Louis Althusser

Louis Althusser
Született	Louis Pierre Althusser 1918. október 16. Bir Mourad Rais
Elhunyt	1990. október 22. (72 évesen) La Verrière
Állampolgársága	francia
Házastársa	Hélène Rytmann ( – 1980. november)
Foglalkozása	filozófus politikus egyetemi oktató szerkesztő
Iskolái	École normale supérieure Lycée du Parc
Halál oka	szívinfarktus
Sírhelye	Cimetière de Viroflay
A Wikimédia Commons tartalmaz Louis Althusser témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Louis Althusser (Bir Mourad Raïs, Algír tartomány, 1918. október 16. – La Verrière, 1990. október 22.) francia marxista filozófus. Különösen az 1960-as és 1970-es években gyakorolt számottevő befolyást a marxista gondolkodásra, amikor Marx műveinek új, „anti-humanista” és strukturális olvasatával éles vitákat indított el a marxista filozófia tudományos státuszáról és módszertanáról. Ideológiaelmélete széles körben formálta a társadalom- és bölcsészettudományokat, és fontos kiindulóponttá vált számos posztmarxista irányzat számára. Gondolkodásának egyes elemei inspirálták az analitikus marxizmust, a kritikai realizmust és a nyelvfilozófia egyes irányzatait is. Hatása – gyakran közvetett módon – mindmáig érzékelhető az irodalomtudomány, a politikai filozófia, a történettudomány, a közgazdaságtan és a szociológia területén. Az elmúlt évtizedekben életművét és önéletrajzi írásait újraértékelő kutatások indultak meg.

Althusser többek között Alain Badiou, Michel Foucault, Jacques Derrida, Maurice Godelier, Nicos Poulantzas, Jacques Rancière, Étienne Balibar, Régis Debray, Bernard-Henri Lévy és Jacques-Alain Miller tanára volt.

Élete

Gyermekkor és tanulmányok

Louis Althusser 1918. október 16-án született Birmandreis-ben, Algír egyik külvárosában, francia pieds-noirs családban. Apja a francia hadsereg tisztje volt, majd bankárként dolgozott Algírban. Gyermekkorát – saját későbbi önéletrajzi reflexióitól eltekintve – kiegyensúlyozott körülmények között töltötte Észak-Afrikában, egy stabil kispolgári családi közegben.

1930-ban a család Marseille-be, majd 1936-ban Lyonba költözött. Althusser kiváló tanuló volt, aktívan részt vett a cserkészmozgalomban, majd a rangos Lycée du Parc diákjaként kezdett felkészülni a grandes écoles felvételijére. Vallásos neveltetése és katolikus tanárai – köztük Jean Guitton és Jean Lacroix – jelentős hatást gyakoroltak rá. 1937-ben csatlakozott a Jeunesse étudiante chrétienne katolikus ifjúsági szervezethez. Katolicizmusa és egyházi kötődései még a Francia Kommunista Pártba való későbbi belépése után is fennmaradtak.

Háború és hadifogság

1939-ben felvételt nyert a párizsi École normale supérieure-re (ENS), de a tanév kezdete előtt katonai szolgálatra hívták be. Röviddel ezután tüzérezredével együtt hadifogságba esett, és a második világháború hátralévő részét egy észak-németországi fogolytáborban töltötte. Önéletrajzi írásaiban később hangsúlyozta, hogy a fogságban megtapasztalt közösség, szolidaritás és politikai aktivitás fontos szerepet játszott a kommunizmus felé fordulásában. Ugyanakkor ebben az időben jelentkeztek azok a súlyos depressziós epizódok is, amelyek egész életét végigkísérték.

Az ENS és a filozófiai pálya kezdete

1945-ben szabadult, majd megkezdte tanulmányait az ENS-en. Huszonhét évesen készült fel az agrégation vizsgára, amelyet 1948-ban sikeresen letett (az írásbeli részen első, a szóbelin második helyen végzett). Tanulmányai során elsősorban a 19. századi német idealizmus – különösen Hegel és Marx – foglalkoztatta. 1947-ben Gaston Bachelard irányításával szerezte meg felsőfokú diplomáját A tartalom kérdése G. W. F. Hegel gondolkodásában című dolgozatával.

Az agrégation után az ENS agrégé répétiteur-jévé nevezték ki, ahol több mint harminc éven át tanított és irányította a hallgatók felkészülését. Tanári munkája során filozófiai témájú kurzusokat és szemináriumokat vezetett, és számos később meghatározó francia gondolkodóra gyakorolt tartós hatást, köztük Alain Badiou-ra, Pierre Bourdieu-re és Michel Foucault-ra.

Kapcsolata a Kommunista Párttal és Hélène Rytmann-nal

A háború utáni években három meghatározó kapcsolat alakult ki Althusser életében: a Kommunista Párthoz való kötődése, Hélène Rytmann-nal való élettársi (később házastársi) kapcsolata, valamint a pszichiátriával való tartós viszonya. Rytmann-nal való kapcsolata kezdetektől fogva összetett volt: jelentős korkülönbség (Rytmann 8 évvel idősebb volt nála), eltérő élettapasztalat és Rytmann konfliktusos pártbeli helyzete is terhelte.

Althusser 1948-ban belépett a Kommunista Pártba. Az 1950-es években igyekezett aktívan részt venni a pártmunkában, marxista tanulmányi kört szervezett az ENS-en (Cercle Politzer), és megpróbálta elérni Rytmann rehabilitációját a Párton belül, sikertelenül. Saját visszaemlékezései szerint politikai aktivistaként kevéssé volt hatékony, ugyanakkor pártkapcsolatai és személyes kötődései elmélyültek.

Az 1950-es évek: kettős élet

Az 1950-es években Althusser egyszerre volt viszonylag visszahúzódó akadémiai filozófus és elkötelezett párttag. Bár kollégákat és hallgatókat toborzott a Kommunista Párt számára, oktatói tevékenységében többnyire kerülte a nyílt marxista és politikai tematizálást. Kutatásai ekkor elsősorban a 18. századi politikai filozófiára irányultak; életében megjelent egyetlen monográfiája Montesquieu-ről szólt. 1954-ben az ENS secrétaire de l’école littéraire posztjára léptették elő, ami intézményi elismertségét is jelezte.

