Észak-Európát és az atlanti gyarmatokat.

Franciaország

Portugál és spanyol újkeresztények telepedtek le Bordeaux, Bayonne, Saint-Esprit és Délnyugat-Franciaország más településein. Hosszú ideig „portugál kereskedőkként” és formálisan katolikusokként éltek, miközben közösségi intézményeik fokozatosan zsidó jelleget öltöttek. A francia korona gazdasági privilégiumai lehetővé tették számukra a kereskedelmi hálózatok kiépítését, de a nyílt zsidó vallásgyakorlat jogi elismerése csak később alakult ki.

Az Oszmán Birodalom és Észak-Afrika

Az 1492-ben kiűzött, nyíltan zsidó vallású szefárdok nagy számban telepedtek le az Oszmán Birodalomban. A később kivándorló marranók e már működő közösségekhez csatlakozhattak Szaloniki, Isztambul, Szmirna, Szafed és a Balkán más városaiban. A nyelvi és kulturális rokonság megkönnyítette beilleszkedésüket, de vallási ismereteik hiányosságai miatt oktatásra és közösségi integrációra volt szükségük.

Észak-Afrikában Marokkó, Algéria és más térségek városai fogadtak be ibériai zsidó menekülteket és korábbi újkeresztényeket. Az újonnan érkezők és a régebbi helyi zsidó közösségek között kulturális különbségek és versengések is kialakulhattak.

Az atlanti világ és Amerika

A spanyol és portugál koronák elvileg korlátozták az újkeresztények kivándorlását az amerikai gyarmatokra, és a hivatalviseléshez vagy letelepedéshez gyakran vértisztasági igazolást követeltek. A szabályokat azonban hamis iratokkal, rokoni kapcsolatokkal, engedélyekkel vagy titkos utazással ki lehetett kerülni. Újkeresztények telepedtek le Új-Spanyolország, Perui Alkirályság, Új-Granada, Brazília, a Karib-térség és a Río de la Plata vidékein.

A mexikói inkvizíció a 16. század végén, majd az 1640-es években indított nagyobb kriptozsidó pereket. Luis de Carvajal y de la Cueva és családja a legismertebb új-spanyolországi ügyek közé tartozik. Az 1649-es mexikóvárosi autodafén több portugál származású újkeresztényt ítéltek el. Más időszakokban a mexikói törvényszék nagyobb figyelmet fordított káromlásra, bigámiára, erkölcsi vétségekre és más ügyekre, mint a kriptojudaizmusra.

A holland fennhatóság alatt álló Recife városában a 17. század közepén nyílt szefárd közösség működött. A portugál visszafoglalás után 1654-ben huszonhárom zsidó menekült érkezett Új-Amszterdamba. Ők az észak-amerikai zsidó közösségi élet korai résztvevői voltak, de nem tekinthetők New York „alapítóinak”, mivel a település már korábban létrejött.

Gazdasági és társadalmi szerep

Az újkeresztények társadalmi összetétele széles volt: kereskedők, kézművesek, földművesek, orvosok, ügyvédek, hivatalnokok, egyházi személyek és szegény városi lakosok egyaránt tartoztak közéjük. A történeti források és a régebbi irodalom gyakran az elit kereskedőkre és bankárokra összpontosított, ami torzíthatja a teljes népességről alkotott képet.

Egyes portugál újkeresztény családok fontos szerepet játszottak a fűszer-, cukor-, gyémánt-, textil- és atlanti kereskedelemben, az állami adóbérletben, a hadsereg ellátásában és az uralkodói hitelnyújtásban. Rokoni és üzleti hálózataik Lisszabont, Sevillát, Madridot, Antwerpent, Amszterdamot, Livornót, Hamburgot, Brazíliát és a Karib-térséget kapcsolták össze. Egyes kereskedők részt vettek a rabszolga-kereskedelemben is, de ezt nem szabad a marranók egészére vagy kizárólag rájuk jellemző gazdasági szerepként bemutatni; az atlanti rabszolga-kereskedelemben számos keresztény európai, afrikai és gyarmati kereskedőcsoport vett részt.

