Lombard nyelv
| Lombard lumbard / lumbaart | |
| Beszélik | Olaszország, Svájc |
| Terület | Lombardia, Ticino, Graubünden. |
| Beszélők száma | 9 133 855 (Ethnologue); ~4 000 000 (Istat) fő |
| Nyelvcsalád | Indoeurópai nyelvcsalád italiko-kelta ág italikus nyelvek latin nyelv / újlatin nyelvek nyugati csoport galloromán nyelvek galloitáliai dialektusok lombard nyelv |
| Írásrendszer | Latin |
| Hivatalos állapot | |
| Hivatalos | — |
| Nyelvkódok | |
| ISO 639-1 | — |
| ISO 639-2 | roa |
 | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz lumbard / lumbaart témájú médiaállományokat. | |
A lombard nyelv (saját neve: la lengua lumbarda, el lumbard / lumbaart) Olaszország északi részén (többnyire Lombardiában, illetve a környező régiókban) és Svájc déli részében – Ticinóban és Graubünden három völgyében (Val Mesolcina, Val Bregaglia, Val Poschiavo), illetve elszórtan Szicíliában – beszélt, egymással közeli rokon galloitáliai dialektusok területi alapú összefoglaló megjelölése, amelyek az újlatin nyelvek nyugati csoportján belül a galloromán nyelvekhez tartoznak. E galloitáliai nyelvváltozatokat sokan csak az olasz nyelv északi nyelvjárásainak tekintik, valójában azonban közelebbi rokonságban állnak a franciával és az okcitánnal, mint a sztenderd olasszal, előbbiekkel közös csoportba tartozik, míg az olasz nyelv másik újlatin nyelvág része.
Bár a hivatalos népszámlálások alkalmával 3,5-4 millió ember vallotta anyanyelvének, a beszélők teljes létszámát több mint 9 millióra becsülik.
Változatok, beszélők száma[szerkesztés]
A számos nyelvjárás alapvetően két fő csoportra osztható: nyugati lombard (lumbard ucidental) és keleti lombard (lumbard uriental) dialektusok, amelyek jelentős különbségeket mutatnak. A kölcsönös érthetőség szempontjából leginkább a nyugati lombard nyelvjárások érthetőek a többi beszélő számára. A lombard dialektusok beszélőinek száma az Ethnologue szerint 9,134 millió, az Istat ennél sokkal kevesebbet, mintegy négymilliót becsül. Sztenderd, illetve klasszikus nyelvváltozatnak általában a gazdag irodalmi hagyományokkal rendelkező milánói dialektust tekintették, amely a nyugati lombard nyelvjáráscsoportba tartozik, mostanra viszont már egyöntetűen kétfelé osztják a lombard nyelvet, a hagyományosan milánói dialektusra alapozódó nyugati lombard nyelvre, illetve a Bergamo, Brescia és Mantova nyelvjárásaira épülő keleti lombard nyelvre.
Besorolása[szerkesztés]
A lombard, noha hagyományosan csak az olasz északi nyelvjárásai együttesének tekintik, nyelvészetileg teljesen elkülönül attól: a többi galloitáliai dialektussal együtt a nyugati újlatin nyelvek galloromán csoportjába tartozik, így sokkal közelebbi rokonságban áll a francia, katalán és az okcitán nyelvekkel. A lombardot általában csak a nem hivatalos mindennapi érintkezésben használják, valamennyi beszélője kétnyelvű a sztenderd olasszal. A részletes besorolás az alábbi ábrán látható:
- INDOEURÓPAI NYELVCSALÁD
- ITÁLIAI ÁG
- LATIN NYELV
- Újlatin nyelvek
- Italo–nyugati ág
- Nyugati újlatin nyelvek
- Galloromán csoport
- Galloitáliai alcsoport
- lombard nyelv
- Galloitáliai alcsoport
- Galloromán csoport
- Nyugati újlatin nyelvek
- Italo–nyugati ág
- Újlatin nyelvek
- LATIN NYELV
- ITÁLIAI ÁG
Hangtan[szerkesztés]
A lombard hangzásában könnyen összetéveszthető a franciával, ennek oka pedig a franciára jellemző ö és ü hangok – IPA [ø] és [y] – megléte, a szóalakok erős redukciója, így a szóvégi magánhangzók lekopása és a mássalhangzók zöngétlenedése, stb. A magánhangzórendszer jellemző sajátossága, hogy – akárcsak a közeli rokon ligur és friuli (rétoromán) nyelvváltozatokban – a hosszúságnak fonológiai megkülönböztető szerepe lehet (a hosszú magánhangzót a helyesírás általában kettőzéssel jelöli): pl. paas [paːs] ’béke’ és pass [pas] ’lépés’.