Elméleti áttörés és nemzetközi ismertség

1961-ben A fiatal Marxról című tanulmányával Althusser központi szereplővé vált a Marx életművének egységéről és a marxista filozófia alapjairól szóló vitákban. Írásai a Francia Kommunista Párt válságának idején jelentek meg, és „tudományos” alternatívát kínáltak a sztálinizmussal és a marxizmus humanista revízióival szemben. A következő években rendszeresen publikált; 1965-ben jelent meg Marxért (Pour Marx), valamint a tanítványaival közösen írt Olvasni A tőkét (Lire le Capital). Munkáit gyakran a strukturalizmushoz sorolták, ami tovább növelte hatásukat Franciaországban és nemzetközileg.

Politikai állásfoglalások és visszaszorulás

Az 1960-as évek közepén Althusser megkísérelte elméleti tekintélyét a Kommunista Párton belüli reformok kikényszerítésére felhasználni, ám csak korlátozott sikereket ért el. Az 1968. májusi események idején – pszichiátriai kezelése miatt – nem vett részt a nyilvános vitákban, ami jelentősen csökkentette hallgatói támogatását. Az 1970-es évek közepén újra fellépett a Párt irányvonala ellen, amikor az eltávolodott a marxista–leninista hagyománytól, de ez a politikai fellépése sem vezetett érdemi változáshoz.

Utolsó évek

Althusser egész életében súlyos depresszióval küzdött, amely az 1970-es évek végére jelentősen elmélyült. 1980 novemberében, egy újabb pszichés összeomlást követően megfojtotta feleségét, Hélène Rytmannt. Pszichiátriai szakvélemény alapján beszámíthatatlannak nyilvánították, és nem indult ellene büntetőeljárás. Életének utolsó évtizedét részben intézetekben, részben párizsi lakásában töltötte. Ebben az időszakban még megírta önéletrajzát és kísérletet tett korábbi munkáinak filozófiai újragondolására, de ezen művei csak halála után jelentek meg. 1987-től a La Verrière-i pszichiátriai intézetben élt, ahol 1990. október 22-én szívrohamban hunyt el.

Munkássága

Korai munkásság (1946–1960)

Noha Althusser 1961 előtti írásait az 1990-es évektől kezdve antológiákban közreadták és több nyelvre lefordították, ezek sokáig csekély kritikai figyelmet kaptak. Módszer, stílus és inspiráció tekintetében e szövegek Althusserét jelentősen megkülönböztetik a Pour Marx és az Olvasni A tőkét szerzőjétől. Az 1940-es évek írásai közel állnak a később általa bírált marxista humanizmushoz, míg az 1950-es évek szövegeiben a sztálinista marxizmus toposzai jelennek meg kritikátlanul. Mindazonáltal e munkák számos visszatérő althusseri problémát előlegeznek meg, és olyan belső feszültségeket hordoznak, amelyek klasszikus és késői műveiben is újra megjelennek.

Kereszténység és marxizmus

Az 1946 és 1951 között keletkezett esszék Althusser kísérletét dokumentálják a kereszténység és a marxizmus viszonyának újragondolására. A tisztességes érzések internacionáléja című írásában elutasítja azt az egzisztencialista nézetet, amely az atomkorszak szorongását egyetemesként írja le. E felfogást idolátriának minősíti, mivel az Istennel szembeni egyenlőséget a halálfélelemmel szembeni egyenlőséggel helyettesíti, és figyelmen kívül hagyja a proletariátus sajátos történeti helyzetét. Egy 1947-es esszé (Ténykérdés) a keresztény célok szocialista eszközökkel való megvalósítása mellett érvel, és hegeliánus kritikát fogalmaz meg a katolikus egyházzal szemben. 1949-re Althusser feladja a kereszténység és marxizmus összeegyeztetésének lehetőségét, és Jean Lacroix-hoz írott levelében már a kommunista cselekvést tekinti a keresztény értékek egyetlen történeti megvalósítási formájának. Ettől kezdve a két hagyomány explicit szintézisével nem foglalkozik tovább.

Hegeliánus marxizmus

A második csoportba Hegellel foglalkozó, elsősorban akadémiai közönségnek szánt írásai tartoznak. Ezek Hegel filozófiáját részben recepciótörténeti, részben szisztematikus elemzés tárgyává teszik. Az 1946–1950 közötti szövegek Hegel örökségét alapvetően pozitívan értékelik. Az 1947-es dolgozatban (A tartalom G. W. F. Hegel gondolkodásában) Althusser amellett érvel, hogy a dialektika nem formája, hanem történeti-politikai tartalmainak kudarca miatt kritizálható. Az ifjúhegeliánus hagyományt követve Hegel dialektikáját használja fel Hegel ellen, például a porosz állam dialektikus beteljesülésének tézisével szemben. Bár Marx kritikájára támaszkodik, Althusser ekkor még nem szakít Hegel történet-, logika- és szubjektumfelfogásával, sőt Marxot is azzal vádolja, hogy egy adott történeti formációt téveszt össze a dialektika beteljesülésével. Ebből fakad a dialektika abszolút, történetfölötti végpontjára való hivatkozás, amely későbbi műveiben az empirizmus kritikájaként tér vissza.

Marx, nem Hegel

Az 1950-es évek elején Althusser elfordul attól a nézettől, hogy a marxizmus szükségszerűen hegeliánus volna. Egy 1950-es recenzióban a francia Hegel-reneszánszt burzsoá ellenoffenzívaként értelmezi Marxszal szemben. Két 1953-as esszében Mehring és Lenin álláspontját követve amellett érvel, hogy Marx fejlődésének egy pontján végleg szakít Hegellel, és önálló tudományos módszertant dolgoz ki. E szövegek a párt ortodox marxizmus–leninizmusát ismétlik (a dialektika „megfordítása”, a történelmi materializmus tudományos jellege, az elmélet felülről való közvetítése), ugyanakkor már megjelennek bennük jellegzetes althusseri motívumok: a tudomány ideologikus mozzanata, az elmélet és gyakorlat viszonya, valamint a jelenlegi tudás kvázi-transzcendentális státusza. Egy 1955-ös, Paul Ricœur-rel vitázó írás a történeti tudomány objektivitása mellett érvel, előkészítve Althusser későbbi pozícióit.