A spanyol monarchia időnként támogatta a portugál újkeresztény pénzemberek működését. III. Fülöp spanyol király 1604–1605-ben pápai közreműködéssel általános kegyelmet biztosított portugál újkeresztények korábbi hitbeli ügyeire, jelentős pénzügyi ellenszolgáltatás fejében. IV. Fülöp spanyol király és Olivares gróf-hercege az 1620-as években portugál bankárokra támaszkodott, különösen a genovai finanszírozási rendszer válsága után. A pénzügyi együttműködés azonban nem szüntette meg az inkvizíciós vizsgálatokat és a származási előítéleteket.

A diaszpóra kereskedelmi hálózatait rokonság, közös ibériai nyelv, hitel, információcsere és vallási közösség tartotta össze. E hálózatok létezése a kortárs polemikus irodalomban időnként „zsidó összeesküvésként” jelent meg. Francisco de Quevedo és más szerzők a valós kereskedelmi kapcsolatokból politikai világösszeesküvést konstruáltak, ami hozzájárult a modern antiszemita toposzok előzményeihez.

Nevezetes személyek és családok

• Alfonso de Cartagena – converso származású burgosi püspök és humanista, a keresztény egység és a megkereszteltek jogegyenlőségének védelmezője.
• Luis de Santángel – aragóniai pénzügyi tisztviselő, aki támogatta Kolumbusz Kristóf első útjának finanszírozását; családja converso háttérrel rendelkezett.
• Isaac Abrabanel – zsidó államférfi és bibliamagyarázó, aki nem tért át, hanem 1492-ben elhagyta Spanyolországot; a szefárd száműzetés fontos alakja, ezért nem marranó, hanem a marranó történet tágabb környezetéhez tartozik.
• Grácia Mendes Nasi – portugál újkeresztény családból származó kereskedő és mecénás, aki Antwerpenen, Velencén és Ferrarán keresztül az Oszmán Birodalomba költözött, és nyíltan visszatért a judaizmushoz.
• Joseph Nasi – diplomata és üzletember az Oszmán Birodalomban, Grácia Mendes rokona.
• Menasseh ben Israel – portugál újkeresztény család leszármazottja, amszterdami rabbi, nyomdász és diplomata.
• Uriel da Costa – portugál újkeresztény családból származó valláskritikus, aki Amszterdamban tért vissza a judaizmushoz, majd konfliktusba került a közösségi vezetéssel.
• Baruch Spinoza – amszterdami portugál zsidó család filozófusa; szülei a portugál újkeresztény diaszpórából származtak.
• Isaac Cardoso – portugál újkeresztény orvos és apologéta, aki Itáliában nyíltan csatlakozott a zsidó közösséghez.
• Antonio Enríquez Gómez – spanyol-portugál converso származású író, akit az inkvizíció judaizálással üldözött.
• Luis de Carvajal, az ifjabb – új-spanyolországi kriptozsidó, akit 1596-ban Mexikóvárosban kivégeztek.

A mallorcai xueták

A xueták Mallorca zsidó származású keresztény népességének leszármazottai. Különálló történetük a 15. századi áttérésekhez, majd a 17. századi inkvizíciós perekhez kapcsolódik. 1675 után a mallorcai inkvizíció nagy eljárássorozatot indított judaizálás vádjával. 1691-ben több autodafén harminchét személyt ítéltek halálra; közülük egyeseket személyesen, másokat jelképesen végeztek ki. A sambenitók és a családnevek nyilvános megőrzése a 18–19. században is fenntartotta a közösség társadalmi megbélyegzését.

A xueták többsége ekkorra katolikus vallású volt, mégis származási alapon külön csoportként kezelték őket. Történetük jól mutatja, hogy a conversoellenesség idővel elszakadhatott a tényleges vallási gyakorlattól, és örökletes társadalmi diszkriminációvá válhatott.

