Magyarország bécsi nagykövetsége
| Magyarország bécsi nagykövetsége | |
 | |
| Rangja | nagykövetség |
| Küldő ország | Magyarország |
| Fogadó ország | Ausztria |
| Alapítva | 1964. október 31. |
| Vezető | Nagy Andor (2018. augusztus 25. – ) |
| Beosztása | magyar nagykövet Ausztriában |
| Ellenkező képviselet | Ausztria budapesti nagykövetsége |
| Elhelyezkedése | |
 Magyarország bécsi nagykövetsége
Pozíció Bécs térképén
| |
| é. sz. 48° 12′ 37″, k. h. 16° 21′ 48″Koordináták: é. sz. 48° 12′ 37″, k. h. 16° 21′ 48″ | |
| Magyarország bécsi nagykövetsége weboldala EmbassyPages.com ID | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Magyarország bécsi nagykövetsége témájú médiaállományokat. | |
Magyarország bécsi nagykövetsége (németül: Botschaft von Ungarn, Wien) a Magyarország és Ausztria kapcsolatainak kiemelt intézménye, egyúttal a legrégebbi, ma is működő külképviseletünk: 1918-ban nyitották, és mindmáig ugyanabban az épületben található. Az intézmény Bécsben, a Bankgasse(wd) 4-6 szám alatt működik, nagykövetünk 2019-ben Nagy Andor.
Története[szerkesztés]
Az első világháború következtében felbomló Osztrák–Magyar Monarchiából önállósodott Magyarország legfontosabb - politikai, gazdasági és kulturális - kapcsolatai Ausztriával voltak (1919. októberéig: Német-ausztriai Köztársaság). Mindaz, ami addig a monarchiában a két ország között zajlott és belügynek tekintették, hirtelen külüggyé vált. Ezt tükrözi, hogy a legelső külképviselet, amit Magyarország megnyitott, a bécsi volt: az önálló Magyarországot 1918. november 16-án kiáltották ki, a külügyi igazgatásról szóló V. néptörvény december 13-án született meg, ám mindezeket megelőzve, 1918. november 11-én[1] bécsi követté nevezték ki Harrer Ferencet, aki november 14-én Bécsben át is adta megbízólevelét.[2] Harrer szervezte meg a követség működését, munkája ezzel lényegében véget is ért: december elején már visszautazott Budapestre, hogy magának a külügyminisztériumnak a szervezetét felállítsa.[3]
A követség épülete a mai napig ugyanaz: a volt magyar udvari kancellária (a király személye körüli minisztérium) barokk palotája a Bankgassén a követség helyszíne.
Harrert gyors egymásutánban - a magyarországi belpolitika fordulataihoz igazodva - többen követték, az első, huzamosabb időt követként ott töltő diplomata Masirevich Szilárd volt, aki 1921-től 1925-ig képviselte hazánkat. A követség jelentősége az 1930-as évekre csökkent: a magyar külpolitika a német-vonalat erőltette, az ennek hullámain létrejövő olasz–osztrák–magyar szövetségben Ausztriának már alig jutott mozgástér, hiszen az 1938-ban bekövetkezett Anschluss fenyegetettségében kellett politizálnia.[3] 1938. április 11-én le is fokozták a követséget: a Harmadik Birodalomhoz csatolt Ausztria már nem kívánt követi szintű képviseletet, az intézményt főkonzulátussá minősítették és berlini magyar követség alá helyezték.[4] Az első főkonzul a kevésbé ismert Bobrik Arnó lett. Mint főkonzulátus, az intézmény a második világháborút követően megszűnt, 1945-46-ban felszámolás alatt állt, majd '46-47-ben politikai képviseletté alakult, hogy 1947-ben követség, majd 1964. október 31-től nagykövetségi rangú legyen.[5]
1947-ben az éppen Svájcban tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnököt lemondatták, ami a magyarországi kommunista hatalomátvétel egyik jelentős állomása volt. A diplomáciai kar számos tagja nyújtotta be ekkor lemondását, köztük Bartók László bécsi követünk is, aki ezt követően emigrációba kényszerült. 1950-ben ezen a követségen nyílt meg az első hírszerző rezidentúra: hat év alatt tíz hasonló szervezeti egység alakult világszerte, melyek a külképviseleti szervek fedése alatt működve végeztek kémtevékenységet. 1956-ot követően ezek a rezidentúrák megszűntek.[5]
A rendszerváltás előtti utolsó nagykövetünk - aki maga is részt vett a páneurópai pikniken - Nagy János volt.
A nagykövetség alá tartozik nyolc tiszteletbeli konzul: Bécs, Linz, Bregenz, Kismarton (Eisenstadt), Graz, Innsbruck, Klagenfurt am Wörthersee és Salzburg városokban.
A bankgassei rablás[szerkesztés]
1919. május 2-án Hajós Jenő követségi titkár - kihasználva, hogy Bolgár Elek követ Magyarországon tartózkodott - segítőjével feltörték a követnek és a gazdasági megbízottnak a követség épületén belül elhelyezkedő lakását, és ellopták azt a jelentős készpénzállományt, amit a Magyarországi Tanácsköztársaság vezetői utasítására csempésztek ki Ausztriába. Az akkori áron több mint 6 és fél tonna arany értékének megfelelő, közel 140 millió koronát a tolvajok az ellenforradalmi kormánynak szerették volna eljuttatni az Antibolsevista Comitén keresztül. A sikeres betörést követően felfegyverzett magyar katonatisztek szállták meg az épületet - valójában a bécsi rendőrök szeme előtt egyszerűen bemasíroztak oda -, lefegyverezték a benti őrséget, megvárták Bolgár Elek és Fenyő Andor hazatértét, majd további egy követségi alkalmazottal együtt elrabolták őket. A súlyos diplomáciai skandalum az osztrák pénzügyminiszter és a bécsi rendőrfőnök tudtával történt. A pénz egy részéből magát az ellenforradalmat finanszírozták később, közel felét a bécsi rendőrség lefoglalta és visszajuttatta Magyarországra a Tanácsköztársaság bukását követően, de valójában soha nem történt teljes körű elszámolás, az összeg hollétét még évekkel később is firtatta a sajtó. A követség alkalmazottait már másnap kiszabadították, az elkövetők részben elmenekültek, részben rövid vizsgálati fogsággal megúszták a támadást.[6]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Bölöny József: Magyarország kormányai 1848–1975. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1978. 238. o.
- ↑ Magyarország bécsi követe átadta megbízólevelét. Délmagyarország, VII. évf. 275. sz. (1918. nov. 15.) 3. o.
- ↑ a b Pritz Pál: A bécsi követség története a két háború között. Külügyi Szemle, XII. évf. 2. sz. (2013) 55–68. o.
- ↑ KÖZLEMÉNYEK: A bécsi m. kir. követség átszervezése m. kir. főkonzulátussá. Külügyi Közlöny, XVIII. évf. 3. sz. (1938. ápr. 30.) 1. o.
- ↑ a b Baráth Magdolna – Gecsényi Lajos: Főkonzulok, követek és nagykövetek: 1945–1990. Budapest: MTA BTK Történettudományi Intézet. 2015. 89. o.
- ↑ Gábor Sándorné: Az 1919-es bécsi magyar ellenforradalmi emigrációról. Párttörténeti Közlemények, X. évf. 3. sz. (1964. szept.) 114–155. o. (fizetős hozzáférés)