Történeti munkák: Montesquieu és Feuerbach

Az 1950-es évek második felében Althusser figyelme Marx előtti gondolkodókra irányul. Montesquieu politikai filozófiájáról írt monográfiájában azt állítja, hogy Montesquieu egyrészt az „emberek konkrét viselkedésének” vizsgálatával hozzájárul a történelem tudományos megközelítéséhez, másrészt idealista marad, amennyiben adottnak tekinti a fennálló politikai formákat. E kettősség későbbi Marx-értelmezéseiben is visszatér. Feuerbach fordításaihoz és kommentárjaihoz fűzött megjegyzéseiben Althusser azt hangsúlyozza, hogy Marx korai írásai mennyiben támaszkodnak Feuerbachra, s hogy e mozzanatok hiányként válnak láthatóvá Marx érett műveiben. Ezek a munkák közvetlen előkészítői annak a Marx-kutatásnak, amelyet Althusser 1961-ben A fiatal Marxról című tanulmányával indított el.

Klasszikus korszak (1961–1966)

Az 1990-es évektől publikált posztumusz írások fényében egyre világosabbá vált, hogy Louis Althusser gondolkodása nem korlátozódott szűken vett marxista kérdésekre: munkásságát végigkísérték a metafizika, az ismeretelmélet, a tudományfilozófia, a történelemfilozófia, a hermeneutika és a politikai filozófia alapvető problémái. E kérdéseket azonban elsősorban a marxista filozófia keretein belül dolgozta fel. Ez különösen igaz az 1961 és 1966 közötti időszakra, amikor írásainak döntő többsége Marx olvasásának kérdésére, a marxista filozófia meghatározására, valamint a marxi fogalmak értelmezésére és alkalmazására összpontosított. Althusser későbbi önértelmezése szerint e korszak szövegei nem pusztán elméleti jellegűek voltak, hanem vitairatokként a korabeli politikai és filozófiai álláspontokra reagáltak, és azok fogalmi kereteinek átalakítására törekedtek.

Az 1950-es évek végén Európában, különösen Hruscsov 1956-os „titkos beszédét” követően, megingott Sztálin politikájának és a sztálini marxizmus elméleti tekintélye. Ennek nyomán felerősödtek azok az irányzatok, amelyek a Szovjetunió által képviselt marxizmus–leninizmus alternatíváit keresték. Bár ez az ideológiai forma a hidegháború kezdetétől meghatározó szerepet játszott az európai baloldalon, Franciaországban pedig a Francia Kommunista Párt intézményrendszerén keresztül különösen erős befolyással bírt, az évtized végére mind több, a párthoz kötődő értelmiségi kezdte újragondolni Marx filozófiájának alapjait. E viták középpontjában az a kérdés állt, miként értelmezhető Marx gondolkodása, és milyen viszonyban áll az elmélet a politikai cselekvéssel.

E törekvések jelentős része Marx korai műveihez fordult vissza, az 1845 előtti írásokban keresve filozófiájának „kulcsát”. Olyan szövegekben, mint A hegeli jogfilozófia kritikájához (1843) és a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, egy hegeli ihletésű, az elidegenedés problémájára és az emberi felszabadítás kérdésére összpontosító Marx-képet hangsúlyoztak. Althusser ezzel az értelmezési iránnyal szemben lépett fel először nyilvánosan A fiatal Marxról (1961) című tanulmányában, amelyben amellett érvelt, hogy Marx korai műveinek filozófiai „kulcsként” való kezelése módszertanilag problematikus és ideológiailag motivált. Ezzel összefüggésben egy sajátos olvasási eljárást alakított ki, amely Marx filozófiájának önálló elméleti státuszát kívánta megalapozni.

E módszer alapján Althusser azt állította, hogy Marx nemcsak egy új filozófiát, a dialektikus materializmust alapozta meg, hanem egy új tudományt is létrehozott: a történelmi materializmust, amely szakított a klasszikus politikai gazdaságtan — különösen Adam Smith és David Ricardo — ideologikus és tudomány előtti előfeltevéseivel. A Marxért (1965) című kötet tanulmányai, valamint az Olvasni A tőkét (1965) című szemináriumi munkák ezen „olvasási” módszer alkalmazásával igyekeznek elkülöníteni a marxista filozófiát és a marxista tudományt, illetve feltárni a filozófia, a tudomány, az ideológia és a politika közötti viszonyokat. Althusser e keretben bírálta az általa „empiristának” nevezett Marx-értelmezéseket, ideértve a humanista olvasatokat és az ortodox marxizmus–leninizmus gazdasági determinizmusra épülő változatait is. E megközelítés meghatározó módon járult hozzá ismeretelméleti, tudományfilozófiai, történetírás-elméleti és politikai filozófiai álláspontjának kialakításához.

Hermeneutikai elmélet

Althusser Marx szövegeinek értelmezésére a „szimptomatikus olvasás” módszerét dolgozta ki. E megközelítés elutasítja azt az eljárást, amely Marx korai írásaiban keresi filozófiájának „lényegét”, illetve azt is, amely az életmű belső ellentmondásait elsimítva próbál koherens elméletet rekonstruálni. Althusser szerint Marx valódi filozófiája 1845 előtt nagyrészt hiányzik műveiből, és még az olyan érett művekben is, mint A tőke, többnyire implicit módon, háttérben működő fogalmi rendszerként van jelen. A szimptomatikus olvasás célja e fogalmi keret explicitté tétele, valamint a marxista filozófia koherens létezésének feltételeinek megteremtése.

A módszer kialakításában Althusser három fő inspirációra hivatkozott: Spinozára, Freudra (Lacan közvetítésével) és Marx saját eljárásaira, továbbá a francia történeti episztemológia felismeréseire. Spinozától azt a tételt vette át, hogy a szövegek és szerzőik saját koruk ideológiai viszonyai által meghatározottak. Ahogyan Spinoza materialista-történeti módszerrel különítette el a Biblia időleges elemeit annak tartós jelentésétől, Althusser szerint Marx szövegeiben is elkülöníthetők az ideologikus fogalmak Marx tényleges filozófiájától.

Althusser ebben az időszakban következetesen azt állította, hogy Marx 1845 előtti munkássága ideologikus és alapvetően hegeliánus, még akkor is, ha már tartalmaz materialista mozzanatokat. Bár elismerte Feuerbach szerepét az idealizmus korrekciójában, úgy vélte, hogy Marx korai materializmusa nem jelentett valódi fogalmi vagy logikai szakítást Hegellel, mivel továbbra is egy teleologikus, történeti-dialektikus emberképet feltételezett. Az úgynevezett „töréselmélet” szerint Marx 1845-ben döntő szakítást hajtott végre korábbi gondolkodásával, majd az 1845–1857 közötti átmeneti időszakot követően munkássága tudományos és kifejezetten marxista formát öltött. Althusser hangsúlyozta ugyanakkor, hogy Marx filozófiájának megértéséhez az érett művek – köztük A tőke – tanulmányozása szükséges, de nem elégséges, mivel Marx ezekben sem fejtette ki szisztematikusan episztemológiáját és társadalomelméleti alapfogalmait.