Belmonte és a modern kori utóélet

A portugáliai Belmonte környékén a 20. század elején olyan családokat írtak le, amelyek keresztény nyilvánosság mellett zsidó eredetű imákat, böjtöket és családi szokásokat őriztek. Samuel Schwarz lengyel–portugál mérnök és kutató 1925-ben publikálta megfigyeléseit a közösségről. A belmontei családok szokásai több évszázados elszigeteltségben jelentősen átalakultak, ezért nem tekinthetők a 15. századi judaizmus változatlan fennmaradásának.

A közösség tagjainak egy része a 20. század második felében formálisan csatlakozott a judaizmushoz. Belmonte zsinagógája 1996-ban nyílt meg, a helyi zsidó múzeum pedig 2005-ben. A modern visszatérési mozgalmakban a bné anuszim fogalma vallási, genealogikus és kulturális értelemben is használatos, de az egyéni származási állítások és a történeti közösségi folytonosság igazolása különböző bizonyítási követelményeket támaszt.

A 20–21. században Spanyolország és Portugália állami és helyi intézményei egyre nagyobb figyelmet fordítottak a szefárd örökségre. A zsidó negyedek, zsinagógák, temetők és inkvizíciós emlékhelyek restaurálása egyszerre kapcsolódik történeti kutatáshoz, turizmushoz és emlékezetpolitikához.

Spanyolországi fejlődés a 16–18. században

A spanyol inkvizíció conversókkal kapcsolatos tevékenysége nem egyenletesen oszlott meg a teljes fennállása alatt. A 15. század végének és a 16. század első évtizedeinek nagy eljáráshulláma után az őshonos kasztíliai és aragóniai judaizáló ügyek száma több törvényszéken jelentősen csökkent. Ez részben a közösségek szétszóródásával, részben a keresztény társadalomba való beilleszkedéssel, részben pedig a zsidó rituális tudás generációs gyengülésével magyarázható. Az eltűnés azonban nem volt teljes: a 16. század végén Quintanar de la Orden, Granada és Sevilla környékén újabb családi hálózatokat tártak fel.

A 16. század második felétől a „portugál” megjelölés a spanyol inkvizíciós iratokban gyakran összekapcsolódott az újkeresztény vagy judaizáló gyanújával. Ennek hátterében a Portugáliából Spanyolországba irányuló migráció állt. A portugál újkeresztények között voltak valódi kriptozsidók, de a származás, az idegen eredet, a kereskedelmi tevékenység és a rokoni hálózat önmagában is gyanút kelthetett. A Portugál Királyság 1580-as beolvadása az Ibériai Unióba megkönnyítette a személyek és javak mozgását, ugyanakkor a portugál inkvizíció szigorodása menekülésre ösztönzött családokat.

A 17. században a korona pénzügyi szükséglete és az inkvizíció vallási felügyelete között tartós feszültség alakult ki. A portugál bankárok hitele nélkülözhetetlen lehetett a hadsereg, a flották és az udvar finanszírozásához, miközben ugyanazon családok tagjai ellen judaizálási vizsgálatok indultak. A monarchia időnként általános kegyelmet vagy kivándorlási könnyítést biztosított, máskor engedte az inkvizíciós fellépést. Ez a váltakozás megmutatja, hogy a vallási homogenizáció és az állami gazdasági racionalitás nem mindig ugyanabba az irányba hatott.

Az 1620–1630-as években Madridban és más városokban több látványos portugál újkeresztény per zajlott. A vádlottak között bankárok, orvosok, kereskedők és udvari kapcsolatokkal rendelkező személyek szerepeltek. Egyes ügyekben tényleges zsidó gyakorlatokra utaló bizonyítékok maradtak fenn; más esetekben a vallomások értékelését megnehezítik a családi konfliktusok, az anyagi érdekek és a kínvallatás lehetősége. Olivares gróf-hercege bukása után a portugál pénzemberek politikai védelme gyengült, és az 1640–1650-es években több családot érintő letartóztatási hullám bontakozott ki.

