Lucius Sergius Catilina

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Cicero leleplezi Catilinát.

Lucius Sergius Catilina (Kr. e. 108 – 62) római patrícius, szenátor, hadvezér.

Régi múltra visszatekintő patrícius család sarja. Felmenői már ott ültek Róma etruszk királyainak 100 fős tanácsadó testületében is. A ravasz, magas, jóerőben lévő férfit már fiatalkorában körülrajongták a nők.

Sulla szolgálatában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerencséjének csillagát Lucius Cornelius Sulla Felixben találta meg, aki Gaius Marius utódaival (Cinna, Carbo, Ifj. Marius) hadakozva felvette vezérkarába. Sulla itáliai hadjáratában (Kr. e. 83-82) remekül szerepelt, és maradéktalanul ellátta feladatát. Az ifjabb Marius, miután vereséget szenvedett, behúzódott Praeneste városába, s felkészült az ostromra. Sulla, aki Róma felé vonult, Quintus Lucretius Ofellára bízta az ostromot, s beosztotta mellé Catilinát is. Róma mellett zajlott le a mindent eldöntő csata, amiben a szamniszok és a marianusok vereséget szenvedtek Sullától. Két Sulla-párti legatus az ifjú Marius segítségére sietve azt hazudták Ofellának, hogy Sulla vesztett, s elesett a csatában. Ofella nem hitte el nekik, és fogságba vetette őket Catilinával teljes egyetértésben. Az ifjabb Marius aki meghallotta a vereség hírét, ráadásul látta több vezető politikai társának (Brutus Damasippus, Lucius Junius Brutus) fejét is, amiket Ofella belövetett a városba, menekülés közben a csatornahálózatban kardjába dőlt.

Proscriptiok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Catilina, saját sógorát is megtalálta a capitulált marianusok között Praenesténél, és ő maga fejezte le, megszerezve vagyonát. Állítólag saját fiával is végzett, mert annak anyja halála után egy új asszony szívét akarta, aki nem akart gyermekes férfihoz hozzámenni. Sulla későbbi proscriptiói alatt Catilinának nem sikerült úgy megszednie magát, mint Marcus Licinius Crassusnak, vagy Gaius Verresnek, így a dictator halála után (Kr. e. 78) zilált anyagi helyzetének rendezését tartotta szem előtt. Ezt még africai helytartósága alatt sem sikerült elérnie, mégis indulni akart a consulválasztáson.

A consulválasztások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezt először az zavarta meg, hogy a rivális nőcsábász Publius Clodius (Appius Claudius Pulcher fia), egy Vesta-szűz megbecstelenítésének vádjával bíróság elé állíttatta. Másodszori indulása alkalmából a helytartósága alatt történt sikkasztása miatt emeltek ellene vádat, ismét elütve őt a consuli tisztség megpályázástól. Harmadszorra, Kr. e. 63-ban Marcus Tullius Cicero és Caius Antonius Hybrida consulsága alatt, Catilina egyes barátaival (Manilius, Lentulus Sura, az ifjabb Cethegus, a Sulla fivérek) összeesküvést szőttek, amely abból állt, hogy az adósságok eltörölésének – az adósok körében imponáló – jelszavával, consullá választatják Catilinát és Surát, és szabadon garázdálkodhatnak Róma fölött. Eldöntötték továbbá, ha ez nem sikerülne, akkor a megválasztott consulokat megölve veszik át erőszakkal a hatalmat. Egész Itáliát uszították az adósságok eltörölésével, így a bázisuk növekedett.

Az összeesküvés lelepleződik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cicero azonban felfigyelt egy-két pletykából az összeesküvésre, és azok terveire, s a senatus ülésén nyíltan megvádolta Catilinát. Az persze letagadott mindet, s Cicerot becsmérelte származása miatt. Catilinára mégis gyanús szemmel néztek az emberek, így nem nyert a consulválasztáson. Az összeesküvők megegyeztek a forradalom kirobbantásában. Később Cicero újabb bizonyítékokkal állt elő, nagyszabású beszédeket tartott. A Catilina pártján álló senatus ezért kezdett Ciceronak hinni. Ekkor látta megérettnek az időt az összeesküvés vezetője, hogy elhagyja Rómát, s csatlakozzon Eturiában a Sulla veteránjaiból toborzott légióihoz. A Rómában maradt összeesküvőket Cicero elfogatta, bizonyított gyilkossági kísérletek vádjával, amiknek jó maga, consultársa: Antonius Hybrida, és több praetor is áldozatul esett volna. Cicero vádlottai és a senatus előtt meglobogtatta azok levelezését, amelyet ravaszul elcsípett, így mind beismerték bűnüket. Cicero az általa, a haza védelmére hozott senatus consultum ultimum törvény alapján rögtön végrehajtandó halálbüntetésre akarta ítélni az 5 vádlottat. Védelmükre először Silanus megválasztott consul, majd Gaius Julius Caesar emelkedett, jelezve: törvényesen kell őket elítélni, s enyhébb, száműzetésről szóló ítélettel. Marcus Porcius Cato feszültséggel teli, hangos felszólalása után, amiben a halálbüntetés mellett tört lándzsát. Cicero cselekedett – a senatussal egyetértésben – s még aznap kivégeztette az összeesküvőket.

A vég[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Catilina római összeköttetésinek a nyakuk tört, így tudta nincs más kiút: támad a seregével, vagy elhagyja Itáliát. Az is fölöttébb zavarta, hogy Pompeius hazatérőben volt keletről. Közben Cato – állítólag merő gúnyból, de ezt Cicero nem vette észre – kikiáltotta a consult a haza atyjának (Pater patriae). Cicero büszkén viselte ezt a címet. Leköszönése után még mindig az északi hadsereg élén álló volt consultársa, Antonius Hybrida legatusa, Marcus Petreius megtámadta, s legyőzte Catilina seregét Kr. e. 62 elején. Az összeesküvés vezetője bátran harcolt, de ő is a csatatéren halt meg.

Egy vitatott személyiség vitatott tettei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Catilináról nem lehet elmondani, hogy pozitív szereplője a római történelemnek, de az biztos, hogy programjának több pontja is remek hatással lett volna az államra, s nem utolsó sorban több reform is szerepelt bennük, amik erősítették volna az államhatalmat. A rossz körülmények, és a türelmetlenség miatt nyílt, erőszakos lázadási kísérletbe, hatalomátvételbe áttörő, amúgy jó politika, remek példa a történelemben. Cicero később megbánta tettét, győzelme után nem sokkal ugyanis közutálatnak örvendett Róma szerte, a törvénytelen kivégzések miatt, s később száműzetésbe is kellett vonulnia. Mind a mai napig nem tudni azonban, milyen viszonyban állt Catilinával például Caesar vagy Crassus.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (Cicero, Caesar, Crassus, Sulla)