A szimptomatikus olvasás ezért a szövegek mögött álló elméleti „problematika” feltárására összpontosít: azokra a helyekre, ahol fogalmak működnek anélkül, hogy explicitté válnának, illetve ahol az elméleti állítások feszültségbe kerülnek egymással. Ezeket Althusser a pszichoanalízis nyomán „szimptómáknak” tekinti, amelyek egy nem artikulált, de szükségszerű filozófiai keretre utalnak. E keret tette lehetővé Marx számára például a pénz tőkévé alakulásának elemzését hegeli fogalmak alkalmazása nélkül.

Az Olvasni A tőkét és a Marxért című írások célja e háttérben működő fogalmi struktúra rekonstruálása volt, részben Marx szövegeinek elemzésével, részben a marxista elméleti gyakorlat – különösen Lenin és Mao munkássága – során kialakult fogalmak bevonásával. Althusser elismerte, hogy e fogalmak egy része összhangban áll Spinoza és a kortárs episztemológia felismeréseivel, ám ez nem mond ellent módszerének alapfeltevésével, miszerint nincs fogalmilag „ártatlan” olvasás: Althusser ezzel azt kívánta hangsúlyozni, hogy egy szöveg értelmezése soha nem pusztán előzetes ismeret nélküli, „semleges” befogadás, hanem mindig előzetesen adott fogalmakon, elméleti előfeltevéseken és értelmezési kereteken keresztül történik.

Ismeretelmélet és tudományfilozófia

Marx újraolvasásával Althusser a marxizmus két, az 1960-as években uralkodó értelmezésével kívánt szembeszállni: a humanista marxizmussal és az ortodox marxizmus–leninizmussal. Állítása szerint e két irányzat közös hibája ismeretelméleti jellegű volt, amennyiben Marxot empirikus filozófusként értelmezték. Althusser szerint mindkét felfogás abból indult ki, hogy a megismerő szubjektum megfigyelés és absztrakció révén jut el a tárgy „lényegének” megismeréséhez. Ezt az empirikus ismeretelméleti modellt Althusser rendkívül tág értelemben használta, Locke-tól és Kanttól Hegelen át a pozitivizmusig és a pragmatizmusig. A humanista marxizmus esetében az így megismert „lényeg” az emberi szubjektum teljes szabadsága, míg az ortodox marxizmus–leninizmusban a gazdaság mint végső meghatározó valóság jelenik meg, amelyet kizárólag a proletariátus képes objektíven megismerni. Althusser mindkét álláspontot elutasította.

Az empirikus megismerésmodell helyett Althusser azt állította, hogy a tudományos ismeret nem az objektum lényegének megragadásából fakad, hanem a tudományon belüli elméleti átalakító folyamat eredménye. A tudomány nem „nyers tényekkel” dolgozik, hanem előzetesen adott, gyakran ideologikus fogalmakkal (például „egészség”, „munkanélküliség”), amelyeket saját elméleti apparátusának alkalmazásával alakít át tudományos fogalmakká. Ezt a folyamatot Althusser „elméleti gyakorlatnak” nevezte. Az elméleti gyakorlat eredménye az ideologikus általánosság tudományos általánossággá való átalakulása. Althusser szerint a tudománytörténet jelentős fordulópontjai – például a modern fizika Galilei általi megalapozása, a görög matematika kialakulása vagy Marx történelmi materializmusának létrejötte – mind ilyen „episztemológiai törésekkel” jártak. E felfogás szoros kapcsolatban áll a francia történeti episztemológia hagyományával (Bachelard, Canguilhem), és párhuzamba állítható Thomas Kuhn tudományos forradalmakról szóló elméletével.

Althusser szerint a tudományos gyakorlat általános megértése nem egy külső, minden tudományt megelőző ismeretelméletből származik, hanem maguknak a tudományoknak a működéséből rekonstruálható. Marx történelmi materializmusa ebben az értelemben nem a tudományok fölött álló elmélet, hanem egy konkrét tudomány, amely saját gyakorlatán keresztül teszi érthetővé a tudástermelés folyamatát. Ezért Althusser számára nem problémás, hogy a tudományos gyakorlat megértése maga is egy tudományon belül történik.

E megközelítés központi fogalma a „termelési mód”, amely nemcsak a gazdasági termelést, hanem az ideológiai, politikai, filozófiai és tudományos gyakorlatokat is magában foglalja. Minden ilyen gyakorlat sajátos anyagot alakít át sajátos eszközökkel, és egyik sem vezethető vissza egyetlen alapvető okra. Althusser ezzel elutasította a gazdasági redukcionizmust, és egy összetett, strukturált totalitásként értelmezte a társadalmi és tudományos folyamatokat.

A filozófia szerepe

Althusser szerint a filozófiának nevezett tevékenységek többsége ideológiai jellegű: elvont formában újratermeli azokat a gondolkodási sémákat és értékeket, amelyek a fennálló társadalmi-gazdasági viszonyok működését fenntartják. Ezzel szemben a filozófia sajátos, nem ideologikus szerepe abban áll, hogy az elméleti gyakorlat elméleteként működik: elkülöníti az ideologikus és a tudományos fogalmakat, valamint tisztázza és koherenssé teszi azokat a fogalmi előfeltételeket, amelyek lehetővé teszik a tudományos ismeret létrejöttét.

Althusser hangsúlyozza, hogy a tudományos megismerés nem igényel előzetes filozófiai reflexiót. A tudományos gyakorlat gyakran úgy termel tudást, hogy nem rendelkezik világos tudatossággal saját fogalmi alapjairól. Althusser szerint Marx A tőke írása során ilyen helyzetben volt: a kapitalizmus tudományos elemzése folyt, miközben az ezt lehetővé tevő filozófiai fogalmak nem kerültek rendszerszerűen kifejtésre. A filozófia feladata ezért utólagos: e rejtett fogalmi feltételek azonosítása és megnevezése.