Néhány hangtani jellemvonása, amely megkülönbözteti a sztenderd olasztól:
- a latin szókezdő CL- és GL- palatalizációja (hasonlóan a ligur és a velencei nyelvváltozatokhoz, illetve bizonyos tekintetben a nyugati iberoromán nyelvekhez): CLAMARE > ciamà (vö. pl. portugál chamar), GLAREA > gièra;
- a magánhangzók közötti zárhangok zöngésülése (leníció), amely szintén jellemző a nyugati újlatin nyelvekre: FATIGA(M) > fadiga, MONETA(M) > moneda vagy muneda (vö. pl. spanyol moneda);
- magas magánhangzók előtt a latin C, G alveoláris zár-rés-hanggá vagy réshanggá alakult: GELU > dzel vagy zel (vö. olasz gelo, spanyol hielo);
- a latin szóvégi magánhangzók lemorzsolódása (az -a kivételével): MUNDUS > mund/mond;
- a latin Ŏ ö-vé, a hosszú Ū ü-vé alakulása: PLUS > pü, NOVUS > növ/nöf.
Helyesírás és kiejtés[szerkesztés]
A lombard nem rendelkezik egységes helyesírással. Jelenleg alapvetően kétféle írást használnak, az egyik a ticinói, amely a német ö és ü betűket kölcsönzi az [ø] és [y] magánhangzók átírására, valamint az olasz típusút, amely az irodalma miatt legjelentősebb nyelvjárás, a milánói helyesírásán alapszik; ez utóbbiban az oeu hangzócsoport, illetve az u jelöli ugyanezeket a hangokat. Egyéb tekintetben, valamint a mássalhangzók írására nagyjából ugyanazok a szabályok érvényesek, mint az olaszban.
A milánói helyesírás[szerkesztés]
Az történelmi jelentőségű, irodalmi hagyományokkal rendelkező milánói dialektus tekinthető a lombard nyelv sztenderd változatának, ezért a lombardot gyakran milánói nyelvnek is nevezik. A milánói hangmegfeleléseket az alábbiakban ismertetjük.
- Magánhangzók
- Az a, e, i magánhangzókat nyíltan és röviden ejtik kettőzött mássalhangzó előtt, vagy hangsúlyos szóvégen; hosszan és zártan ejtendők egyszerű mássalhangzók előtt.
- é – magyar (rövid) é
- è – magyar e
- o – magyar u
- ó – magyar (rövid, zárt) o
- ò – megfelel az olaszban ejtett nyílt o-nak
- ô – magyar (hosszú, zárt) ó
- oeu – magyar ö
- u – magyar ü; félhangzóként – a qu, gua, au stb. csoportokban – azonban [w]
- Mássalhangzók
A mássalhangzók átírása nagyban hasonlít a sztenderd olaszéhoz, az alábbi eltérésekkel:
- A kettőzött mássalhangzókat nem kifejezetten ejtik hosszan, hanem az előttük álló magánhangzó nyílt és rövid ejtését szolgálják.
- A szóvégi -cc és -gg ejtése cs, illetve dzs.
- m – magyar m; mássalhangzó előtt az előtte lévő magánhangzót nazalizálja.
- n – egyszerű alakjában nem hangzik, csupán az előtte lévő magánhangzót nazalizálja; kettőzve írva magyar n.
- s – a kasztíliai spanyolban ejtett sz-hez hasonló (kissé a magyar s-be hajló sz); magánhangzók között zöngésül, kettőzve írva viszont mindig zöngétlen.