A 17. század végének legismertebb ügyei közé tartoztak a mallorcai xueták perei. A 18. században a judaizálási ügyek száma már jóval kisebb volt, de elszigetelt eljárások továbbra is előfordultak. A spanyol inkvizíciót a napóleoni háborúk és az alkotmányos küzdelmek idején többször megszüntették és visszaállították; végleges eltörlésére 1834-ben került sor.

Conversók, zsidók és ókeresztények kapcsolatai

A nyíltan zsidó közösségek és a conversók viszonya nem volt egységes. A családi kapcsolatok, gazdasági együttműködés és vallási tanítás bizonyos helyeken fennmaradt, máshol viszont kölcsönös bizalmatlanság alakult ki. Egyes zsidók a megkeresztelteket hitehagyóknak tekinthették, különösen akkor, ha az áttérést önkéntesnek vélték. Mások vallási útmutatást, kóser ételt, ünnepi kenyeret vagy menekülési segítséget nyújtottak rokonaiknak.

Az 1492-es kiűzetési rendelet a zsidók és conversók kapcsolatát az újkeresztények keresztény hitét veszélyeztető tényezőként ábrázolta. A rendeletben felsorolt vádak – ünnepek tanítása, kovásztalan kenyér és kóser hús biztosítása, vallási könyvek átadása – egyes esetekben valós kapcsolatokra utalhattak, de egyben a kiűzés politikai és vallási igazolását is szolgálták. A történeti kutatás ezért nem kezeli a rendelet indoklását sem teljesen kitalált propagandaként, sem az egész zsidó népesség tevékenységének pontos leírásaként.

Az ókeresztény lakosság sem volt egységes. Voltak conversoellenes városi csoportok, prédikátorok és testületek, ugyanakkor számos ókeresztény család házassági, üzleti vagy politikai kapcsolatokat tartott fenn újkeresztényekkel. Helyi vezetők fegyveresen is felléphettek a pogromok ellen, uralkodók pedig hol védelmezték, hol korlátozták a conversókat. A társadalmi határok ezért a vértisztasági retorika ellenére átjárhatók maradtak.

A converso származású egyházi személyek jelenléte különösen fontos. Püspökök, kanonokok, szerzetesek és teológusok kerültek ki újkeresztény családokból. Egy részük a katolikus reform és a humanizmus jelentős alakja lett, másokat származásuk vagy vallási nézeteik miatt támadtak. A converso identitás tehát nem állítható automatikusan szembe a katolicizmussal: számos újkeresztény család több nemzedéken át aktívan részt vett az egyházi életben.

A kényszer, a megtérés és a vallási őszinteség kérdése

Az áttérés motivációi széles skálán mozogtak. Az életveszély, a közvetlen fizikai erőszak, a gyermekek elvesztésének fenyegetése és a kiűzetés nyilvánvalóan kényszerhelyzetet teremtett. Más esetekben a társadalmi előmenetel, a hivatalviselés, a házasság vagy a keresztény prédikáció hatása ösztönözte a keresztelkedést. Egyazon családon belül is eltérhetett a meggyőződés, és az identitás nemzedékek alatt megváltozhatott.

A keresztény források gyakran a megtérés őszinteségének kérdésére összpontosítottak. A zsidó rabbinikus források ezzel szemben azt vizsgálták, milyen kötelezettsége marad a kényszer hatására megkeresztelt személynek. A zsidó jog a kényszer alatt elkövetett vallási vétséget rendszerint másként ítélte meg, mint az önkéntes hitehagyást, ugyanakkor a nyílt judaizmushoz való visszatérés gyakorlati lehetősége függött a helyi politikai környezettől.

A történész nem tudja minden személy belső hitét biztosan rekonstruálni. A nyilvános miselátogatás nem bizonyítja önmagában a katolikus meggyőződést, ahogy egy zsidó eredetű étkezési szokás sem feltétlenül bizonyít tudatos judaizmust. A vallási identitás vizsgálata ezért többféle forrás – magánlevelek, végrendeletek, családi szokások, vallomások, utazások és diaszpórabeli viselkedés – együttes értékelését igényli.