Marxista filozófia

Althusser szerint a szimptomatikus olvasás révén feltárt fogalmak alkotják Marx filozófiáját, vagyis a dialektikus materializmust. Ezek a fogalmak teszik lehetővé, hogy a történelmi materializmus pontosabban elemezze az egyes termelési módokat, valamint az azokban rejlő politikai átalakulási lehetőségeket.

E fogalmak közé tartozik a strukturális okság, amely szerint egy társadalmi egész elemei nem lineáris ok-okozati viszonyban állnak egymással, hanem egy komplexen strukturált rendszer részei. Egyetlen elem sem tekinthető a többi kizárólagos vagy „végső” okának.

Ehhez szorosan kapcsolódik a túldetermináltság (túldetermináció) fogalma. Ez azt jelenti, hogy egy társadalmi jelenség vagy esemény soha nem egyetlen ok következménye, hanem több, egymással összefonódó gazdasági, politikai, ideológiai és intézményi folyamat együttes hatásának eredménye. Egy adott jelenséget ezért nem lehet egyetlen tényezőre — például pusztán a gazdaságra — visszavezetni: minden elem egyszerre tükrözi és hordozza a társadalmi egész belső feszültségeit.

Az ellentmondás fogalma azt fejezi ki, hogy egy termelési módon belül több, egymással feszültségben álló gyakorlat működik párhuzamosan. Marx A tőke I. kötetében bemutatja, hogy az eredeti tőkefelhalmozás idején a paraszti birtokok kisajátítása és az ezt korlátozni kívánó jogi intézkedések egyidejűleg voltak jelen. Az ilyen társadalmi helyzetekben az egyének, intézmények és osztályok mind túldeterminált módon jelenítik meg e konfliktusokat.

Althusser szerint a fejlődés gyakran egyenlőtlen: egy társadalmi egész különböző elemei eltérő fejlettségi szinten állhatnak, így a változás nem homogén és nem lineáris.

E fogalmak összefüggésében jelenik meg az uralkodó struktúra fogalma, amely azt az elemet jelöli, amely egy adott korszakban a többi társadalmi gyakorlat szervező szerepét tölti be. A modern társadalmakban ez többnyire az árutermelés és -fogyasztás gazdasági gyakorlata, míg más korszakokban például a vallási intézményrendszer tölthetett be ilyen szerepet.

Társadalom- és politikafilozófia, történetírás

Althusser társadalomfilozófiájában az egyén nem elsődleges elem, hanem azon pontok egyike, ahol egy adott korszak ellentmondásos termelési viszonyai megjelennek. Hasonlóképpen, az állam sem kivételezett filozófiai tárgy, hanem a társadalmi gyakorlatok egyik formája a sok közül. Az egyén „lényegének” vagy az állam „igazságos rendeltetésének” vizsgálata ezért nem vezet alapvető elméleti felismerésekhez.

Az emberi természetről és a politikai rendről alkotott elképzelések Althusser szerint történetileg keletkeznek, és a fennálló társadalmi viszonyok újratermelését szolgálják, vagyis ideologikusak. Ebből következik Althusser antihumanizmusa: az embernek nincs időtlen, változatlan lényege, csupán történetileg meghatározott társadalmi viszonyokban létezik.

Althusser elutasítja azt a történelemszemléletet is, amely szerint a történelemnek meghatározott alanya vagy előre adott célja lenne. A történelem nem szükségszerűen halad egy irányba, és nem garantált, hogy egy adott társadalmi rendszer egy másikba „átcsap”. A történelmi változások csak akkor következnek be, amikor egy termelési mód belső ellentmondásai és fejlettségi viszonyai ezt lehetővé teszik.

Revíziók és átdolgozások (1966–1978)

Althusser Marx-értelmezése megjelenésétől kezdve egyszerre váltott ki lelkes fogadtatást és éles bírálatot. Egyes olvasók szerint munkái filozófiailag megalapozottá tették a marxizmust, és új lendületet adtak a marxista elméletnek, míg mások idealistának, dogmatikusnak, sztálinistának vagy túlzottan strukturalistának minősítették álláspontját. A korai reakciók egy része félreértéseken alapult, ugyanakkor több súlyos és megalapozott kritika is megfogalmazódott. E bírálatok közül az egyik azt rótta fel Althussernek, hogy Marx értelmezése során figyelmen kívül hagyta mindazt, amit Marx saját módszeréről és fogalmi apparátusáról írt. Egy másik, különösen a Francia Kommunista Párt vezetői által hangsúlyozott kifogás szerint Althusser elemzése nem adott kielégítő választ a marxista elmélet és a politikai gyakorlat viszonyának kérdésére.

A kritikák hatására, valamint annak felismerésével, hogy korábbi munkáiban az elméleti szempontok túlsúlya és az elmélet–gyakorlat kapcsolatának kidolgozatlansága problémát jelent, Althusser az 1960-as évek végétől az 1970-es évekig átdolgozta nézeteit. Ennek során újragondolta a filozófia, a tudomány, az ideológia és a politika egymáshoz való viszonyát. E változtatásokat egyes értelmezők politikailag motivált visszalépésként értékelték, míg mások Althusser egész elméleti vállalkozásának tarthatatlanságát látták bennük. Újabb értelmezések szerint azonban ezek a revíziók nem megtagadásai, hanem következetes továbbfejlesztései Althusser alapvető törekvésének: egy olyan materialista politikai filozófia kidolgozásának, amely elméletileg is alkalmas a politikai gyakorlat megragadására.

Az elmélet és a gyakorlat viszonya

Althusser az 1960-as évek második felében átdolgozta a társadalmi struktúráról és a tudástermelésről alkotott korábbi nézeteit. E revíziót részben Lenin műveinek újraolvasása, részben az École normale supérieure-ön 1967-ben tartott szemináriuma ösztönözte. Az itt született írások a Filozófia és a tudósok spontán filozófiája (1967) című kötetben jelentek meg, és a filozófia, a tudomány, az ideológia és a politika kapcsolatának újragondolását célozták.

E szövegek egyik kulcsmomentuma Althusser korábbi, Spinozát követő tézisének feladása volt, amely az elméleti gyakorlat különböző szintjeinek autonómiáját feltételezte. Althusser ekkor már azt állította, hogy nem létezik egyértelmű kritérium a tudományos és az ideologikus fogalmak elválasztására, és hogy minden elméleti fogalom ideológiailag meghatározott. Ez azonban nem jelent relativizmust: a tudományos gyakorlat a materiális valósággal végzett munka révén rendszerint adekvátabb megértéseket hoz létre, mint az intuitív gondolkodás.