- z – magyar sz
Nyelvtan[szerkesztés]
Az észak-itáliai galloromán nyelvváltozatokhoz hasonlóan jellemző sajátosságai közé tartozik, hogy a kijelentő mondatok alanyát a hangsúlytalan személyes névmással megismétlik: pl. (lü) el dis ’ő mondja’; kérdő mondatoknál ez a névmás az ige végéhez tapad: se disel?.
A kérdőszóval bevezetett mondatoknál kötelező érvényű a che kötőszóval történő körülírásos szerkezet használata (e tekintetben szintén a franciával mutat rokonságot):
- cumè che l’è? ’milyen?’ (szó szerint: ’milyen-van ahogy ő-van?’);
- induè che te l’è mandà(t)? ’hová küldted (azt)?’ (szó szerint: ’hová-van hogy te azt-küldted?’); stb.
A tagadásnál, ha tagadó értelmű határozatlan névmás van a mondatban, nem használják külön a tagadószót (ebből a szempontból az angolra emlékeztet): hö vist nissün ’nem láttam senkit’ (szó szerint: ’láttam senkit’; vö. olasz: non ho visto nessuno, spanyol no he visto a nadie).
Az egyes számú határozott névelő hímnemben el (melynek kiejtése nyelvjárásonként változó: [el], [al], [əl] stb.), nőnemben la, magánhangzóval kezdődő szó előtt mindkettő l’ alakot vesz fel; többes számban mindkét nemben i.
A többes szám képzése a többi újlatin nyelvtől eltérően nem szabályos végződések hozzáadásával történik, mindazonáltal – bizonyos szóvégek esetén – megfigyelhető néhány törvényszerűség (az adatok a modern milánói nyelvjárásra vonatkoznak):
- az -e, -o, -on végű hímnemű főnevekhez többes számban általában -i járul: l’eròe → i eròi; el treno → i treni; el padron → i padroni;
- az -al, -all, -ell végű hímnemű névszók többes számában a szóvégi mássalhangzó félhangzóvá vált: l’animal → i animai; el cavall → i cavai; bell → bei;
- az -in végű kicsinyítő képzős hímnemű névszók végződése többes számban -itt-re változik: el piscinin → i piscinitt;
- a -t, -tt végű névszók végződése többes számban -cc lesz: töt → töcc; riàt → riàcc;[1]
- az -a végződésű nőnemű főnevek többes számukat az -a elhagyásával képzik, bizonyos esetekben a szóvég helyesírása így módosul (a szóvégi mássalhangzó hangértékének megőrzésére): la scheia → i schei; la nevoda → i nevod; l’oreggia → i oregg; la banca → i banch; la stringa → i stringh; l’astuzia → i astuzzi; la dòna → i dònn; la mama → i mamm; la conchiglia → i conchigli;
- az -òa, -ea végű szavaknál az -a többes számban -i-re vált: la bòa → i bòi; l’idea → i idei;
- az -oa, -ua kettőshangzókra végződő szavak többes számú végződése -ov lesz (kiejtésben zöngétlen szóvégi mássalhangzóval): la lengua → i lengov; la statoa → i statov;
- a -bra, -dra, -gra, -pra, -tra, -vra végű nőnemű főnevek többes száma -ber, -der, -gher, -per, -ter, -ver.
A fent említett esetek kivételével a szavak többes számú alakja megegyezik az egyes számúval.
Nyelvi példa[szerkesztés]
Domenico Balestrieri (1714–1780) költeménye
- Chi tròpp e chi minga
|
|
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Egyes nyelvészek – pl. Karl von Ettmayer – szerint ebben az esetben a többes szám eredetileg -s lehetett, és a -cc végződés ennek az eredménye (nem pedig az -i palatalizáló hatásának): -t > *-ts > -cc.
Külső hivatkozások[szerkesztés]
- Scienafregia
- La vus de l'Insübria Archiválva 2008. június 22-i dátummal a Wayback Machine-ben (Insurbia hangja)
- La canzon milanesa (A milánói dal – letölthető dalok és költemények)
- La Storia de Milan e del so teritorii (Milánó történelme)
- El Dragh Bloeu (olasz–lombard kétnyelvű portál)
- Az UNESCO Vörös Könyve a veszélyeztetett nyelvekről Európában
- Szicília galloitáliai dialektusai