Kulturális örökség

A nyugati szefárd diaszpóra irodalma és műveltsége részben a marranó tapasztalatból nőtt ki. A kivándorlók spanyol vagy portugál nyelven írtak önéletrajzokat, vallási kézikönyveket, apologetikus műveket, költeményeket és kereskedelmi leveleket. A zsidó vallási oktatáshoz sok esetben népnyelvű fordításokra volt szükség, mivel a visszatérők nem ismerték kellően a hébert.

A marranó eredetű szerzők műveiben gyakori témává vált a lelkiismeret, a disszimuláció, a törvény, a hűség és a közösségi fegyelem. A modern filozófiatörténet egyes irányzatai kapcsolatot keresnek a marranó kettős identitás és a valláskritika kialakulása között, különösen Uriel da Costa és Spinoza esetében. E magyarázatok hatásosak, de vitatottak: a filozófiai nézetek nem vezethetők le egyszerűen a szerzők családi származásából.

A marranók alakja a 19–21. századi irodalomban és képzőművészetben is megjelent. Moshe Maimon 1893-as festménye a titkos pészahi széder romantikus képét teremtette meg. A történelmi regények, filmek és emlékezeti projektek gyakran az ellenállás és a rejtett identitás jelképeként ábrázolják a marranókat. A művészi reprezentációkat el kell különíteni a kortárs forrásoktól: sok ismert kép és történet későbbi rekonstrukció.

A modern „marranó” identitás különböző jelentéseket kaphat. Egyesek családi hagyomány, genealógia vagy helyi szokások alapján kapcsolódnak hozzá; mások vallási visszatérést keresnek. A történeti leszármazás, a zsidó jog szerinti státus és a kulturális önazonosság nem feltétlenül esik egybe. A modern közösségek ezért eltérő módon viszonyulnak a bné anuszim befogadásához.

Értékelés

A marranók története nem írható le kizárólag sem a zsidó vallás változatlan titkos fennmaradásaként, sem az inkvizíció által létrehozott alaptalan vádkonstrukcióként. Mindkét jelenség dokumentálható: voltak tudatos kriptozsidó családok és közösségi hálózatok, ugyanakkor őszinte keresztényeket is érhetett judaizálási vád, és a származási előítélet sokszor függetlenedett a tényleges vallási magatartástól.

Az inkvizíció vallási célja a megkereszteltek katolikus ortodoxiájának ellenőrzése volt. A korabeli jogrendben a keresztség közjogi és egyházi kötelezettséget teremtett, az eretnekséget pedig a közösségi rendet veszélyeztető vétségnek tekintették. Ez a kontextus szükséges az intézmény működésének megértéséhez, de nem jelenti a kényszerkeresztelések, a vallási büntetőeljárások, a kínvallatás, az elkobzás vagy a kivégzések igazolását.

A katolikus társadalom és egyház nem alkotott egységes szereplőt. Egyházi személyek között voltak conversoellenes prédikátorok, inkvizítorok és vértisztasági szabályokat támogatók, de voltak a származási diszkriminációt elutasító püspökök, teológusok és pápai intézkedések is. Hasonlóképpen a monarchia egyszerre támogathatta az inkvizíciót, védelmezhette gazdasági okokból az újkeresztényeket, és büntethette a pogromok elkövetőit. A történeti felelősség ezért személyekhez, intézményekhez, döntésekhez és konkrét korszakokhoz kötve értelmezhető.

A marranó tapasztalat hosszú távú jelentősége az identitás, a kényszer, a vallási disszimuláció, a diaszpóra és az emlékezet történetében áll. A nyugati szefárd közösségek kultúrája, az atlanti kereskedelmi hálózatok, a családi vallásátadás és a modern leszármazotti identitások egyaránt ebből az összetett történeti örökségből alakultak ki.