Althusser szerint a filozófia feladata ebben a kontextusban a tudományos fogalmak kritikai tisztázása. Mivel a tudósok kutatásaikat és eredményeiket szükségképpen ideológiai fogalmi keretek között fogalmazzák meg, a marxista filozófia politikai nézőpontból és történeti kritikával képes rámutatni e fogalmak ideologikus mozzanataira. E beavatkozás eredménye nem „igazabb”, hanem normatív és leíró értelemben egyaránt „helyesebb” vagy „megfelelőbb” fogalmak kialakítása.

Ezzel összefüggésben Althusser a filozófiát a tudomány és a politikai gyakorlat közötti közvetítőként határozta meg. A politikai cselekvést többnyire ideologikus elképzelések motiválják a célokról és az eszközökről, ám a tudomány – különösen a társadalomtudomány – képes korrigálni e felfogásokat azáltal, hogy feltárja az adott társadalmi-gazdasági viszonyok által meghatározott lehetőségeket és korlátokat. Mivel a tudományos tudás nem közvetlenül jut el a nyilvánossághoz és a politikai döntéshozókhoz, Althusser ezt a közvetítő szerepet a materialista filozófiára ruházta. Ennek eredményeként nem a politikai gyakorlat teljes racionalizálása várható, hanem egy fokozatos elmozdulás az idealista ideológiától egy materialistább, tudományosabb szemlélet felé.

Az ideológia elmélete

Az 1970-es években Althusser továbbfejlesztette ideológiaelméletét, amelynek legismertebb fogalma az ideológiai interpelláció. Ezt az Ideológia és ideológiai államapparátusok (1970) című tanulmányban dolgozta ki, amely A kapitalizmus újratermeléséről szóló írásának része. Az elmélet azt vizsgálja, miként válik az emberi egyén öntudatos szubjektummá az ideológia közvetítésével.

Althusser szerint az ideológia mindig jelen van: olyan háttérképzetek összessége, amelyek meghatározzák, miként értelmezzük a világ működését és saját helyünket benne. Az egyes társadalmi-gazdasági formációk azonban sajátos ideológiákat igényelnek, amelyeket intézmények – az ún. ideológiai államapparátusok (család, iskola, egyház stb.) – közvetítenek. Ezek olyan kategóriákat kínálnak az egyénnek, amelyek révén önmagára ismer. Amikor az egyén elfogadja e kategóriákat és az ezekhez kapcsolódó gyakorlatokat, sikeresen „megszólíttatik”, azaz interpellálódik, és a fennálló társadalmi viszonyoknak megfelelő szubjektummá válik.

Mivel ez a folyamat a meglévő társadalmi rend újratermelését szolgálja, Althusser amellett érvelt, hogy a proletariátus diktatúrája szükséges ahhoz, hogy a burzsoá szubjektumot létrehozó ideológiai államapparátusokat proletár vagy kommunista szubjektumokat formáló intézmények váltsák fel.

Marx filozófiája – újragondolva

1978-ban Althusser a Marx a maga határaiban című írásában ismételten felülvizsgálta Marx filozófiáját. Korábbi törekvéseivel szemben – amelyek az ideologikus és tudományos fogalmak elválasztására irányultak – ekkor már amellett érvelt, hogy Marx életművében a materialista és idealista elemek szorosan összefonódnak, és nem választhatók szét következetesen. Althusser elismerte, hogy Marx soha nem szakított teljesen Hegel logikájával, az elidegenedés fogalmával és a történelem célszerűségének gondolatával. Ennek ellenére nem mondott le egy korszerűbb marxista filozófia lehetőségéről. Egy új, materialista kritériumot javasolt: Marx fogalmainak értékét az dönti el, hogy a marxista mozgalmak történetében milyen gyakorlati eredményességgel működtek.

Az így körvonalazódó materialista marxizmus a tudományos módszert tekinti a társadalmi valóság megértése legjobb eszközének, miközben hangsúlyozza annak korlátozott és esendő jellegét. Elutasít minden teleologikus történelemfilozófiát, és nem tekinti szükségszerűnek a kapitalizmus kommunizmusba való átmenetét. Nem rendelkezik zárt, garantált elemzési rendszert alkotó fogalmi struktúrával, és lemond arról az igényről is, hogy a kultúrát kívülről, egészében megragadja: a társadalmi változás lehetőségeit mindig az adott történeti-kulturális kontextuson belül keresi.

Kései korszak (1980–1986): az aleatorikus materializmus

Egészségi állapota romlása és magánéleti tragédiái után Althusser az 1980-as évek elején visszatért Marx filozófiájának alapvető kérdéseihez, és vizsgálódásait kiterjesztette az ezek mögött meghúzódó metafizikai előfeltevésekre. E kései írások, amelyeket A találkozás filozófiája című kötet fog össze, tematikájukban és módszerükben jelentősen eltérnek korábbi munkáitól. A szakirodalomban vitatott, hogy ezek az életmű folytatásának vagy inkább egy radikális elmozdulásnak tekinthetők, ugyanakkor egyre több értelmezés hangsúlyozza, hogy számos bennük kifejtett gondolat már korábban is jelen volt Althusser gondolkodásában.

Kései filozófiájának központi tézise egy, a filozófiatörténetben rejtetten jelen lévő irányzat létezése, amelyet a találkozás materializmusának vagy aleatorikus materializmusnak nevezett. Althusser e hagyomány képviselői közé sorolta többek között Démokritoszt, Epikuroszt, Lucretiust, Machiavellit, Spinozát és Marxot. E gondolkodók közös vonása szerinte az, hogy elutasítják a teleologikus történelemfelfogást, valamint azt az elképzelést, hogy a világ vagy a történelem szükségszerű rend szerint haladna egy végcél felé. Althusser ezzel összefüggésben megújította korábbi állítását is, miszerint a filozófiában alapvetően két egymással szemben álló pozíció létezik: az idealizmus és a materializmus.

Az aleatorikus materializmus alapvető kiindulópontja annak elutasítása, hogy a világ és a történelem mögött eleve adott értelem, racionális rend vagy előre meghatározott cél húzódna meg. Althusser ezzel nemcsak a klasszikus racionalista filozófiáktól, hanem a mechanikus és a dialektikus materializmus meghatározáselvű változataitól is elhatárolódott. Ugyancsak elvetette azt az elképzelést, hogy a filozófia autonóm, objektív tudásformaként kívülről szemlélhetné a világot. Bár objektív valóság létezik, a filozófia nem tudomány, és nem hoz létre egyetemes igazságokat; állításai történetileg keletkeznek, és mindig más filozófiai álláspontokkal szemben nyernek értelmet.

Az aleatorikus materializmus pozitív tézisei közé tartozik, hogy csak az anyag létezik, valamint hogy a világok és társadalmi rendek keletkezése véletlenszerű találkozások eredménye. Bár az így létrejött rendek törvényszerűségei megismerhetők, maga a rend létrejötte nem szükségszerű. Új struktúrák akkor alakulnak ki, ha a meglévő anyagi elemek „összeállnak”; ha ez nem történik meg, a fennálló rend marad érvényben.

Althusser e metafizikai tételeknek politikai jelentőséget is tulajdonított. Machiavelli és Marx nyomán amellett érvelt, hogy a politikai rendek nem szükségszerűek, hanem kontingensek, ezért elvileg átalakíthatók. A filozófia szerepe ebben korlátozott és kiszámíthatatlan: nem irányítja a történelmet, de képes lehet feltárni a fennálló rend esetlegességét, és ezzel megnyitni az átalakulás lehetőségének gondolati terét. Althusser szerint ez az egyetlen olyan filozófiai szerep, amely nem pusztán a meglévő társadalmi viszonyok újratermelését szolgálja.

Művei

• “Journal de captivité (Stalag XA 1940–45)”, (Paris: Stock/IMEC, 1992)
• “L'internationale des bons sentiments” (1946) in Ecrits Philosophiques et Politiques I (Paris: Stock/IMEC 1994), 35–57; tr. as “The International of Decent Feelings,” by G.M. Goshgarian in The Spectre of Hegel: Early Writings (London, NY: Verso, 1997)
• “Du contenu dans la pensée de G.W.F. Hegel” (1947) in Ecrits Philosophiques et Politiques I (Paris: Stock/IMEC 1994), 59–238; tr. as “On Content in the Thought of G.W.F. Hegel,” by G.M. Goshgarian in The Spectre of Hegel: Early Writings (London, NY: Verso, 1997)
• “Le retour à Hegel. Dernier mot du révisionisme universitaire,” (1950) La Nouvelle Critique 20 (1950); tr. as “The Return of Hegel: The Latest Word in Academic Revisionism,” by G.M. Goshgarian in The Spectre of Hegel: Early Writings (London, NY: Verso, 1997)
• “À propos du marxisme,” (1953) Revue de l'enseignement philosophique, 3:4 (1953): 15–19; tr. as “On Marxism,” by G.M. Goshgarian in The Spectre of Hegel: Early Writings (London, NY: Verso, 1997)
• “Note sur le matérialisme dialectique,” (1953) Revue de l'enseignement philosophique, 3:5 (1953): 11–17; tr. as “On Marxism,” by G.M. Goshgarian in The Spectre of Hegel: Early Writings (London, NY: Verso, 1997)
• Montesquieu, la politique et l'histoire (1958)(Paris: Presses Universitaires de France, 1959); tr. as “Montesquieu: Politics and History” by Ben Brewster, in Politics and History: Montesquieu, Rousseau, Marx, (London: Verso, 2007)
• “Les ‘Manifestes philosophiqes’ de Feuerbach,” (1960) La Nouvelle Critique 121 (1960): 32–38; tr. as “Feuerbach's Philosophical Manifestoes” by Ben Brewster in Louis Althusser, For Marx (London: Verso, 2005)
• “Sur le jeune Marx (Questions de théorie),” (1961) La Pensée 96 (1961):3–26; tr. as “On the Young Marx: Theoretical Questions,” by Ben Brewster in For Marx (London: Verso, 2005)
• “Contradiction et surdetermination (Notes pour un recherche),” (1962) La Pensée 106 (1962): 3–22; tr. as “Contradiction and Overdetermination: Notes for an Investigation” by Ben Brewster in For Marx (London: Verso, 2005)
• “Marxisme et humanisme” (1963) Cahiers de l'Institut des Sciences Économique Appliquées 20 (1964): 109–133; tr. as “Marxism and Humanism” by Ben Brewster in For Marx (London: Verso, 2005)
• “Sur la dialectique matérialiste (De l'inégalité des origines),” (1963) La Pensée 110 (1963): 5–46; tr. as “On the Materialist Dialectic: On the Unevenness of Origins,” by Ben Brewster in For Marx (London: Verso, 2005)
• “Freud et Lacan,” (1964) La Nouvelle Critique 161–162 (1964–1965): 88–108; tr. as “Freud and Lacan” by Ben Brewster in Lenin and Philosophy and Other Essays (New York: Monthly Review, 2002
• Lire le Capital, Tome 1 & 2, with Étienne Balibar, Roger Establet, Pierre Macherey, and Jacques Rancière (1965)(Paris: Maspero, coll. “Théorie“); tr. by Ben Brewster as Reading Capital with the contributions of Establet, Macherey, and Rancière omitted (London: Verso, 2005)
• “Theory, Theoretical Practice and Theoretical Formation” (1965) tr. by James Kavanaugh, in Gregory Elliott ed. Philosophy and the Spontaneous Philosophy of the Scientists (London: Verso, 1990)
• “Sur Lévi-Strauss,” (1966) in Écrits philosophiques et politiques, Tome 2 (Paris: Stock/IMEC, 1997), 417–432; tr. by G.M. Goshgarian in The Humanist Controversy and Other Writings (London: Verso, 2003)
• “Sur la genèse,” (1966) Décalages 1(2) (2013)
• Philosophie et philosophie spontanée des savants (1967), (Maspero, coll. “Théorie”, 1974); tr. Warren Montag as “Philosophy and the Spontaneous Philosophy of the Scientists,” in Gregory Elliott ed. Philosophy and the Spontaneous Philosophy of the Scientists (London: Verso, 1990)
• “La tâche historique de la philosophie marxiste” (1967) tr. by G.M. Goshgarian as “The Historical Task of Marxist Philosophy” in in The Humanist Controversy and Other Writings (London: Verso, 2003)
• “Lenine et la Philosophie,” (1968) Bulleting de la Société de Philosophie 4 (1968): 127–181; tr. as “Lenin and Philosophy” by Ben Brewster in Lenin and Philosophy and Other Essays (New York: Monthly Review, 2002)
• “Sur le rapport de Marx à Hegel,” (1968) in Jacques l'Hondt ed. Hegel et la pensée moderne (Paris: Presses Universitaires de France, 1970), 85–111; tr. as “Marx's Relation to Hegel” by Ben Brewster in Lenin and Philosophy and Other Essays (New York: Monthly Review, 2002)
• Ideologie et appareils idéologiques d'État (notes pour une recherche) (1969) La Pensée 151 (1970): 3–38; tr. as “Ideology and Ideology and Ideological State Apparatuses: Notes Towards an Investigation” by Ben Brewster in Lenin and Philosophy and Other Essays (New York: Monthly Review 2002).
• On The Reproduction Of Capitalism: Ideology And Ideological State Apparatuses, (1969) tr. G. M. Goshgarian (London & New York: Verso, 2013)
• Élements d'autocritique (1972) (Paris: Hachette coll. “Analyse”, 1974); tr. as “Elements of Self-Criticism” by Grahame Lock in Essays in Self-Criticism (New Left Books, London, 1976)
• “Est-il simple d'être marxiste en philosophie? (Soutenance d'Amiens)” (1975) La Pensée 183 (1975): 3–31; tr. as “Is it Simple to be a Marxist in Philosophy?” by Grahame Locke in Essays in Self-Criticism (New Left Books, London, 1976)
• 22éme Congrés (1976) (Paris: Maspero, 1977); tr. as “On the Twenty-Second Congress of the French Communist Party” by Ben Brewster in New Left Review 104 (1977): 3–22.
• “La transformation de la philosophie,” (1976) Sur la philosophie (Paris: Gallimard, 1994), 139–178; tr. as “The Transformation of Philosophy” by Thomas E. Lewis in Gregory Elliott ed. Philosophy and the Spontaneous Philosophy of the Scientists (London: Verso, 1990)
• "Avant-propos du livre de G. Duménil, ‘Le concept de loi économique dans ‘Le Capital’", (1977) in Solitude de Machiavel et autres textes, ed. Yves Sintomer (Paris: Presses Universitaires de France, 1998), 245–266.
• “Enfin la crise du marxisme!” (1977) in Pouvoir et opposition dans les sociétés post-révolutionnaires (Le Seuil, coll. “Combats”, 1978), 242–253.
• “Solitude de Machiavel” (1977) in Solitude de Machiavel et autres texts (Paris: Presses Universitaires de France, 1998), 311–324; tr. as “Machiavell's Solitude” by Ben Brewster in Machiavelli and Us (London: Verso, 1999)
• “Ce qui ne peut plus durer dans le Parti Communiste,” (1978)(Paris: François Maspero, 1978)
• “Marx dans ses limites,” (1978) in Écrits philosophiques et politiques, Tome 1 (Paris: Stock/IMEC, 1994), 357–524.
• “Le marxisme aujourd'hui,” (1978) in Solitude de Machiavel et autres texts (Paris: Presses Universitaires de France, 1998), 292–310; tr. as “Marxism Today” by James H. Kavanaugh in Gregory Elliott ed. Philosophy and the Spontaneous Philosophy of the Scientists (London: Verso, 1990)
• “Sur la pensée Marxiste,” (1982) in Future anterieur, Sur Althusser. Passages (Paris: L'Harmattan, 1993), 11–29; and “Le courant souterrain du matérialisme de la rencontre,”in Écrits philosophiques et politiques, Tome 1 (Paris: Stock/IMEC, 1994), 583–594; and ‘Notes sur les Thèses sur Feuerbach,” Magazine Litteraire 324 (1994): 38–42; extracts tr. as “The Underground Current of the Materialism of the Encounter” by G.M. Goshgarian in Philosophy of the Encounter: Later Writings 1978–1987 (London: Verso, 2006)
• “Lettres de Louis Althusser à Fernanda Navarro,” (1984–1987) Sur la philosophie (Paris: Gallimard, 1994), 89–138; tr. as “Letters from Louis Althusser to Fernanda Navarro” by G.M. Goshgarian in Philosophy of the Encounter: Later Writings 1978–1987 (London: Verso, 2006)
• “Philosophie et marxisme: entretiens avec Fernanda Navarra (1984–1987)” in Sur la philosophie (Paris: Gallimard, 1994), 13–79.
• “L'avenir dure longtemps,” (1985) in L'avenir dure longtemps, suivi de Les Faits (Paris: Stock/IMEC, 1992), 7–279; tr. as “The Future Lasts Forever” by Richard Veasey in The Future Lasts Forever: A Memoir (New York: New Press, 1993)