Források

• Bethencourt, Francisco (2009). The Inquisition: A Global History, 1500–1800. Cambridge: Cambridge University Press. ISBN 9780521748230.
• Bodian, Miriam (1997). Hebrews of the Portuguese Nation: Conversos and Community in Early Modern Amsterdam. Bloomington: Indiana University Press. ISBN 9780253213518.
• Bodian, Miriam (2007). Dying in the Law of Moses: Crypto-Jewish Martyrdom in the Iberian World. Bloomington: Indiana University Press. ISBN 9780253348616.
• Gampel, Benjamin R. (2016). Anti-Jewish Riots in the Crown of Aragon and the Royal Response, 1391–1392. Cambridge: Cambridge University Press. ISBN 9781107164512.
• Gitlitz, David M. (1996). Secrecy and Deceit: The Religion of the Crypto-Jews. Philadelphia: Jewish Publication Society. ISBN 9780827605626.
• Graizbord, David (2017). "Judeoconversos and the Iberian Inquisitions". In Karp, Jonathan; Sutcliffe, Adam (eds.). The Cambridge History of Judaism. Volume 7: The Early Modern World, 1500–1815. Cambridge: Cambridge University Press. 183–207. o. ISBN 9780521889049.
• Homza, Lu Ann, ed. (2006). The Spanish Inquisition, 1478–1614: An Anthology of Sources. Indianapolis: Hackett. ISBN 9780872207943.
• Kamen, Henry (2014). The Spanish Inquisition: A Historical Revision (4. ed.). New Haven–London: Yale University Press. ISBN 9780300180510.
• Netanyahu, Benzion (1999). The Marranos of Spain: From the Late Fourteenth to the Early Sixteenth Century, According to Contemporary Hebrew Sources (3. ed.). Ithaca: Cornell University Press. ISBN 9780801485688.
• Nirenberg, David (2014). Neighboring Faiths: Christianity, Islam, and Judaism in the Middle Ages and Today. Chicago: University of Chicago Press. ISBN 9780226168937.
• Pastore, Stefania (2024). An Invisible Thread: Heresy, Mass Conversions, and the Inquisition in the Kingdom of Castile (1449–1559). Leiden–Boston: Brill. doi:10.1163/9789004714236. ISBN 9789004714236.
• Peters, Edward (1989). Inquisition. Berkeley: University of California Press. ISBN 9780520066304.
• Roth, Cecil (1974) [1932]. A History of the Marranos. New York: Sepher-Hermon Press. ISBN 9780872030404.
• Soyer, François (2007). The Persecution of the Jews and Muslims of Portugal: King Manuel I and the End of Religious Tolerance (1496–7). Leiden: Brill. ISBN 9789004162624.
• Wachtel, Nathan (2013). The Faith of Remembrance: Marrano Labyrinths. Philadelphia: University of Pennsylvania Press. ISBN 9780812244557.
• Yerushalmi, Yosef Hayim (1971). From Spanish Court to Italian Ghetto: Isaac Cardoso: A Study in Seventeenth-Century Marranism and Jewish Apologetics. New York: Columbia University Press. ISBN 9780231035422.
• Yovel, Yirmiyahu (2009). The Other Within: The Marranos: Split Identity and Emerging Modernity. Princeton: Princeton University Press. ISBN 9780691135717.

További információk

• Marcocci, Giuseppe (2010). "Toward a History of the Portuguese Inquisition: Trends in Modern Historiography (1974–2009)". Revue de l’histoire des religions (3): 355–393. doi:10.4000/rhr.7622.
• Soyer, François (2007). "The Massacre of the New Christians of Lisbon in 1506: A New Eyewitness Account". Cadernos de Estudos Sefarditas. 7: 221–244.
• Saraiva, António José (2001). The Marrano Factory: The Portuguese Inquisition and Its New Christians, 1536–1765. Leiden: Brill. ISBN 9789004120808.
• Révah, Israël Salvator (1975). Études portugaises. Paris: Fundação Calouste Gulbenkian.
• Roth, Cecil (1931). "The Religion of the Marranos". The Jewish Quarterly Review. 22 (1): 1–33. doi:10.2307/1451908. JSTOR 1451908.

Kapcsolódó szócikkek

• Újkeresztények
• Szefárdok
• Spanyol inkvizíció
• Portugál inkvizíció
• Alhambra-ediktum
• Moriszkók
• Autodafé