Magyar nyelven

• Marx – az elmélet forradalma. Tanulmányok; ford. Gerő Ernő; Kossuth, Bp., 1968
• Olvassuk Marxot. Tanulmányok; vál., utószó Bretter György, ford. Gerő Ernő, Horváth Andor; Kriterion, Bukarest, 1977 (Korunk könyvek)
• Olvasni A tőkét; tan. Louis Althusser et al.; szerk., előszó Takács Ádám, ford. Moldvay Tamás, Szigeti Csaba; Napvilág, Bp., 2018

Források

• ↑ Althusser 1968: Louis Althusser: Marx – az elmélet forradalma. (magyarul) Budapest: Kossuth Könyvkiadó. 1968.  
• ↑ Callinicos 1976: Alex Callinicos: Althusser's Marxism. (angolul) London: Pluto Press. 1976.  
• ↑ Elliot 2006: Gregory Elliot: Althusser: The Detour of Theory. (angolul) Leiden • Boston: Brill. 2006. ISBN 9789004153370  
• ↑ Olay–Ullmann 2011: Olay Csaba–Ullmann Tamás: Kontinentális filozófia a XX. Században. (magyarul) Budapest: L’Harmattan. 2011. ISBN 9789632364063  
• ↑ Althusser–Balibar–Establet–Macherey–Rancière 2019: Louis Althusser, Étienne Balibar, Roger Establet, Pierre Macherey, Jacques Rancière: Olvasni A tőkét. (magyarul) Budapest: Napvilág. 2019. ISBN 9789633384350  
• ↑ Stanford 2022: William Lewis: Stanford Encyclopedia of Philosophy Archive: (Fall 2022 Edition). https://plato.stanford.edu/. (angolul) Metaphysics Research Lab, Stanford University (2022) (Hozzáférés: 2025. december 26.) (htm)

További információk

• Louis Althusser és a társadalomtudományok; összeáll. Zsolnai László; MKKE Rajk László Szakkollégium, Bp., 1984 (Szakkollégiumi füzetek)